Machiavellisták: a manipuláció mesterei – prof. dr. Bereczkei Tamás írása

Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik szeretnek a zavarosban halászni, akik ügyesek mások megtévesztésében, akik szemrebbenés nélkül hazudnak. Ők a machiavellisták: másokat eszközként használnak arra, hogy saját céljaikat elérjék. Gyakran csak akkor ismerjük fel őket, amikor már késő, amikor már meg lettünk vezetve. Ez azért lehetséges, mert kiváló képességekkel rendelkeznek a manipulációra. Cikkében prof. dr. Bereczkei Tamás pszichológus, az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem intézetvezető egyetemi tanára saját kutatási eredményeit is bemutatva tárja fel olvasóink előtt a machiavellizmus pszichológiai természetrajzát. Exkluzív írásunk követezik.  

Nicolo Machiavelli reneszánsz író nevéből jött létre a fogalom, aki a Fejedelem című könyvében részletesen fejtegeti, milyen ármánykodás, cselszövés és fondorlat szükséges a hatalom megszerzéséhez és megtartásához. Nagyjából ötven évvel ezelőtt jelent meg a pszichológiában a machiavellizmus fogalma, mint egyfajta személyiségjegy, gondolkodási forma, világkép. Az elmúlt évtizedben a machiavellizmust sokan az úgynevezett Sötét Triád tagjaként definiálják, amely rajta kívül a nárcizmust és a pszichopatológiát foglalja magába.

A machiavellizmus mértékét különböző tesztek segítségével mérik. Az egyik ilyen az úgynevezett Mach-IV teszt, amely olyan állításokat tartalmaz (Nicolo Machiavelli tollából), mint „A legjobban úgy lehet az emberekkel bánni, ha azt mondjuk nekik, amit hallani akarnak”, vagy „Aki tökéletesen megbízik valaki másban, az keresi a bajt”. Machiavellistának azokat tekintjük, akik egy népességben (vagy statisztikai mintában) az átlagot valamilyen mértékben meghaladó pontszámokkal rendelkeznek ezekben a tesztekben.

Az alábbi rövid írás a machiavellizmus rövid pszichológiai természetrajza kíván lenni. Ismerkedjünk meg a machiavellisták néhány alapvető tulajdonságával!

Manipuláció – az egyén érdeke mindenek előtt

A machiavellisták úgy akarnak sikereket elérni, hogy másokat kihasználnak. Ennek sokféle módja van: hazugság, félrevezetés, mások összeveszítése. Az alkalmazott módszerek is nagyon változatosak lehetnek: erőszak, hízelkedés, csábítás, sármos fellépés.

Az alkalmazott módszerek is nagyon változatosak lehetnek: erőszak, hízelkedés, csábítás, sármos fellépés.

Gyakran hazudnak, amikor érdekeik úgy kívánják. Az egyik kísérletben a résztvevőknek nehéz logikai feladatokat kellett megoldaniuk. „Beépített” személyek igyekeztek rávenni őket a csalásra, amikor a kísérletvezető rövid időre eltávozott a teremből. Sokan nem tudtak ellenállni a csábításnak, de a kísérletvezető hamar gyanút fogott és „vallatni” kezdte őket. Detektív tükör mögött rögzített filmfelvételek bizonyították, hogy a machiavellisták jobban igyekeztek leplezni bűnüket, mint a többiek. Kevésbé néztek félre, azaz kevésbé vették le tekintetüket a velük szemben ülő kísérletvezetőről. Következetesen állták a vallató tekintetét, mintha azt igyekeznének bizonyítani, hogy nincs takargatni valójuk. Az alacsony Mach-pontszámmal rendelkezők viszont gyakran lesütötték a szemüket, elfordították a fejüket. A machiavellisták eközben a többiekhez képest többet beszéltek annak érdekében, hogy eloszlassák a feléjük irányuló gyanút. Mindez azt mutatja, hogy

mások jelenlétében jól képesek szabályozni a viselkedésüket és az érzelmeiket,

ha az érdekük így kívánja. Ez a fajta kontroll nyilvánvalóan fontos eleme a sikeres hazugságnak.

De nem csupán sikeresek a hazudozásban, hanem mások részéről sem tételezik fel az igazmondást. A machiavellistákat kérték meg, hogy döntőbírók legyenek egy lopási ügyben. A kísérletvezető elmondta nekik, hogy a „vádlottak” (beépített személyek) elloptak néhány tárgyat az asztaláról, amikor kiment telefonálni. A vádlottak kétféle módon viselkedtek. Az egyik csoportba tartozók megbánást mutattak, szégyellték magukat és bocsánatot kértek, mondván, hogy nem is értik, mi történt abban a pillanatban velük. A másik csoport tagjai ellenben visszatámadtak, arról beszéltek, hogy nem történt semmi különös, néhány füzet és toll eltűnt a tanár asztaláról, na és? A megfigyelőknek ezután értékelni kellett a „vádlottak” felszólalását. A machiavellisták sajátos módon az első csoportba tartozókat tekintették kevésbé megbízható személyeknek, mert nem elég, hogy lopnak, még ráadásul hazudnak is. Fel sem tételezték, hogy az emberek őszinte megbánást tanúsítanak korábbi tévedéseikkel kapcsolatban.

