5 film, ami nemcsak jó, de téged is jobbá tesz

A történetek kultúrától függetlenül számos különböző formában vesznek minket körül – papíron, színpadon, élőszóban és persze a filmvásznon. A közös vonásuk az élmény, amit képesek kiváltani bennünk, befogadókban. Kutatások alapján minél inkább bevonódunk egy történetbe, annál nagyobb élvezetet találunk a tevékenységben és annál több gondolatot veszünk át belőle. Így tehát egy jó mozi akár személyiségformáló hatással is lehet ránk! Összeszedtünk öt filmet, amibe érdemes belemerülni!

Gerrig a történetbefogadást az utazás élményéhez hasonlította: az utazó bizonyos eszközök segítségével elindul az ismeretlenbe, és mire visszatér az eredeti kiindulópontra,

az út során valami megváltozik

benne. Erre a metaforára épít a transzportáció elmélete. Bár mozizáskor fizikailag nem mozdulunk – közlekedési eszközök helyett – a filmkockák segítségével a „fantázia világába” kirándulunk. A vége felirat után, visszatérve a hétköznapokhoz, a gondolatainkban és lelki folyamatainkban kereshetjük a változást. Emiatt alkalmazzák a filmeket az utóbbi időben pszichiátriai és pszichoterápiás gyakorlatban is. A következő filmek mind történetükkel, mind pszichológiai összetettségükkel megtesznek mindent, hogy hatást gyakoroljanak ránk!

A család kicsi kincse

Bár kicsit feketén, de a Hoovers család humoros. Bukott motivációs tréner és önsegítő apa, a nem értékelt háziasszony szerepben neurotikussá váló anya, némasági fogadalmat tett, Nietzsche-rajongó kamasz fiú és persze a család kicsi kincse, a picit túlsúlyos, szépségverseny-mániás Olive. A kislány egy szerencsés véletlennek köszönhetően tovább jut az országos versenyre.

Kapcsolódó kép
„Az igazi vesztes az, aki annyira fél a vereségtől, hogy rajthoz sem áll.” (Little Miss Sunshine, r: Jonathan Dayton/Valerie Faris, 2006)

Így a kissé diszfunkcionális család egy sárga kisbuszba tömörülve, kiegészülve a drogfüggő, örökifjú nagyapával és az öngyilkossági kísérlete után lábadozó, meleg nagybácsival elindul Kaliforniába. A film egyfelől görbe tükröt tart a nyugati társadalmak tökéletesség, valamint győztes kultuszának, másfelől viszont magával ragadó módon mutat rá, hogy azért, mert valaki konvencionális értelemben nem tűnik normálisnak, attól még

joga van a boldogsághoz.

Amélie csodálatos élete

Címszereplőnk egy hatalmas képzelőerővel megáldott, félénk pincérnő, aki magányos gyerekkora után Párizsban próbálja megérteni a körülötte lévőket és az életet. A lakása egy rejtett zugában, az előző lakó gyerekkori emléktárgyait rejtő kis dobozra talál.

Kapcsolódó kép
„Ha te nem volnál, érzéseim csak a régmúlt érzések árnyképei volnának!” (Le fabuleux destin d’Amélie Poulain, r: Jean-Pierre Jeunet, 2001)

Mivel a doboz visszajuttatása váratlan boldogságot okoz az ismeretlen tulajdonosnak, úgy dönt, hogy életét annak szenteli, hogy a körülötte élőket boldogabbá tegye.

Meglátja a különlegest a hétköznapiban.

Amelie karakterének meglenne az oka, hogy szenvedjen, de inkább úgy dönt, hogy kedvességgel reagál az élet kegyetlenségeire. A film erősségét pont az adja, hogy komoly témákat csomagol romantikus, humoros köntösbe.

Mielőtt felkel a nap

Jesse és Celine ugyanazon a vonaton utazik Budapestről Bécsbe. Beszélgetésbe elegyednek, és az amerikai fiú arra kéri a francia diáklányt, hogy tartson vele arra a néhány órára a bécsi éjszakába, ami reggelig még hátra van. Mindketten tudják, hogy napkeltekor el kell válniuk, hiszen más-más irányba tartanak.

