Panaszkodom, tehát vagyok – vagy lehet másképp is?

Ha valaki arra kérne minket, hogy idézzünk fel egy olyan szituációt az elmúlt napokból, amikor egy ismerősünk panaszkodását kellett végighallgatnunk vagy saját magunkat kaptuk céltalan aggodalmaskodáson, valószínűleg nem kellene sokáig gondolkodnunk. Időnként mindannyian hajlamosak vagyunk borúsan látni a világot, és ennek hangot is adni. Valami miatt jó érzéssel tölt el minket, ha kiadhatjuk magunkból kisebb-nagyobb bosszúságainkat. De vajon mikortól válik mindez ártalmassá? Mi állhat a hátterében? Érdemes tennünk ellene?

Természetes reakciónk, hogy amikor valami kellemetlen élmény ér minket, akkor szeretnénk azáltal is oldani a bennünk keletkezett feszültséget, hogy azt megosztjuk másokkal. Ha elpanaszoljuk sérelmünket egy hozzánk közelálló személynek, az pillanatnyi megkönnyebbülést hozhat, önmagában viszont ritkán segít hozzá minket a megoldás megtalálásához. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne helye egy-egy őszinte panasznak az életünkben. Mást jelent a panasz mint egy negatív élmény feldolgozásának eszköze, és mást a panaszkodás mint beállítódás. A panaszkodás leginkább öncélú, hatására nem történik változás, sőt inkább negatív hatással van a hallgatóságra és a panaszkodóra is.

A panaszkodás árnyalatai

Sérelmeink kommunikációjának különböző formái és fokozatai lehetnek. A céltalan sopánkodástól a vehemens szidalmazásig számos árnyalatával találkozhatunk. Ezek közül Wéber Péter a Nyitott Akadémia konferenciák állandó előadója nyomán emelünk ki néhány tipikus esetet.

  • Notórius panaszkodók – Ők az örök elégedetlenek. Számukra szinte mindegy, hogy kivel és miről folyik a beszélgetés, mindig képesek megtalálni a negatív fókuszt. Ez nem is olyan nehéz, hiszen a világ és az emberek valóban nem tökéletesek. Mindenben és mindenkiben találhatunk kivetnivalót, ha elég alaposan keressük. Nekik persze igazából nem a külvilággal vagy a többi emberrel van problémájuk, általában önmagukkal elégedetlenek. Ezt azonban nem könnyű feladat felismerni és elismerni.
  • Akik pusztán ürügyet keresnek – Ismerős lehet a helyzet, amikor valaki kérdez tőlünk valamit, de szinte meg sem várja a választ, máris belekezd saját panaszáradatába. Valamilyen erős belső feszültségtől szeretne megszabadulni, így a társalgás kezdeményezésével valójában csak ürügyet keres a ventillálásra. A panaszok témái általában visszatérőek, az ismétlődő aggodalmaskodás viszont többnyire nem hoz megkönnyebbülést, sokkal inkább elmélyíti szorongásaikat.
  • Megerősítést kereső panaszkodók – Ebben az esetben a panaszkodás célja, hogy mások megerősítsék tervezett vagy már meghozott döntéseiket. Külső visszajelzés által szeretnének magabiztosabbá válni. A panaszkodást használják eszközül, hogy másoktól támogatást, megértést, megerősítést kapjanak. Leginkább empatikus személyek társaságát keresik, akik meghallgatják és biztatják őket.
A panaszkodás valódi oka sokszor egyáltalán nem az, amiről panaszunk szól. Legtöbbször az önmagunkkal való elégedetlenségből fakad.

A háttérben

A romboló panasz alapvető jellemzője, hogy krónikus, vagyis a viselkedésünk természetes részévé, szokássá vált. Észlelésünk állandó fókuszában a negatívumok állnak, miközben megélési sémáink is fixálódnak, vagyis arra koncentrálunk, hogy milyen módon rossz nekünk az adott esemény. A panaszkodást – főleg a notórius, parttalan formáját –, tehát gyakran

a túlzott énközpontúság motiválja.

Ilyenkor kizárólag a saját nézőpontunkból szemléljük a világot, emiatt a környezetünk történéseit és mások tetteit is csak egyéni szemszögünkből vagyunk képesek értelmezni. A krónikus panaszkodás szinte mindig azzal hozható összefüggésbe, hogy az én és a világ viszonyának értelmezése torzul, nem sikerül megfelelően, reálisan felmérnünk a kettő kapcsolatát. Ebből erős belső feszültség, elégedetlenség fakadhat. Az elégedetlenség kifejezése irányulhat a külvilágra, de valójában panaszaink hátterében leggyakrabban a saját magunkkal való elégedetlenség áll. Ez az ambivalencia akár az énkép megbillenéséhez, bizonytalan, negatív önértékeléshez is vezethet. Ilyenkor megalapozottnak éljük meg panaszainkat. A világot ellenségesnek érezzük, önmagunkat pedig sikertelennek, akadályozottnak.

