„Mi apák is legyünk jelen a gyerekek és a család életében!” – Interjú Szél Dáviddal, az Apapara blog írójával

Szél Dávid pszichológus, apablogger neve bizonyára már ismerős azok számára, akik a szülőség, az apaság témája iránt mélyebben érdeklődnek. Első könyve, az Apapara 2015-ben jelent meg. Második, nemrégiben megjelent Túl a parán című könyvéről, az apaságról, emancipált férfiakról beszélgettünk. Interjúnk.

Szülővé válni, szülőnek lenni sokszor parás – olvashatjuk újonnan megjelent könyve hátoldalán. De mi is a helyzet, amikor valaki egyszerre szülő és szakember? Mennyire lehet vagy kell ezeket a szerepeket szétválasztani?

Hogy mennyire kell és mennyire lehet, azt nem tudom, és azt sem, hogy milyen általában, ha szülő és szakember is valaki. Én igyekszem külön kezelni a dolgokat. Otthon úgy alapjáraton nincsen a fejemben az, hogy éppen hol tart a gyerekem a fejlődéspszichológia könyvben és nem ijedek meg, ha éppen nem akkor fordul át vagy nem ott tart a beszédfejlődésben, ahol kellene. Azért azt fontos hozzátenni, hogy szerencsére a gyerekeim eléggé a tankönyvnek megfelelően fejlődnek, de nem azért, mert én pszichológus is vagyok. Van bennem sok szempontból tudatosság, de ugyanazokat a hibákat, mint bármelyik szülő, én is elkövetem, és nem hiszem, hogy ebben sokat javítana a dolog, hogy egyébként pszichológus vagyok. Inkább utólag tudom, hogy mit csináltam rosszul. De amikor otthon vagyok, nem akarok szakember lenni, és amikor pszichológus vagyok, akkor nem akarok szülő lenni. Ebben azért van egyfajta tudatos szétválasztás, és inkább hibázok szülőként, sem minthogy a gyerekeim pszichológusa legyek.

A Bookline Gyermekek és szülők kategória toplistáján könyve jelenleg az előkelő harmadik helyen szerepel. Minek köszönhető ez a siker?

Nem tudom, talán a marketing csapatnak. (nevet) Nagyon érdekes erről beszélni. Az első könyv, az Apapara is hamar elég jó pozíciót foglalt el, és nagyon sokáig benne volt a Top 10-ben. Azt azonban én egyáltalán nem tudom belőni, hogy amivel foglalkozom, mennyire ismerik az emberek. Megírok egy blogbejegyzést, könyvet, és hogy aztán annak milyen utóélete lesz, kinek mi lesz fontos belőle, kihez mi áll közel, azt nem tudom megmondani. Ahogy azt sem, milyen szerepet kap a gyermekneveléssel, pszichológiával foglalkozó könyvek palettáján.

Tudna mesélni a második könyv születéséről?

Az első könyvnek úgy lett vége, hogy „Ha Apapara lesz is még, para talán nem”. Így tehát benne volt a folytatás lehetősége, a blogot pedig ugyanúgy írtam tovább. Közben elkészült egy új könyv kézirata, de aztán történt egy kiadóváltás. Az új kiadóval és a szerkesztőmmel hosszas egyeztetési időszakot követően abban maradtunk, hogy új koncepció mentén egy új kéziratot várnak. A Túl a paránnak ily módon tulajdonképpen két kézirata is készült. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez a második könyv merőben más, mint az első. Sokkal nagyobb fejezetek vannak, sokkal átfogóbbak, sokkal több olyan tartalom van, ami nincsen fenn a blogon, és nem is folytatása az Apaparának.

Szél Dávid a második, Túl a parán című könyvének bemutatóján. Fotók: Egyed Péter

Írásaiban gyakorta használja az emancipált férfi, emancipált apa kifejezéseket. Mit jelent ez?

