Mesterségem címere: színész – interjú Sánta Lászlóval, a Madách színház művészével

„Mesterségem címere” névvel interjúsorozatot indítunk, melyben különböző foglalkozású személyeket szólítunk meg. A sorozat célja, hogy betekintést nyerhessünk a kiválasztott szakmák kulisszái mögé. Jelen esetben szó szerint. Első vendégünk ugyanis Sánta László színművész, a Madách Színház színpadának visszatérő tagja. Gördüljön a függöny!

Mi volt az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy belevág a színészetbe?

Kettő is volt. 1992-ben 12 éves voltam, szaladgáltam az iskolafolyosón és rám szólt az akkori osztályfőnököm, hogy hogyhogy még mindig itt vagyok, és miért nem mentem el a békéscsabai Jókai Színházba, ahol éppen meghallgatás volt a Légy jó mindhalálig című musicalre. Színházba sem voltam addig, nem ismertem a darabot. Szerettem táncikálni meg énekelni, de teljesen ismeretlen terep volt nekem a színpad. Elmentem erre a meghallgatásra, és bekerültem a darabba, ami tulajdonképpen egy nagy csoda, hisz a semmiből lehettem a Légy jó mindhalálig főszereplője, Nyilas Misi. A próbafolyamat alatt megismerhettem a színházat, és belekóstolhattam az ottani világba. Ezzel együtt ismert gyereksztár lettem Békéscsabán, ami abszolút rossz hatással volt rám. Nem tudtam vele mit kezdeni.

És a másik?

Jóval később, 21–22 éves koromban lehetett. Felvettek az épp akkor egyetemmé vált Színház és Filmművészeti Egyetemre, ahonnan egy év után ki is rúgtak. „Olyan fiatal vagy Laci, bármi lehet még belőled.” Konkrétan ez volt a mondat, amivel eleresztették a kezemet. Azok közül az érvek közül, amik ott elhangzottak, utólag mindegyiket értem és mindnek volt realitása. Egyedül azt hagyták ki az egyenletből, hogy a szónak a legszorosabb értelmében későn érő típus voltam és vagyok.

Aztán visszakerültem Békéscsabára, ahol a helyi színi iskolában folytattam a pályát, ahova szó nélkül fel is vettek. És egy olyan osztályfőnököm lett Karczag Ferenc személyében, akinek segítségével visszanyerhettem a színpadi önbizalmamat. A mai napig abból élek, amit tőle tanultam. Ebben az időszakban volt egy előadás, a Tihanyi visszhanglány, aminek a zeneszerzője St. Martin volt. Épp keseregtem az öltözőben, hogyNem megy, nem kellek senkinek mint színész. Nem érdekel senkit az én művészetem.” Azt éreztem, hogy ezt most abba kell hagyni. Amikor ez a mondat elhangzott a fejemben, St. Martin bejött az öltözőbe és 3 olyan mondatot mondott, aminek hatására visszanyertem az önbizalmam. Itt döntöttem el igazán, hogy szívvel-lélekkel belevetem magam a színjátszásba.

Emlékszik, mit mondott?

Konkrét mondatokra nem. Megdicsért. Azt mondta, nem gondolta volna, hogy az ő dalait valaki ilyen jól el fogja tudni énekelni. De ez ma már történelem, majdnem mindegy is, hogy mit mondott. Ez a beszélgetés segített hozzá ahhoz, hogy ma ott tartok, ahol.

Hogy néz ki egy átlagos napja?

Teljesen változó. Nézzük a legkönnyebbet! Nincs semmi dolgom egész nap. (nevet) Mondjuk pont olyan előadás van, amiben nem vagyok benne vagy a másik szereposztás játszik. Elviszem a gyereket bölcsibe, kapcsolgatom a tévét, 3 körül elmegyek a gyerekért, utána játszunk, fürdés, lefektetés.

