A cél szentesíti az eszközt? – Morális viselkedés a sportban

Általános vélekedés, hogy a sport az egészség megóvása mellett a jellemre is jótékony hatást gyakorol: önfegyelemre szoktat, megtanít küzdeni és kitartóan dolgozni a kitűzött céljainkért. Mindezeken kívül jó esetben sportszerűségre is nevel, arra tanít, hogy a győzelmeket és vereségeket egyaránt méltósággal viseljük. Egyszóval: a sport nemesít. Sajnos azonban szép számmal előfordulnak olyan esetek is, mikor a versenyzők megfeledkeznek a fair playről, és áthágják a játékok írott és íratlan szabályait. De vajon milyen helyzetekben tesznek így? Mi vehet rá egy sportolót arra, hogy viselkedésével porba tiporjon alapvető társas normákat? Hogyan tudja mindeközben megőrizni pozitív énképét? Cikksorozatunk első részében ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Egy 2005-ös kutatásban a megkérdezett sportolók majdnem 10 százaléka vallotta be, hogy csalt már versenyzés közben. 13 százalékuk elismerte, hogy szándékosan igyekezett sérülést okozni ellenfelének, 31 százalékuk vitatkozott a játékvezetővel, 13 százalékuk gúnyt űzött kevésbé tehetséges csapattársából, 27 százalékuk pedig arról számolt be, hogy volt már rá példa, hogy „rossz sportemberként” viselkedett. A sportszerűség kiemelkedő pillanatai mellett tehát jócskán akadnak olyan esetek, melyek nem a versenyzők erkölcsi diadalmeneteként vonulnak be a köztudatba.

Albert Bandura, a szociális tanuláselmélet atyja a morális gondolkodásról és viselkedésről írt könyvében a moralitás két aspektusát különíti el: erkölcsiségünk egyrészt

erőt ad ahhoz, hogy emberségesen viselkedjünk,

másrészt gátolja, hogy áthágjuk a morális korlátokat. Más szavakkal: proszociális viselkedésre ösztönöz (vagyis arra, hogy valaki más javát szolgáljuk) és visszatart az antiszociális viselkedéstől (azaz attól, hogy másnak kárt okozzunk).

Akadnak olyan esetek, melyek nem a versenyzők erkölcsi diadalmeneteként vonulnak be a köztudatba.

A sportban, különösen a csapatsportokban azonban gyakran igen nagy nyomás nehezedik a játékosokra, ami odáig vezethet, hogy szándékoltan szabályszegő viselkedést tanúsítanak a pályán. Előfordulhat például, hogy az edzők és a szülők azt közvetítik a sportolók felé, hogy a siker mindennél fontosabb, akik így akár a morális gátak átlépésével is igyekeznek megfelelni a velük szemben támasztott elvárásoknak. Ha a kulcspozíciókért folyó küzdelem kiéleződik, vagy ha a játékosok cselekedeteit azok következményei alapján ítélik meg, az szintén motivációt jelenthet, hogy szándékosan vétsenek a játék szabályai ellen. Ezt azonban többnyire olyan módon teszik, hogy közben megőrizhessék önbecsülésüket.

Hogy ez hogyan lehetséges?

A morális önfelmentés (moral disengagement) stratégiája által. A morális önfelmentés tulajdonképpen azon mechanizmusok gyűjtőneve, melyek lehetővé teszik, hogy az egyén

fenntartsa az önmagáról kialakított pozitív képét,

miszerint magas morállal rendelkező ember, még akkor is, ha erkölcsileg kifogásolható dolgokat tesz. Bandura a morális önfelmentő mechanizmusok négy csoportját különíti el:

Az első csoportba tartoznak azok a folyamatok, melyek az ártalmas, rossz szándékú viselkedést tiszteletre méltóvá minősítik át.

