A kispadon ragadt játékos – sportolói, edzői és szülői szemmel

Aki szereti és követi például a kosárlabdát, biztosan tud olyan játékost mondani akár kedvenc csapatából is, aki valamilyen oknál fogva a mérkőzések nagy részét a padon ülve tölti. Ezt sportolóként és szülőként is igen frusztráló megélni, és az edzőknek sem könnyű ezt a helyzetet kezelni. Cikkünkben bármelyik fél cipőjébe lépve megnézhetjük, megérthetjük ezt a szituációt, és kísérletet tehetünk a megoldására!

Csapatsportban törvényszerű, hogy a csapaton belül kialakulnak egyes szerepek: mindenkinek vannak posztjából adódó szerepei, de az is meghatározott, ki a csapatkapitány. Ezek a formális szerepek, melyeket a csapat maga alakít ki. Ám vannak informális szerepek, melyek a csapaton belüli kommunikációból adódnak. Ilyen szerep lehet például a „csapat bohóca”, de így alakulhat ki az is, hogy egy játékos a „padon ragad”.

„Csak egy ötödik kerék vagyok a csapatban!”

A csapatsportolók hajlamosak az alapján megítélni magukat, hogy mennyi időt töltenek a pályán egy mérkőzésen. Így aztán keserű és frusztráló érzésekkel lehet tele egy olyan sportoló, aki napról napra keményen edz, dolgozik, akárcsak csapattársai, mégsem kap lehetőséget a bizonyításra. Ez egy idő után nemcsak a sportoló motivációjára, de önbizalmára, énképére, általános hangulatára, teljesítményére és elköteleződésére is negatív hatással van – főleg ha egy fiatal sportolóról van szó, aki próbál helyt állni a csapatban.

Sokszor kilátástalannak tűnhet a helyzetük, sőt akár a már kialakult vagy épp alakuló identitásuk is meginoghat. Azonban vannak olyan dolgok, melyeket ők maguk is meg tudnak tenni annak érdekében, hogy az említett negatív hatásokat megelőzzék. Afelett, hogy ki mennyi időt játszik, természetesen nincs sok kontrolljuk, abban azonban van választási lehetőségük, hogy erre a helyzetre hogyan reagálnak.

Először is, játékosként el kell fogadnunk, hogy a csapatsporthoz hozzátartoznak olyan áldozatok, mint például az irányításról vagy sportkarriert befolyásoló döntéshozásról való lemondások, vagy hogy itt nem egyedül vagyunk, így megoszlanak a percek és a lehetőségek. Ha ez sikerült, elkezdhetünk dolgozni azon, hogy a helyzet által keltett rossz érzéseket konstruktívan visszacsatornázzuk a csapatba. Hogyan? Keményebb munkával, hangosabb biztatással, hosszabb edzésmunkával: ha meglévő céljainkat az adott helyzethez alakítjuk, és újabb, elérhető célokat tűzünk ki magunk elé, az segíthet abban, hogy jobban érezzük magunkat sportolóként, és ne a percek, hanem a fejlődésünk lépései határozzanak meg minket.

Csapatsportban nem egyedül vagyunk, így megoszlanak a percek és a lehetőségek.

„Biztosra kell mennem, nem veszthetjük el ezt a mérkőzést!”

Kétségtelen, hogy a leghatékonyabb sportolók azok, akik számára egyértelműek az edző elvárásai és kényelmesen érzik magukat a szerepükben. A csapatban kialakult vagy felvett szerepeik teljes megértése lehetővé teszi a sportolók számára, hogy olyan célokat tudjanak kitűzni, melyek egybevágnak a csapat céljaival is.

Ahhoz, hogy ez teljesüljön és a sportolók számára tisztázott legyen a szerepük, az edzők részéről arra van szükség, hogy felismerjék, a sportolókat mint egyéneket kell megközelíteni. Az edzőknek törekedniük kell arra, hogy a játékosok

értékesnek, a csapatuk hasznos tagjának érezzék magukat.

Ez önmagában sem könnyű feladat, egy kevés játékpercet vagy lehetőséget egyáltalán nem kapó játékosnál pedig még nehezebb.