Fotó: Bánszegi Rebeka

De mondjuk egy durvább napon – és az előző félévem meg ez az év is úgy néz ki, hál’ istennek, hogy ebből van a több –, más a helyzet. A múlt hetem például kemény volt. Bekerültem a József és a színes szélesvásznú álomkabát című előadásba, és elkezdődtek a betanuló táncpróbák. Elviszem Lacikát reggel 9-re bölcsibe, 9.45-re beérek a színházba, átöltözés, aztán 10-től 2-ig táncpróba van. 3-ra elmegyek a gyerekért, de csak 5-ig lehetünk együtt, mert elindulunk a feleségemmel a színházba, mondjuk Nyomorultak előadásra. 22.45-re érünk haza, útközben megpróbálok lenyugodni. Otthon, ha a nagyszülők vagy a babysitter vigyázott a gyerekre, akkor átbeszéljük, hogy mi volt a gyerekkel, mit csinált délután, mit evett. Éjfél–fél egy körül kerülök ágyba, és másnap kezdődik minden előröl. És azt érzem, hogy nem tudok elég időt együtt tölteni a kisfiammal.

Akkor nehéz összeegyeztetni a munkát a családdal.

Óriási szerencsém van abból a szempontból, hogy a feleségem is a Madách Színházban dolgozik, táncosnőként. Úgyhogy vagy ezért nehéz összeegyeztetni, mert amikor én dolgozom, ő otthon van, és amikor ő dolgozik, én vagyok otthon a gyerekkel. Vagy mondjuk egy hosszú hétvégét lenyomunk együtt, péntek este, szombaton és vasárnap dupla előadás, és akkor bent a színházban együtt vagyunk. Találkozunk egy-egy jelenetben, ahol szerelmesen egymásra nézünk – mondjuk a Nyomorultak pont ilyen –, vagy a két előadás között eszünk egy levest a büfében. Szóval nem könnyű. De valahogy mind a kettőnkben, különösen Juliskában, a feleségemben van egy olyan életerő, ami mindig átlendít ezeken a nehéz időszakokon.

Megkérdezem a sztereotipikus kérdést, ha már a családról beszéltünk: igaz, hogy a színészek mindig társulaton belül házasodnak?

Nem, vagyis igen. Nehéz ügy. Nagyon sok olyan ismerősöm van, akinek teljesen külsős a párja. De abból van a több, akik táncosnőt, színészt vesznek feleségül, vagy úgy mennek férjhez, hogy a párjuk színház közeli. Szerintem ennek két fő oka van: az egyik, hogy annyit dolgozol, hogy nem nagyon mész olyan helyre, ahol megismerhetsz valakit. Még a fodrászod is a színházban dolgozik, mert az az egyszerűbb, hogy oda mész két előadás között levágatni a hajadat. A másik pedig az, ami szintén sztereotip dolog, hogy aki ezt a világot nem tapasztalta meg, aki nem ebben él, egy csomó mindent nem tud megérteni, ami nekem/nekünk fontos vagy épp stresszforrás. Mert színészként ez nem csak a munkahelyed. Összemosódik az otthon és a színház, én például nem tudom nem hazavinni a problémámat. És ha nem tudom ezt kibeszélni a feleségemmel, az nem jó. Mert ami nekem siker vagy kudarc, az egy külsősnek nem feltétlenül az. „Figyelj, nem kaptam meg a szerepet, amit akartam. Egy sokkal kisebbet kaptam. Most akkor mi lesz?” És mi a válasz? „De benne vagy a darabban, nem? Dolgozni fogsz, nem? Pénzt fogsz érte kapni.”  És nem biztos, hogy megérti az én belső vívódásomat.

Ilyenkor – ha nem kapja meg a szerepet, amit akart – miből merít a továbbiakhoz? Mi motiválja, hogy folytassa?