Azt, hogy mi, apák is legyünk jelen a gyerekek és a család életében. De azért ez egy nagyon bonyolult dolog. Egyrészt azért, mert az anyák számára legtöbb esetben ez nem is kérdés, nem döntés kérdése. Másrészt azért, mert én nem tudhatom, hogy kinek mennyire van lehetősége arra, hogy a családjával legyen. Ha mondjuk valaki kénytelen három műszakban dolgozni, akkor nem tudom azt mondani, hogy még maradjon bent az oviban, amikor beviszi a gyermekét, és figyelje meg, hogyan játszik a többiekkel. Sokkal többfélébbek az apák, mint amilyen kategóriákat sokszor lehet hallani. Sokkal többször valamilyen kényszerhelyzet áll fenn, és nem merül fel egyáltalán, hogy dönthessen a szülő arról, milyen szülő legyen. De azt gondolom, hogy valamiféle szülői tudatosság, öntudatosság, önreflexió fontos. Ha két percet van a gyerekével, akkor abban a két percben, ha három órát is tud, akkor abban a három órában. Nem attól teszem függővé az emancipáltságot, hogy mennyi időt tölt a gyerekével egy apa, hanem hogy azt az időt milyen minőségben töltik együtt, mennyire van képben a gyereke életét illetően.

Ha az ön hatására édesapák azt kezdik érezni, hogy igen, szeretném én is kivenni a részem jobban a gyermeknevelésben, milyen gyakorlati tanácsokat tudna adni nekik?

Első lépésként úgy gondolom, magasabb szinten a társadalomnak kellene igazodnia ehhez. De ha az apák szintjét nézzük, mindenképp azt tartom fontosnak, hogy legyenek jelen a gyermek életében.

A mennyiségi helyett a minőségi jelenlét a fontos.

Ismerjék meg a láthatatlan munka és az érzelmi házimunka kifejezéseket, vegyék ki a részüket azokból a feladatokból is, amelyekről azt gondolták, hogy maguktól elvégződnek.

Könyvében ­az intézményi rendszereken belül a bölcsőde kérdését is feszegeti, amiről határozott véleménye van. Ön szerint adja-e vagy ne adja a szülő bölcsődébe a gyerekét?

Ahogy akarja, csak ez legyen egy szabad döntés. Nem tenném kötelezővé a bölcsődét, de nem tartom egy rossz konstrukciónak, sőt nagyon jónak gondolom. A nélkülöző családoknak kifejezetten jó, mert napi ötszöri étkezésre, védőnői és orvosi ellátásra van lehetőség, játékok, kortárs közösség veszi körül a gyereket. Minden, ami esetleg otthon nincsen meg. Sajnos vidéken azonban nagyon kevés a bölcsőde. Ezzel együtt viszont szakítani kellene azzal az attitűddel, hogy oké, ha muszáj, csak akkor menjen bölcsődébe a gyerek. Ez nincs így! Akármi miatt lehet így dönteni. Mert úgy ítélik meg a szülők, hogy a gyereknek „kevés” az anya társasága, vagy éppen az anya érzi úgy, hogy vissza szeretne menni dolgozni, mert szereti a munkáját (is). Szabad ilyet. Egyébként pedig külföldi kutatásokból az derül ki, hogy nem a bölcsőde, hanem a szülői kapcsolatok minősége a meghatározó a kötődésben. A bölcsőde tehát nem változtatja meg a szülőkhöz fűződő viszonyt, ugyanakkor egy nehéz helyzetű családnak egy jó bölcsőde sokat tud segíteni. A közvélekedés megváltoztatásában viszont elengedhetetlennek tartanám, hogy legyenek itthon is friss kutatások a bölcsődei hatásokkal kapcsolatban.

Hogyan jutott, jutottak a feleségével arra az elhatározásra, hogy kislányukkal ön marad otthon? Ez azért még elég kuriózumnak számít hazánkban.