Az a játékos, aki nem vagy alig kap lehetőséget kevésbé érezheti azt, hogy valóban hozzá tud tenni a csapathoz és a sikerhez. Éppen ezért fontos, hogy az edzők akkor is értékeljék és odafigyeljenek teljesítményére, amikor a mérkőzés kimenetele már egyértelművé vált. Amellett, hogy elősegíti a sportoló komfortérzetének megerősödését, ezáltal érezheti, hogy fejlődhet, ami pedig később a játékidőben is megmutatkozhat.

Az egyik legnehezebb az edzők számára, hogy felismerjék, a csapatuk tagjai egyénenként is fontosabbak, mint a győzelem. Nem szabad elfelejteni, hogy a csapatot különböző egyéniségek alkotják, ami erőssége is lehetne a csapatnak. Emiatt (is) érdemes a felmerülő problémákat megbeszélni a konfrontálódás helyett. Ha az edző leül beszélni a játékosával, érezteti, hogy az emberei legalább olyan fontosak számára, mint a győzelem.

Ne kritizáljuk azokat a játékosokat, akik játéklehetőséghez jutnak, vagyis gyermekünk csapattársait!

„Nem értem, miért nem te játszol, sokkal ügyesebb vagy, mint Peti!”

Szülőként sem könnyű elfogadni, hogy gyermekünket más szerepben látjuk, mint amit elképzeltünk számára, sokféle gondolat és érzelem kavaroghat ilyenkor bennünk. Ám fontos hangsúlyozni, hogy a szülőknek óriási szerepe van abban, hogy sportoló gyermekük miként tudja kezelni ezeket a szituációkat, hiszen ők azok, akik példát, mintát mutathatnak neki. Éppen ezért nem mindegy, mit és hogyan kommunikálunk szülőként. Íme néhány tanács, mit tegyünk és mit ne tegyünk ezekben a helyzetekben:

TEGYÜK!

  • Tartsuk tiszteletben az edző döntését és próbáljuk megvizsgálni azokat az okokat, melyek a döntés mögött húzódhatnak!
  • Éreztessük, hogy ránk számíthat, segítünk neki, vele vagyunk akkor is, ha éppen rosszabb periódust kell átélnie.
  • Segítsünk neki megérteni, hogy minden csapatban törvényszerű bizonyos szerepek kialakulása, ám – még ha nem is tetszik az adott szerep – az a sportolón múlik, hogy kihozza-e magából és szerepéből a legtöbbet.
  • Próbáljunk rámutatni arra, mi mindent tehet meg magáért és a csapatért az adott szerepben: hogyan támogathatja a padról vagy onnan beszállva csapatát és járulhat hozzá a győzelemhez.
  • Bátorítsuk, hogy beszéljen edzőjével arról, miket kell megtennie a további fejlődéshez!

NE TEGYÜK!

  • Ne kritizáljuk azokat a játékosokat, akik játéklehetőséghez jutnak, vagyis gyermekünk csapattársait! Egyrészt ez romboló hatással van a csapatkohézióra, mivel arra ösztönözzük, hogy nehezteljen rájuk, másrészt pedig egyfajta önzőséget, önteltséget idézhet elő, aminek nem lenne helye a csapatban.
  • Ne kritizáljuk az edzőt gyermekünknek! Ha problémánk van az edző döntésével vagy viselkedésével, keressünk egy alkalmas időt és helyet arra, hogy ezt megbeszéljük vele.

Láthatjuk, hogy egyik szerepben sem könnyű megbirkózni azzal, ha valaki „padon ülővé” válik, és sok munkát igényel az, hogy ez ne negatívan hasson a sportolóra és a teljesítményre. Sokszor nem csak egy emberen múlik, ám ha minden tőlünk telhetőt megteszünk, már egy hatalmas lépést tettünk a fejlődés érdekében.

 

Felhasznált szakirodalom:

Rotella, R. J. & Newburg, D. S. (1989). The social psychology of the benchwarmer. The Sport Psychologist, 3, 48-62.

Lorena Cos (2018). ¿Tu hijo se queda en el banquillo? Ocho claves para saber cómo gestionarlo. Letöltve: 2018. február 12.