Az első generációs értelmiségi lét nehézségei

A családban elsőként diplomát szerzők gyakran úgy érzik, hogy nem tartoznak sehová a családjukkal nem értik meg magukat, míg a vágyott társadalmi csoport tagjai között túl kevésnek, továbbra is alulműveltnek érzik magukat. Túlzott megfelelni vágyás lenne a háttérben? Mi lesz az otthonról hozott normákkal és a családi kapcsolatokkal? Elmúlik valamikor is a sehová sem tartozás érzése?

Azok az emberek, akik a családi mintával szakítva értelmiségi pályára adják a fejüket, nemcsak lehetőséget kapnak egy merőben más életre, hanem egy sor nehézséggel is szembesülnek, melyekre az otthoni hagyományokban nincs megoldás. Például különösen veszélyeztetettek a kapunyitási pánikban (quarter life crisis), azaz abban az életszakaszban, amikor el kell köteleződniük valamilyen hivatás vagy szakma mellett, s ezzel nagyjából egy időben a párválasztás, majd a családalapítás örömeivel és terheivel is meg kell küzdeniük.

Nincs előttük egy olyan családi minta, ami átsegíthetné őket a krízishelyzeten.

Komoly szorongás kíséri a mindennapjaikat, hiszen úgy érzik, sok minden kimarad az életükből, és sokkal kevesebbek annál, akik lenni szeretnének.

A párválasztás paradoxonja

Gyakran a több nyelvvizsga és a summa cum laude diploma ellenére is kevésnek, sőt butának érzik magukat, csak azért, mert gyerekként a vasárnapi ebédeken nem filozófiai vagy gazdasági kérdésekről diskuráltak, és nem voltak otthon könyvektől roskadozó polcok. Mindezek elég alapot szolgáltatnak egy olyan fajta kisebbségi komplexus kialakulásához, amitől sokkal kevesebbnek érzik magukat azokhoz képest, akiknek ez a családi háttér megadatott.

Alacsony önértékelésüket gyakran azzal igyekeznek kompenzálni, hogy átlagon felüli intelligenciával rendelkező emberekkel veszik körbe magukat, legyen szó barát- vagy akár párválasztásról. A vágyott „elithez” való tartozás érzése azonban mégsem teljesedik be, hiszen csak felerősítik az első generációs hiányosságait, legalábbis szelektív figyelmük következtében többnyire ez fogja őket megragadni.

Nehéz eligazodni az első generációsok igényeiben.

Felülválasztásukkal a saját hiányosságaikat a másik gazdagságával, műveltségével vágynak kompenzálni annak ellenére, hogy valójában teljesen alaptalan lehet az az érzésük, hogy bármivel is kevesebbek lennének, csupán az első generációs kisebbségi komplexusukból fakad mindez.

Épp a fentiek elkerülése érdekében sok esetben ennek ellenkezője következik be, azaz olyat választanak társukul, akit maguktól kevesebbnek vélnek. Ez a párkapcsolati alulválasztás. Legtöbb esetben az e mögött megbújó indíték nem más, mint az attól való félelem, hogy soha nem lesz párjuk, illetve az, hogy találjanak végre valakit, aki számára a legokosabbak, a legtehetségesebbek és a legszebbek.

Támogató vagy kiközösítő hát(ráltató)ország?

Természetesen vannak olyan szerencsés első generációs értelmiségiek, akik mögött egy olyan támogató család áll, akik gyermekük előrelépését helyezik előtérbe és mindenfajta támogatást megadnak a diploma megszerzése érdekében. Sajnos azonban gyakran a támogatás helyett a család kinézi és kiközösíti azt, aki a megszokott családi életpályákhoz képest valami igazán másra vágyik: továbbtanulni, nyelvvizsgákat és felsőfokú végzettséget szerezni. Nem könnyű érzés, amikor valaki azzal szembesül, hogy családja nem érti meg sem gondolatait, sem pedig problémáit. Hiszen sok esetben hiába próbál az első generációs családjához újrakapcsolódni azáltal, hogy elmeséli a vele történteket, jövőbeli terveit, amik között épp az szerepel, hogy az előléptetéséhez még egy 3 év alatt megszerezhető diploma szükséges. A szülők gyakran értetlenül állnak gyermekük problémái előtt és talán fel is teszik számára a kérdést: „Nem elég neked egy diploma? Nekünk egy szakmánk van, mégis elvagyunk a munkahelyünkön már vagy 30 éve”.  A fiatalban bármennyire is nagy a nyomás, hogy megfeleljen családjának, legnagyobb igyekezete ellenére is kevés erre az esély egy ilyen háttér esetében.