Képtalálat a következőre: „before sunrise gif”
„Tudod én szentül hiszem, hogy ha van Isten, nem valamelyikünkben van. Nem benned, bennem, hanem valahol kettőnk között.” (Before Sunrise, r: Richard Linklater, 1995)

A film különlegessége, hogy a történet mozgatórugóját pusztán a kettejük közötti párbeszédek adják, de olyan intim módon, hogy a nézőben

önkéntelenül is saját elmúlt szerelmei emlékeit idézi fel.

Beszélgetésük egy pillanatra sem válik unalmassá, mivel életszerűen mutatja be, hogyan szeretünk egymásba. A Mielőtt felkel a nap annak a pillanatnak a varázsát kapja el, amikor két ember valóban egymásra figyel, megérti és elfogadja a másikat.

Lady Bird

A magát Lady Birddé keresztelő Christina McPherson szerető, középosztálybeli családban él, egy sacramentói katolikus középiskolába jár, van legjobb barátnője, első szerelme, első csalódása. Tulajdonképpen egy teljesen átlagos kamasz, de mint ilyen, az életét nyomorúságosnak, Sacramentót unalmasnak, nevét hétköznapinak, édesanyja túláradó aggodalmát pedig elviselhetetlen szigornak tartja. A film egyszerűen és

őszintén mesél arról, amin mindenki keresztülment.

Lázadásról, ami igazából önmagunk elleni küzdelem, kapcsolatokról, amik formálnak minket, eszmékről, amik meghatároznak és otthonról, amit csak akkor értékelünk igazán, amikor egy lépés távolságból látjuk.

Képtalálat a következőre: „lady bird escape gif”
„Én csak azt akarom, hogy önmagad legjobb verziója legyél. – De mi van, ha ez a legjobb verzió?” (Lady Bird, r: Greta Gerwig, 2017)

Mindannyiunk életében vannak olyan részek, amiket nem szeretünk, vagy nem mi választottunk, de attól még hatással vannak ránk. A Lady Bird erre és az ezzel való viszonyunk összetettségére és változásaira reflektál. 

Az élet fája

Nehezen határozható meg Az élet fája története, mert klasszikus narratíváról nem beszélhetünk. A szűk értelemben vett kerettörténetben főszereplőnk gyerekkorát ismerjük meg. Az öccsét, aki korán meghalt, a szüleit, akik ellentétes világnézeteket képviseltek és azt a folyamatot, ahogy

felfedezte a világban a jót és a rosszat.

Ugyanakkor mindezek kapcsán és ezzel párhuzamosan egy egyoldalú egzisztenciális párbeszédet is kapunk.

Kapcsolódó kép
„Szeretet nélkül az élet elsuhan melletted.” (The Tree of Life, r: Terrence Malick, 2011)

Ez a tágabb keret pedig már magába foglalja az univerzum és a földi élet keletkezését és a teremtést. A film vizuálisan lenyűgöző és ennek ellenére szinte fájdalmas élmény. A rendező Terrence Malick gyönyörű képekkel boncolgat súlyos témákat. Sorsról, halandóságról és hitről tesz fel kérdéseket, kizárólagos válaszok hiányában pedig gondolkodásra sarkall.

Felhasznált szakirodalom

Bhugra, D. (2003). Teaching psychiatry through cinema. Psychiatric Bulletin, 27(11), 429-430.

Busselle, R., és Bilandzic, H. (2009). Measuring Narrative Engagement. Media Psychology, 12(4), 321-347.

Fecskó E. (2008). A filmrecepció és a filmprodukció személyiségfejlesztő hatásai: két saját filmélményű alkotóműhely módszertani bemutatása. In: Sallai Éva (szerk.): Művészetek szerepe a személyiségfejlesztésben: Vác, Apor Vilmos Katolikus Főiskola

Gerrig, R. J. (1999). Experiencing narrative worlds: on the psychological activities of reading. Westview Press.

Green, M. C., és Brock, T. C. (2000). The role of transportation in the persuasiveness of public narratives. Journal of Personality and Social Psychology;Journal of Personality and Social Psychology, 79(5), 701-721.

McNeilly, D. P., és Wengel, S. P. (2001). The “ER” seminar: Teaching psychotherapeutic techniques to medical students. Academic Psychiatry, 25(4), 193-200.

Wedding, D., és Niemiec, R. M. (2003). The clinical use of films in psychotherapy. Journal of Clinical Psychology, 59(2), 207-215.