Cinizmus és hidegvér – senki sem különb

Az eddig elmondottak szorosan kapcsolódnak a machiavellisták másik lényeges tulajdonságához, a cinizmushoz. Nem tekintik magukat különbnek másoknál, de a többieket sem tartják sokra. Meggyőződésük, hogy mindenkinek az a vezérelve, hogy másokat becsapjon, másokon nyerészkedjen. Senki sem őszinte és senkiben sem lehet megbízni. A világ ilyen, és ha a machiavellisták megtévesztik az embereket, akkor ugyanazt teszik, mint amit a többiek velük tennének. Egyszóval a machiavellisták nem tesznek mást – legalábbis saját meggyőződésük szerint –, mint azt, hogy másokat megelőznek a hazudozásban és manipulációban.

E téren nagyon racionálisan viselkednek. Logikus gondolkodás és hidegvér jellemző rájuk. Kiválóan leplezik érzelmeiket, ugyanakkor igyekeznek távol tartani gondolkodásukat a zavaró érzelmektől. Jó példa az a kísérlet, amelyben el kellett játszani egy politikust, akinek érvelnie kellett bizonyos dolgok mellett, illetve azokkal szemben. A témákat két csoportba sorolták. Voltak olyanok, amelyek érzelmi vagy személyes elköteleződést igényeltek, mint például a kötelező katonaság bevezetése, a jogosítvány megszerzésének életkori határa, a melegek gyerekvállalásának kérdése stb. Más témák inkább semlegesek voltak, abban az értelemben, hogy nem igényeltek érzelmi bevonódást: valamelyik bizottság beszámolójának elfogadása, egy hivatal máshová költöztetése stb. Minden kísérleti személy három percet kapott, hogy a szóban forgó ügyek mellett, illetve ellen érveljen. Őket független megfigyelők (szerepük szerint „parlamenti képviselők”) hallgatták, majd pontozták aszerint, hogy mennyire volt meggyőző az érvelés és mennyire tudták az elfogadni. Kiderült, hogy a semleges, érzelemmentes témákban nem volt különbség a magas és alacsony Mach-pontszámokkal rendelkező csoportok között. Nagy különbség mutatkozott azonban az érzelmi töltéssel rendelkező ügyeket illetően: a machiavellisták a többiekhez képest lényegesen több szavazati pontot kaptak. A megfigyelők úgy ítélték meg, hogy meggyőzőbben mondták el elképzeléseiket és logikusabban érveltek az adott ügy mellett. Arról van szó, hogy a machiavellisták azért teljesítettek jobban, mert

racionális okfejtésüket nem zavarták meg érzelmek és indulatok.

Az érvelésből ki tudták zárni a személyes és érzelmi elemeket, csak magára a logikus kifejtésre koncentráltak. A többiek viszont nem mindig tudtak uralkodni az érzéseiken, időnként elakadt a szavuk vagy hadarni kezdtek és belebonyolódtak a mondatokba.

Impulzuskontroll – mindig hideg fejjel

Mindezt úgy is kifejezhetjük, hogy a machiavellistákra jellemző egyfajta impulzuskontroll. Ez mindenekelőtt a szituáció érzelemmentes elemzését és a mások iráni közömbösséget jelenti. Az érzelmi hidegség éppenséggel előnyös lehet a számukra, hiszen a mások iránt mutatott érzéketlenség megakadályozhatja az áldozattal való együttérzést, ez pedig elősegítheti eredményes kizsákmányolásukat.

Egyik vizsgálatunkban arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen kognitív-idegrendszeri mechanizmus áll az erőteljes érzelmi kontroll mögött. Ehhez egy kétszemélyes kísérleti játékot (bizalomjátékot) játszottak a résztvevők, akik különböző pénzösszegeket utaltak át egymásnak számítógépes közvetítésen keresztül. Többségük átlagot meghaladó összeget adott át a másiknak, ha korábban maga is sokat kapott ettől a játékostól. Ez természetes: szinte mindenki kényszerítve érzi magát, hogy megfeleljen a viszonosság (reciprocitás) normájának, amiben mind evolúciós, mind szocializációs hatások érvényre jutnak. A machiavellisták azonban itt is máshogyan viselkedtek:

keveset adtak vissza a korábban nagylelkűnek bizonyult társaiknak, és nagyobb összeggel távoztak.

Amikor a kísérleti személyeket MRI (mágneses rezonancia) készülékbe fektettük, majd mértük az agyi változásokat a döntéshozatal közben, érdekes eredményeket kaptunk. Ezek egyike, hogy a machiavellisták a többiekhez képest magas aktivitást mutattak a prefrontális kéreg hátsó-oldalsó részében. Ez az agyi terület fontos szerepet játszik azokban a racionális érvelési folyamatokban, amelyek hasznot hozó döntésekhez vezetnek. Ilyen helyzet áll elő például, amikor valaki elfogadja az erkölcsi előírások megszegését, és ezzel valamilyen szempontból jól jár. A machiavellisták hátsó-oldalsó prefrontális kérgében mutatkozó aktivitás-növekedés valószínűleg azzal a folyamattal kapcsolatos, amely a partner együttműködésére adott érzelmi-szociális válaszok elfojtását eredményezi. Legyőzik saját, spontán módon megnyilvánuló pozitív késztetésüket a kölcsönös együttműködésre, és fenntartják önérdek-érvényesítő motivációikat.