Az első generációs értelmiségiek gyakran érzik úgy, hogy igazán sehová sem tartoznak.

A felsorolt családtörténetek közös pontja, hogy a diploma nélküli családi hagyományokból kitörve úgy érezheti, elvesztette gyökereit, ugyanakkor a művelt új közegben nem találja a helyét. A fiatal felnőttkorral járó identitáskrízis ennek a sehová sem tartozottság érzésének a megszüntetését egyáltalán nem segíti, így gyakran egy helyben topognak vagy feladják a küzdelmet és diploma nélkül hazaköltöznek a családi fészekbe.

Ferenczi (2003) tanulmánya szerint az első generációs értelmiségiek közel 64 százaléka számolt be arról, hogy szeretik szüleiket, annak ellenére, hogy sikertelenek, és mindösszesen 3 százalék volt azok aránya, akik magukban bírálták szüleiket.

A sikertelenség nem gyengíti igazán a gyermeki tiszteletet és szeretetet.

Társadalmi tőke

A társadalmi tőke kifejezés alatt értjük a családi, baráti és egyéb közösségekben rejlő erőforrást. Azok a közösségek, melynek tagjai bizalommal vannak egymás iránt, lényegesen többre képesek, mint azok, melyekből hiányzik ez a jellemző. Ferenczi (2003) olyan egyetemistákat hasonlított össze, akiknek szülei nem rendelkeznek felsőfokú végzettséggel vagy közülük legalább az egyik igen. Mindkét családtípus fiatalja ugyanazt a személyt és ugyanolyan mértékben nevezte meg arra a kérdésre, hogy kiben bízik a legjobban és mennyire. Ez a személy nem más volt, mint az édesanya.

Mindkét családtípusban kiemelkedőnek tűnik az anya szerepe. Pontszáma megközelíti a maximális 10 pontot. Ehhez képest szignifikánsan kisebb az édesapa bizalmi indexe, annak ellenére, hogy a fiatalok szeretik szüleiket, tehát az emocionális kötődés és az összetartás megvan. Különösen azokban a családokban fordultak kevesebb bizalommal az apához, ahol egyik szülő sem volt diplomás. Ennek hátterében azt találták, hogy a nem megfelelő kommunikáció okozhatja az apa iránt bizalomvesztést, azaz a két családtípus eltérően beszéli (vagy épp nem beszéli) meg a fennálló problémákat. Ez abból is adódhat, hogy sok élethelyzetben a felsőfokú végzettséggel nem rendelkező szülő maga sem tudja a megoldást, ezért nem is tud érdemben segíteni. Ez a tény jelentős társadalmi tőkehiányt jelent a nem diplomás családtípushoz tartozó hallgatóknak a diplomás szülők gyerekeihez képest. Az első bizalmi kört jelentős különbséggel követi a rokonság: nagybácsik, unokatestvérek. Feléjük is szignifikánsan nagyobb a bizalmi index a diplomás családmodellben, ami még nagyobb társadalmi, kulturális erőforrást jelent az ebbe a csoportba tartozó hallgatóknak.

Azoknak az első generációs értelmiségieknek, akiket a fentiek bármelyike is érint, azt javasolnánk, hogy nagyobb fokú önismerettel határozottan elfér egymás melletti a családi gyökér és az új életformával járó értékrend.

 

Felhasznált szakirodalom

Ferenczi, Z. (2003). Az első generációs értelmiség kialakulásának sajátosságai. Stat.Szle81, 1073-1089.