Van egy Facebook oldalam, ahova sok üzenetet kapok, esetenként gyerekektől, akik színészek akarnak lenni. Azt szoktam mondani, többek között nekik is, hogy ha olyan típusú emberek, akiket a személyes kudarcok annyira megviselnek, hogy a lelkük rámegy és nem tudják magukat túltenni rajta, akkor nem szabad színésznek állniuk. Én majdnem ilyen vagyok. Volt rá példa, hogy bekerültem egy előadásba, de nem azt a feladatot kaptam, ami után ácsingóztam, amiről azt éreztem, hogy az én vagyok, azt rám írták. Legalább 3 hónapig tartott, amíg túltettem magam ezen. És ez nagyon hosszú idő, mert 3 hónapon keresztül minden nap bementem a színházba, minden nap elkezdtem próbálni azt a darabot, és láttam, hogy nem én állok abban a szerepben. „Mennyivel jobban csinálnám!” – járt a fejemben. És nem tudtam másra gondolni, csak erre. Túllendültem, mert igyekeztem azt szem előtt tartani, hogy ez nem a színészi képességeimnek köszönhető. Tudom, hogy meg tudom csinálni, sőt, azt is, hogy a rendező úr is tudja ezt. Egész egyszerűen az ő fejében nem ez a koncepció: nem egy középmagas, sötét és göndör hajú srác van a fejében. A másik segítség az volt, hogy benne vagyok az előadásban. Ez azt jelenti, hogy a színház vezetői számítanak rám, elég jónak tartanak ahhoz, hogy belerakjanak az előadásba és bizalmat szavaznak nekem.

Szokott ebből konfliktus lenni csapaton belül?

Voltam olyan társulatban, ahol volt. De a Madáchban nem. Nagyon sok minden múlik ilyenkor a vezetésen. A csapaton, aki vezeti a próbákat és a színházat: rendező, rendező asszisztensek, koreográfus, koreográfus asszisztensek, tehát van 4-5 olyan ember, akik együtt pofozgatják az előadást. És a Madách-ban ez a team nem egy ilyen stresszelő típus.

Azért biztosan vannak konfliktusok.

Igen. „Ne takarj!” (nevet)

Ez a legnagyobb?

Nem, nem, csak viccelek. A színészek különösen érzékenyek arra, hogy „Nekem te ne mondd meg!” – vagyis ne instruálj. Ha mi megbeszéljük egymás között a szerepeket, hogy ki, mit és hogyan csinálna a másik helyében, akkor elmegyünk egy olyan irányba, amit nem a rendező kért. És valahol ez egy főnök-beosztott viszony, még ha nem is a klasszikus értelemben. Azt kell csinálnom, amit a főnököm kér. Az a dolgom, azért kapom a fizetésemet, hogy igyekezzek a leginkább olyan lenni, mint amilyen én vagyok, de úgy, ahogy azt a rendező kéri. Nem mindig könnyű feladat.

Fotó: Bánszegi Rebeka

Ha már főnök-beosztott viszony, mondhat nemet a főnökének?

Igen. Bár nem voltam még ilyen helyzetben. A darab, ahol nem a vágyott szerepet kaptam, ott megfordult a fejemben, de sértődésből mondtam volna nemet. A sértődöttség és a harag a legrosszabb tanácsadó, főleg a színházban. Ugyanis ha ott vagy, látják, hogy dolgozol, és ha jól dolgozol, az egyik munka hozza a másikat maga után. De ha nem vagy ott? Ha többet nem hívnak?

És instrukcióra? Megtagadhatja? Például ha egy rendező azt mondja, hogy márpedig meztelenül fog végigmenni a színpadon ebben a jelenetben.

Nagyon meg kellene nekem indokolnia, hogy miért kéne ruha nélkül lennem. Miért elengedhetetlen? Ha nemet nem is mondok, mindig megpróbálok úgy igent mondani, hogy közben a legteljesebb módon csinálom meg, amit kérnek, de mégse úgy, amivel nem értek egyet. Vagy ha van egy jobb ötletem és olyan a vezető, meghallgatják. És én általában ilyen emberekkel dolgoztam. Persze olyan is van, hogy „Lacikám, ne segíts, köszönöm!”

