„Nem azt keressük, hogy ki a hibás” – hogyan hat a családterápia?

Viszonylag egységes kép él a fejünkben arról, hogy mi történik egy olyan pszichoterápiás ülésen, ahol csak önmagunk vagyunk a terapeutával szemben. De mi van akkor, ha egy ilyen helyzetben ott ül mellettünk anyánk, apánk, a testvérünk, sőt még a nagymamánk is, és egyáltalán, mire jó ez az egész? 

A családterapeuta képzés ma Magyarországon egyike a legkedveltebb módszerspecifikus képzéseknek. Sok pszichológus dönt úgy, hogy a családterápiát választja kiegészítő (vagy éppen kiemelt) munkaeszközéül, de orvosok, gyógypedagógusok, szociális munkások és más egyéb szakmák képviselői is gyakran képződnek ki a módszerben. A szakmabeliek körében tehát egy ismert és mondhatni divatos képzésről van szó, ugyanakkor a laikusok számára talán még mindig kissé homályos, hogy mit is jelent konkrétan az, ha valaki családterápiába jár, meg egyáltalán, mi értelme van annak, hogy mindenki ott üljön, miközben csak egy valakivel „van gond” a családban.

Ez persze csak egy személyes – és ebből fakadóan nem reprezentatív – tapasztalat, mindenesetre én magam sokszor találkozom meglepettséggel, amikor arról mesélek egy nem szakmabeli barátomnak vagy ismerősömnek, hogy nemcsak egy ember járhat terápiába, hanem akár egy egész család is. Persze érthető a meglepettség, hiszen nem triviális, hogy mondjuk egy nagymamának miért kell rendszeresen ott lenni egy olyan rendelésen, amire a tizennégy éves kamaszt hozták, mert az cselleng, nem hajlandó tanulni és bukásra áll az iskolában. A családterapeuták mégis úgy gondolják, hogy sok esetben ez indokolt lehet. A cikkben azt igyekszünk felvillantani, hogy miért gondolkodnak így, és szót ejtünk néhány konkrét technikáról is, melyeket az ilyen terápiákban alkalmaznak.

Hogyan csinálják együtt ezt az egészet?

Emlékszem, amikor a családterápiás önismereti csoportomba jártam, a kiképző terapeuta (aki vezeti a csoportot) milyen erőteljesen bólogatott, amikor a sértettségemet félretéve azon tudtam gondolkodni, hogy mi volt az én hozzájárulásom egy anyámmal történt karácsonyi veszekedéshez, illetve rátértem arra is, hogy eközben mit csinált apám vagy éppen a testvérem, meg milyen érdekes, hogy pont a nagyapám látogatása előtt történt a dolog. Szóval összességében azt boncolgattam, hogyan hoztuk létre és tartottuk fenn együtt a konfliktushelyzetet a szeretet ünnepén (szerencsére gyorsan kibékültünk anyámmal, illetve az is megnyugtatóan hatott az önismereti csoporton, hogy mint kiderült, a többiek is összevesztek az anyukkal karácsonykor).

Ezt a személyes történetet azért osztottam meg, mert elvezet a családterápiás szemlélet olyan alaptételeihez, mint a rendszerszemlélet és a cirkuláris okság. A rendszerszemléletben gondolkodó terapeuta a családtagokra mint egy adott kapcsolati háló résztvevőire tekint, és az érdekli, hogy ebben a hálóban mi (pl. egy veszekedés), mikor (pl. a nagyapa látogatásakor) és hogyan (a viselkedésekre adott reakciók) történik, ahelyett, hogy a dolgok miértjét kutatná. Nem egyetlen magyarázatot keres a résztvevők múltjában, hogy megmagyarázza a történteket, hanem

a folyamatokra koncentrál, azokra a visszatérő interakciós mintákra, melyek lezajlanak a családtagok között nap mint nap.