A feleségem a gyerekeink mellett a munkáját is nagyon szereti. És így vagyok ezzel én is. Azt már kitaláltuk az első gyerekünk születése után – akivel ő másfél évig volt otthon, aztán ment bölcsibe – hogy mi lenne, ha ő visszamenne dolgozni, én pedig otthon maradnék. Ezt így mindketten jónak láttuk, és kellő idő állt a rendelkezésünkre, hogy ezt alaposan megtervezhessük. De nagyon szerencsések is vagyunk, hogy ezt megtehettük.

Tekintsünk most kicsit messzebbről a szakmai szerepére. Mit gondol, mi a gyakorló pszichológusok feladata a mai társadalomban? Fontosnak tartja a pszichoedukáció szerepét?

Elsősorban az a feladata egy pszichológusnak, hogy egyéni szinten segítsen a kliensek problémáinak megoldását megtalálni. Sokszor érzem úgy, hogy belecsúszok ebbe, és belemegyek a pszichoedukációba, akkor is, ha nem szükséges. Könnyű ilyenkor elpuffogtatni mindenféle szakkifejezést, de lehet, hogy ez nem a másik ember iránya. Ez pedig csak megerősítheti azt az alá-fölé rendeltségi pszichológus és kliens közti pozíciót, amely nem biztos, hogy célravezető. Sokkal fontosabb megérteni, hogy egy-egy személy elakadásai minek tudhatók be, és sokkal inkább az egyénből kell kiindulni, mint a nagy általánosságokból. Ezzel együtt elengedhetetlennek tartom a társadalmi érzékenységet, nyitottságot és tudatosságot.

Sokakat megmozgató téma és egyik legutóbbi blogbejegyzésében is a digitális gyerek – analóg szülő problematikáját boncolgatja. Mit gondol a gyerekek okoseszköz-használatáról?

Van az úgynevezett digital parenting = digitális szülőség, amit nem nagyon tudok elválasztania a szülőség egyéb területeitől. Azt gondolom, hogy van veszélye vagy valamiféle kockázata annak, ha egy gyerek egész nap egy képernyőt bámul. De érzékeny szülői jelenlét mellett ezek inkább csak időszakok egy gyerek életében, legalább is jó, ha mi is úgy tekintünk rá. Azt sem feltétlenül tartom jónak, ha valaki egész nap csak a könyvébe mered. Egész más persze, mert fejleszti a képzeletet és a szövegértést, de valami egész hasonló ment végbe például a Harry Potter őrület kapcsán. Összességében azt gondolom, hogy

az okoseszközökkel szembeni tudatosság és az izgalmas, releváns alternatívák biztosítása a lényeg,

a szülőnek tartania kell a lépést. Egyrészt, hogy a kapcsolatát építeni tudja a gyermekével, másrészt, hogy képben legyen, mivel is tölti a másik a szabadidejét. A múltkor például a  hároméves kislányom épp Bogyó és Babócát nézett. Volt benne egy boszorkány és láttam rajta, hogy fél, de ott voltam és így meg tudtuk ezt beszélni. Nagyon fontos, hogy a szülő jelen legyen ezekben az esetekben. Emellett az is lényeges, hogy a gyerek is tanulja meg tudatosan használni az internetet. Ne csak annyi legyen, hogy bekapcsolja a YouTube-ot, hanem idővel legyen tisztában azzal is, hogy mit jelent a programozás, kódolás, mit jelent a netikett, a személyiségi jogok, az információvédelem és a másik tiszteletben tartása.

•••

Kiváncsiak vagyunk a véleményedre! Ha van pár perced, kérjük segíts a Család és Gyermekpszichológia Rovatnak egy kitöltéssel, hogy a jövőben az igényeidnek is megfelelően tudjunk a problémákra és különböző nevelési kérdésekre válaszolni. Előre is nagyon köszönjük.

A kérdőívet ITT ÉRHETED EL.