  • A morális önigazolás által például egy szabálysértő cselekedet pozitív fényben is feltüntethető: egy sportoló okoskodhat úgy, hogy igaz ugyan, hogy csalással, de ő csupán a csapattársai épségét vagy a csapat becsületét és jó megítélését igyekezett megvédeni, vagyis a „nagyobb jót” szem előtt tartva cselekedett, így a szabályok áthágása tulajdonképpen megbocsátható, sőt, szinte dicséretes.
  • Gyakori, hogy a játékosok eufemisztikus címkézéssel igyekszenek erkölcsileg megkérdőjelezhető magatartásukat kevésbé ártalmasként feltüntetni, így agresszív viselkedés helyett a szabályok „hajlíthatóságáról” vagy a „gőz kieresztéséről” beszélnek.
  • A morális vétségek kisebbítésének eszköze lehet az előnyös összehasonlítás is, vagyis az a folyamat, melynek során a sportolók visszatetsző magatartásukat valami még súlyosabb szabályszegéshez viszonyítva igyekeznek bagatellizálni. Védekezhetnek például azzal, hogy ők „csak” verbális agressziót alkalmaztak, nem fizikait.

Az önfelmentő mechanizmusok második csoportjához azok a mentális folyamatok tartoznak, melyeknek célja, hogy az egyén számon kérhetőségét csökkentsék.

  • Ilyen mechanizmus többek közt a felelősség hárítása, mikor is az egyén úgy igyekszik beállítani a cselekedeteit, mint amiket mások (pl. edző, játékostárs) utasításai nyomán követett el.
  • A munkamegosztás, a csoportos döntéshozatal és a csapat közös cselekvése által a felelősség megoszlása szintén hozzájárulhat, hogy az egyén felmentse önmagát a kedvezőtlen morális megítélés alól. Előfordulhat például, hogy egy csapat tagjai közös döntés nyomán köteleződnek el antiszociális magatartásformák alkalmazása mellett. Így kevésbé érzik, hogy egyénként felelősségre vonhatók volnának, hiszen voltaképpen csoportnormát követnek, amit a csapatjátékokban többnyire erényként tartanak számon.
A sportolók agresszív viselkedés helyett gyakran a „gőz kieresztéséről” beszélnek.

A morális önfelmentés egy harmadik típusát testesíti meg a következmények súlyosságának torzítása: ilyenkor az egyén úgy igyekszik csökkenteni a szabálysértő viselkedéséből fakadó negatív érzelmeit, hogy vagy

elkerüli a következményekkel való szembenézést,

vagy minimalizálja azok mértékét. Példa lehet erre, mikor egy sportoló inkább nem is tájékozódik arról, hogy milyen súlyos a sérülés, amit ellenfelének okozott.

Az önfelmentő mechanizmusok negyedik csoportját a dehumanizáló és áldozathibáztató stratégiák alkotják.

  • Ha az egyén önmagához hasonló emberként tekint az ellenfelére, nehezebben képes arra, hogy ártson neki, így a dehumanizáció, vagyis a rivális emberi jellemzőktől való megfosztása és állatias tulajdonságokkal való felruházása utat nyit a sportoló előtt az erkölcsileg elítélendő viselkedéshez.
  • Nem ritka az sem, hogy a szabálysértő játékosok vétlen áldozatként tekintenek önmagukra, akik csak a másik provokatív viselkedésére válaszolva kényszerültek morálisan megkérdőjelezhető cselekedetekre. Az áldozathibáztatás által a szabályszegés bocsánatos bűnné válik a szemükben.

Mint látható, számos mód van arra, hogy a sportolók felmentsék önmagukat a morális szempontból problematikus viselkedés esetén. Ez a fajta működésmód pedig nem meglepő módon pozitív együttjárást mutat az antiszociális, és negatív korrelációt a proszociális viselkedéssel. Vagyis a morális önfelmentésben élen járó sportolók nagyobb valószínűséggel igyekszenek sérülést okozni az ellenfeleiknek és áthágni a szabályokat, miközben igen kicsi az esély rá, hogy segítsenek sérüléssel bajlódó ellenfeleiknek, netán gratuláljanak nekik a meccs befejeztével.

A cikk folytatásában azt igyekszünk feltárni, milyen összefüggések vannak értékeink, céljaink és morális viselkedésünk között.

 

Felhasznált szakirodalom:

Boardley, I. D., & Kavussanu, M. (2007). Development and validation of the moral disengagement in sport scale. Journal of Sport and Exercise Psychology, 29(5), 608-628.


Iratkozz fel hírlevelünkre!