Abba beleszólhatnak, hogy legyen-e szakálla vagy hány kiló legyen?

Hogyne, persze. Gondolj bele, például a Nyomorultakban nem nyírathatod fel a hajad, mert nem arról szól az előadás. Vagy a kilók. Ismerek olyat, akik az intelem ellenére sem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy megfeleljen egy szerep sztereotípiájához külsőleg. Oda kell figyelni, hogy jó formában legyen az ember.

És a hízás?

Én azt hiszem, hogy egy jó szerepért megtenném. Aztán meg mindent azért, hogy visszanyerjem a formám.

Van olyan vicces munkahelyi története, amit megosztana velünk?

Ez igazából utólag vicces csak, ott annyira nem volt az. Az Experidence Produkció Gyöngyhajú lány balladája című előadása második felvonásának első jelenetében elkezdtünk egy párbeszédet a főszereplő lánnyal, feltett egy kérdést és nem tudtam megszólalni. Ráment valami a torkomra. Nagyon ciki volt. A lány azt kérdezi: „Te meghaltál?”, mire a fiú elvileg azt mondja, „Nem, nem haltam meg, csak dimenziót váltottam.” És mivel nem tudtam beszélni, az jött, hogy „Nem, nem, de lehet hogy mindjárt meg fogok.” Köhögtem, valami volt a torkommal, egyszerre akartam levegőt venni és beszélni, úgy, hogy egy percen belül énekelnem is kellett. Azt éreztem, hogy vége, nincs tovább. Valahogy összeszedtem magam, elindult a dal és szerencsére van a számnak egy fél perces bevezetője, ami alatt kirohantam. Valaki a kezembe nyomott egy kis vizet. A takarásban mindenki imádkozott. Ittam pár kortyot, visszamentem és lenyomtam a dalt, mint ha mi sem történt volna. Ez nagyon gáz volt. Utólag vicces a dolog, de ott és akkor a másodpercek perceknek tűntek és belül azon rimánkodtam, hogy valahogy ússzam meg ezt a helyzetet. Még sosem történt velem ilyen.

Ezek szerint bőven van stressz a munkájában. Mi az, ami az ön számára a legnehezebb?

A munkában az, hogy nem látom eleget a kisfiamat, mert annyit dolgozom. Ez az egyik. Illetve, ha van bennem egy állandó bizonyítási vágy. Most például koreográfiákat tanulok, és azt érzem, hogy nagyon messze vagyok még attól, hogy magabiztosan tudjam. Állandóan ezt mondogatom magamnak, hogy nem megy. És ennek a hatására még jobban elfelejtem a lépéseket. Mint egy hatalmas szita, minden kiesik ezen az óriási lyukon, mert annyira stresszelem magamat, hogy én béna vagyok. De ennek az ellenkezője is igaz, annyira össze tudom szedni magam, hogy a következő próbán kétszer annyit vagyok képes tanulni. Muszáj, hogy az ember a kezében tartsa az irányítást, és ne hagyja, hogy folyton csak a félelmei irányítsák.

Önbizalom. Ön szerint ez kell ahhoz, hogy valaki jó színész legyen?

Karczag Ferenc mindig azt mondta, hogy ez a szakma tanulható. Bárkit behozva az utcáról meg lehet neki tanítani olyan alapvető szabályokat, mint hogy mindig próbálj a fénybe állni vagy hogy a jelzőt hangsúlyozd a jelzett szó helyett, vagy ilyesmi. Szerintem ugyanakkor egy jó színésznek minden este igyekeznie kell beletenni az előadásba azt a pluszt, amiért ő színész. És muszáj, hogy megtaláld az aznap esti személyes motivációdat. Mert ha úgy mész fel a színpadra, hogy éppen ez téged nem érdekel, hogy várod el a nézőktől, hogy őket érdekelje?

•••

A Mindset Pszichológia több, mint érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!