„Megfojt a családom!” – Hogyan működik és miként hat ránk a szimbiotikus család?

A család fogalmára gondolva ideális esetben az összetartozás, a melegség, az intimitás juthat eszünkbe. Nagyon fontos az egymással kialakított kötődés – de mi történik akkor, ha ez a kötelék már-már fojtogatóan szoros? Honnan ismerhető fel egy szimbiotikus működésű család, és hogyan hat a benne felnövekvőkre? Mit lehet tenni a szorítás enyhítéséért? Borbély Lilla tanácsadó- és iskolapszichológus cikke.

Murray Bowen családterapeuta elmélete szerint a családban két, egymással ellentétes erő hat a családtagokra: az egyik fokozza az összetartozást, a másik pedig az egyén elkülönülését mozdítja elő. Ez személyen belüli és személyek közötti folyamatokban is megnyilvánul. Intrapszichés szempontból az egyénnek meg kell tanulnia, hogyan tudja szorongását leküzdve elválasztani az érzelmeit a gondolkodásától, ez az elkülönülés folyamata. Ez nem jelenti azt, hogy a racionális magatartást az érzelmek kárára kellene megvalósítani, vagy hogy el kellene nyomni az érzelmek kifejezését, sokkal inkább arról van szó, hogy tudatosítsuk érzelmeinket, melyek ezáltal kezelhetőbbé válnak. Inkább egy folyamatra, irányultságra utal, mint létállapotra. Családunktól, illetve más fontos személyektől való ilyen értelemben vett függetlenségünk lehetővé teheti számunkra a másokkal való kapcsolódást a velük való fúzió félelme nélkül.

Az elkülönült személyiség képes megtapasztalni a családi intimitást, miközben különálló személyiségként

ellenáll a családon átsöprő érzelmek sodrásának.

Képes követni a saját meggyőződéseit, kifejezni a belső érzéseit, egyúttal megőrizni rugalmasságát: függetleníti magát a család érzelmi nyomásától. Az elkülönültségnek főként szorongáskeltő helyzetekben van jelentősége, hiszen ekkor nyilvánul meg legjobban, hogy a viselkedésünk a másoktól érkező érzelmi ingerek befolyása alá kerül-e, vagy képesek vagyunk megőrizni autonóm személyiségünket. Sikeres a szilárd én kialakításában, mely ellenáll a szülői nyomásnak. A kényszer, a szülői jóváhagyás fontossága és a családi harmónia mindenáron való fenntartásának motivációja kevéssé befolyásolja.

Ennek elérésében esszenciális, hogy a felnövekedésünk során mennyire vagyunk képesek elkülönülni, leválni a szüleinkről. Szélsőséges esetben olyan erős kötődés alakulhat ki a szülők és a gyermekek között, hogy az eltávolodás nem lehetséges, a családtagok képtelenek egymást nélkülözni. Ez a megoldatlan, szimbiotikus érzelmi kötődés a családunkkal való erőteljes egybefonódásra utal. Ugyanakkor a transzgenerációs szemlélet szerint személyiségünk érése és önérvényesítésünk érdekében fontos feldolgoznunk kötődési megoldatlanságainkat.

Ha az érzelem és a ráció boweni fúziója nagyon erős bennünk, akkor

hajlamosak lehetünk felolvadni a családunkon átsöprő vagy az abban uralkodó érzelmekben.

Nehézségeink lehetnek, hogy elkülönítsük önmagunkat másoktól. Tudattalan vagy automatikus érzelmi reakcióink könnyen eluralkodhatnak rajtunk, és már a szorongás kis mértéke is nagy befolyással lehet a működésünkre. Gyakorta kevéssé tudunk határozottak lenni, és sokszor beleragadhatunk abba a szerepbe, amelyet a származási családban felvettünk. A családi elfogadás biztosításának érdekében engedményeket teszünk: korlátozzuk, feladjuk egyéniségünket vagy annak részeit. Gyakori egy elmosódott, mintha-szelf előtérbe állítása, melyet mások véleményéből és értékeiből szövünk a külvilágnak.

Bowen szerint teljesen reális lehet, hogy kisebb elkülönültség esetén is fennmaradhasson érzelmi egyensúlyunk, tünetmentesek legyünk. Ugyanakkor a stresszel szembeni érzékenységünk megnövekedhet, makacsabb szövődményeket hozhat.

Ideális esetben a család alrendszerei megfelelően elkülönültek, határai pedig tisztázottak, ezzel egyszerre biztosítva az intimitást és az autonómiát.

Családunkba olvadva

Két egymás ellenében ható erő kísér tehát minket felnövekedésünkben: az egyik az önálló fejlődésünket facilitálja, míg a másik erősíti a családunkkal való érzelmi kapcsolat fenntartását. Ezek az erők optimális esetben az egyensúly felé törekednek, így nem szakadunk el teljesen a családunktól, ugyanakkor leválásunk mértékében nagy egyéni különbségek lehetnek – akár a testvéreinkhez képest is.

Családunkban az érzelmi feszültségeket szövetségek és szakítások váltakozásának hullámzása kíséri. Minél nagyobb mértékben jellemezhető a családunk az összeolvadással, annál gyakoribbak lehetnek a triangulációra való törekvések, amikor

a „hadban álló” diád egy harmadik személyt von be a feszültség csökkentése érdekében.

A leginkább kitettek jellemzően a legkevésbé differenciált családtagok, például a gyermekek, akik így gyakran válhatnak a család tünethordozóivá. Amennyiben a hármas szövetségbe bevont személy a gyermek, az számára mindenképpen egy vesztes felállás: ezt a szövetségből kimaradó szülő gyakran árulásnak, támadásnak élheti meg.

A szimbiotikus családok jellemzője, hogy az azt alkotó alrendszerek (például szülői, gyermeki, testvéri stb.) rosszul működnek, diffúz határokkal rendelkeznek, amely nem engedi meg az egyén számára az autonómiát, a kompetencia fejlődését. Sokszor előfordulhat, hogy a tagok nem az alrendszerüknek megfelelően lépnek fel: a szülők gyermeki, a gyermekek szülői szerepbe kerülhetnek, egymás gondolataiba, érzéseibe tolakodhatnak. Nagyon gyakori ez a működés a pszichoszomatikus családoknál, ahol a gyermekben kialakulhat egy fokozott felelősségérzet a család iránt. Gyakran működik villámhárítóként tünetképzésével:

így eltereli a figyelmet a megoldhatatlannak tűnő konfliktusokról.

Hogyan enyhíthető a szorítás?

Ideális esetben az alrendszerek közötti határok rugalmassága és átjárhatósága egyaránt biztosítja a támaszt, a megfelelő kommunikációt, az igényekről való egyezkedés lehetőségét, valamint a függetlenséget és a kísérletezés szabadságát is.

A szimbiotikus családok esetében a megoldás felé vezető út a szorongások kezelésén át vezethet: a tagoknak képessé kell válniuk önállóan kezelni ezeket, növelni elkülönültségüket. A háromszöghelyzetek tisztázása és feloldása hozzájárulhat a család fojtogató légkörének oldódásához. A változás eléréséhez az egymáshoz való viszonyulás szabályainak változására van szükség: a határok egyértelműbbé tétele elvezethet a növekedésünkhöz, egyéniségünk és erőnk felfedezéséhez, és a felelősségünk felvállalásához.

 

Felhasznált irodalom:

Goldenberg, H. Goldenberg, I.(2008): Áttekintés a családról. I. II. III. Animula Kiadó, Budapest.