Szó szerint az idegeinkre mehet

Ha ezt a szemléletet sokáig gyakoroljuk és megszokjuk, könnyen benne is ragadhatunk. Ha eddig csak mások együttérzésének kiváltása volt a tudatos vagy tudattalan célunk vele, akkor is könnyen bátortalanná, önmagunkban kételkedővé válhatunk. Önbizalmunk és kezdeményezőerőnk alábbhagyhat, egyre tehetetlenebbnek, kedvetlenebbnek és motiválatlanabbnak érezhetjük magunkat. Ezek következményeként pedig ténylegesen csökkenhet a teljesítményünk, valóban sikertelenebbé válhatunk. Jelentős mennyiségű energiát fektetünk a panaszkodásba, ami sajnos általában ki is fizetődik. Amiről eddig panaszaink szóltak, az a valóságunkká válhat. Ez a változás pedig neuronális szinten is megmutatkozhat. A gyakori negatív gondolkodás

hatással lehet az idegsejtek közötti kapcsolódásokra.

A sűrűn igénybe vett idegpályák megerősödhetnek, könnyebben aktiválhatóvá válhatnak. A panaszkodás hatására a kortizol hormon szintje is megemelkedhet a szervezetünkben. A stresszhormonnak is hívott kortizol nagy mennyisége, illetve a megemelkedett vérnyomással és vércukorszinttel járó stresszteli állapot gyakori előfordulása hosszú távon komolyan megterhelhetik szervezetünket.

Ha a kommunikációs csatornáinkat megtisztítjuk a panaszkodástól, akkor az információáramlás szabadabbá válhat. Így könnyebben rátalálhatunk problémáink megoldási lehetőségeire.

Sopánkodás helyett

Ha röviden szeretnénk megfogalmazni, akkor a panaszkodás elkerülésének kulcsa az önismeret és az érvényes valóságismeret elsajátítása lehet. Ez általában hosszú folyamat és tudatos munka eredménye, de mindig megéri. Első lépésként, amikor panaszkodunk, próbáljuk meg ahelyett, hogy azt mondanánk „utálom, hogy ez így van”, azt mondani, hogy „annyira jó lenne, ha…”. Vagyis fűzzük hozzá, hogy mire vágyunk, miben reménykedünk. Ha úgy érezzük, hogy mások panaszai terhelnek túl minket, akkor

hatékony eszközünk lehet a pozitív kommunikáció.

Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy: „Mi volt a legjobb a napodban?”, azzal kizökkenthetjük a másikat a negatív gondolati spirálból. Panaszaink központjában gyakran negatív automatikus gondolatok állnak, ha ezeket tudatosítjuk, és igyekszünk átfogalmazni, lebontani őket, azzal is közelebb kerülhetünk célunkhoz. További eszközünk lehet erre, ha hálanapló vezetésébe kezdünk. Ehhez nem kell más, mint egy füzet, amelybe hetente egyszer összeírunk öt dolgot, ami azon a héten pozitív érzelmekkel töltött el minket. Amikor úgy érezzük, hogy kezdünk visszacsúszni negatív gondolataink mocsarába, akkor érdemes fellapozni ezt a füzetet, és erőt meríteni kellemes élményeink emlékeiből.

Will Bowen amerikai lelkész egy alkalommal megelégelte, hogy hívei folyton csak a panaszaikkal fordulnak hozzá, ezért különleges vállalkozásba fogott. Arra buzdította a közösséget, hogy próbáljanak meg huszonegy napon keresztül nem panaszkodni. Minden résztvevő kapott egy gumikarkötőt, ami arra szolgált, hogy ha mégis panaszkodáson kapná magát, akkor rakja át a szalagot a másik kezére, ezzel jelezve, hogy újraindul a huszonegy napos kihívás. A kezdeményezés mára világméretűvé nőtte ki magát. Érdekes kísérlet lehet nekünk is megpróbálkozni vele. A kezdeti kudarcok pedig ne tántorítsanak el senkit! A feladat nehézségét mutatja, hogy Bowen tiszteletesnek csaknem egy évig tartott, mire eljutott a huszonegy egymást követő panaszmentes napig.

 

Felhasznált szakirodalom

Pál F. (2015) A magánytól az összetartozásig – Szenvedély, elégedettség, biztonság. Kulcslyuk Kiadó. Budapest

Palcsó M. (2007) Mesterkurzus – A megismerés útjai. Saxum Kiadó. Budapest

További források itt és itt találhatóak.