Rugalmasság – folyton változó stratégiák

Az utóbbi években kiderült, hogy a machiavellisták sikerét elsősorban az adja, hogy rugalmas stratégák: taktikusan választják meg a megfelelő manipulációs technikákat, és képesek változtatni és folyamatosan a körülményekhez igazítani a megtévesztés taktikáit. Az egyik svájci vizsgálatban például az derült ki, hogy a magas Mach-pontszámokkal rendelkező személyek ügyesen kisiklanak a büntetés következményei elől. A kísérletnek abban a fázisában, amikor szabadon lehetett nyerészkedni egy feladat megoldása során, a machiavellisták annyi pénz gyűjtöttek be mások rovására, amennyit csak tudtak. Amikor azonban a kísérletvezetők lehetővé tették, hogy a játékosok büntessék a „potyalesőket”, a machiavellisták „visszavonultak”, és inkább elkezdtek együttműködni, hogy ezzel elkerüljék a büntetést.

Taktikusan választják meg a megfelelő manipulációs technikákat.

Saját vizsgálatunkban ugyancsak a machiavellisták taktikai ügyessége derült ki. Egy karitatív szervezet képviselőjét arra kértük, hogy látogasson el egyetemi szemináriumokra, és kérje fel a hallgatókat önkéntes segítségnyújtásra. Lehetett véradónapot szervezni, hajléktalan szállót takarítani, fogyatékkal élő gyerekeket múzeumba kísérni stb. A kísérlet sajátossága az volt, hogy a szemináriumi csoportokat két részre osztottuk. Az egyikben (anonim csoport) a szervezet képviselője arra kérte az egyetemi hallgatókat, hogy egy papírlapra írják fel a vállalásaikat, a lehetséges időpontot, néhány adatot stb. A másikban (publikus csoport) mindenki jelentkezhetett, majd hangosan, a többiek előtt elmondhatta, hogy mit vállal, kiken szeretne segíteni, esetleg megindokolta, hogy miért. Kiderült, hogy amikor a csoport többi tagja nem szerzett tudomást arról, hogy társaik miként döntenek, a machiavellisták közül nagyon kevesen ajánlkoztak önkéntes munkára. Amikor viszont a felajánlások a csoport előtt zajlottak, a machiavellisták háromszor-négyszer olyan gyakran jelentkeztek, hogy szeretnének részt venni a karitatív munkában.

Ezt a szerzők egyfajta „színlelt önzetlenségként” értelmezték,

amelynek az a célja, hogy jó benyomást keltsenek a többiekben és megőrizzék csoporton belüli befolyásukat. A jótékonyság tettetésére viszont nem volt szükség akkor, ha a csoport tagjai semmit sem tudtak arról, hogy társaik hogyan döntenek. Ebben az esetben a machiavellisták „magukat adták”, azaz nem vettek részt az önkéntes segélyakciókban.

Összegzés – veszélyesek, sikeresek és vedekeznünk kell ellenük

Az eddig elmondottakból is kiderül, hogy a machiavellisták veszélyes emberek. Képesek másoknak kárt okozni, és arra is, hogy szétromboljanak társas kapcsolatokat. Az is valószínű, hogy a korrupciós tevékenységekben is fontos szerepet játszanak. De nem csupán veszélyesek, hanem sikeresek is. Erre azok az átlag feletti kognitív és szociális képességeik adnak lehetőséget, amelyekről a fentiekben írtam. Meg kell ezeket ismerni, hogy eredményesen tudjunk ellenük védekezni.

Felhasznált szakirodalom

Bereczkei T. (2016) Machiavellizmus. A megtévesztés pszichológiája. Typotex, Budapest,

Bereczkei, T., Deak, A., Papp, P., Kincses, P., Perlaki, G., & Gergely, O. (2015). The neural             bases of the Machiavellians’ decision making in fair and unfair situations. Brain and             Cognition, 98, 53-64.

Christie, R. and Geis, F., 1970. Studies in Machiavellianism. New York: Academic Press.

Jonason, P. K., and Webster, G. D. (2012) A protean approach to social influence: Dark                 Triad personalities and social influence tactics. Personality and Individual                           Differences, 52, 521-526.

Jones , D. N. & Paulhus, D. L. (2009). Machiavellianism. In Leary, M. R. & Hoyle, R. H.                 (eds.). Individual Differences in Social Behavior. New York: Guilford, pp. 93-108.

Spitzer, M., Fischbacher, U., Herrnberger, B., Gron, G., & Fehr, E. (2007). The neural                     signature of social norm compliance. Neuron, 56, 185-196.