A családi rendszerekben nem az ok-okozati, lineáris összefüggéseket keresi, mert a problémák kialakulása mögött nem múltbéli helyzeteket, okokat sejt, hanem egymással kölcsönhatásban lévő, előrehaladó és interaktív folyamatokat. Ahelyett, hogy a családi problémát egyetlen családtagra fogná rá, a problémát elmélyítő, diszfunkcionális mintázatokat kutatja, és ebbe igyekszik különféle intervenciók által beavatkozni.

A nagyszülők szerepe is kulcs lehet a család megértésében.

Abban hisz, hogy egy családban bárki bármit tesz (esteleg tünetet produkál), annak hatása lesz az összes többi tagra, illetve minden egyes reakció további reakciókat vált ki, és ebben a bonyolult és szövevényes láncolatban értelmetlen azt keresni, hogy ki mit kezdett, mert

a változáshoz nem az eredeti bűnös megtalálása, hanem a közösen létrehozott és fenntartott folyamatokba történő beavatkozás szükséges.

Ha egy családban az egyik tagnál tünet alakul ki, akkor ebben a családi rendszer diszfunkcióinak leképeződését látja, és a tünetet produkáló családtagra a rendszer „fájdalmának” kijelölt hordozójaként tekint, nem pedig úgy, mint akivel egyedüliként valami gond van, amihez a többieknek semmi köze. (Goldenberg & Goldenberg, 2008). Ezért lehetséges például az a felállás, hogy egy serdülő tanulási problémái kapcsán beinvitálják egy családterápiás ülésre a nagymamát is, ha a terapeutáknak az a hipotézise, hogy a tünet mögött álló interakciós mintáknak ő is integráns része, aki valamiféleképpen hozzájárul azok fenntartásához.

Speciális kérdések, rajzolás, gyurmázás, szobrozás, családfa

Annak érdekében, hogy a terapeuták (és a család) előtt feltáruljanak a problémás interakciós mintázatok, a szakemberek a lineáris, egy bizonyos kiváltó okot kutató kérdések helyett (melyeknek természetesen szintén megvan a maguk helye, de korlátozottan) többek között olyanokat tesznek fel a családnak, melyek a köztük zajló folyamatra, kapcsolatra igyekeznek terelni a figyelmet. Ilyen kérdések lehetnek például a teljesség igénye nélkül:

  • Ki aggódik többet a gyermeket illetően?
  • 1-től 5-ig terjedő skálán mennyire idegesít téged édesanyád viselkedése?
  • Amikor nagymamád és édesanyád összevesznek, mit csinál édesapád?
  • Mondja, hogyan látja a gyermekük és a férje kapcsolatát?

Az ilyen és ehhez hasonló kérdések ahhoz szükségesek tehát, hogy a terapeuták előtt elkezdjen kirajzolódni a család működése. Ezt azonban nem csak a verbalitás mentén lehet elérni, hiszen a családterápia eszköztára rendkívül színes, és számos olyan technika is rendelkezésre áll, melyek nonverbális úton adnak képet a család működéséről.

Elővehetjük például az egyik legegyszerűbb rajztesztet, a körrajztesztet, ahol mindenkinek az a feladata, hogy rajzolja le a családját, de úgy, hogy minden tagot csak egy körként ábrázol. Nagyon informatív tud lenni a kapcsolatokról és a hatalmi viszonyokról, hogy ki mekkorára rajzolja magát és a többieket, milyen távolságot tesz köztük, és ebben milyen különbségek vannak egyénenként. Lehet, hogy a házaspár egyik tagja úgy érzi, igazán közeli kapcsolata van párjával, melyben egyenrangú félként vannak jelen. Ehhez képest a másik fél olyan messzire rajzolja az őt és a másikat ábrázoló kört, amennyire csak tudja, illetve az egyiket nagyítóval is nehéz észrevenni, míg a másik ledominálja az egész papírlapot. Természetesen egy rajz önmagában nem jelent semmit, de a figyelmet felkeltheti egy ilyen eredmény és hasznos támpontokat adhat a további munkában.

Nem feltétlenül kell azonban rajzolni. Ha vevő rá a család, akár még gyurmázni is lehet, és megformázni egy szobor formájában a családtagok viszonyát. De ha már szobor, akkor nem muszáj megragadni a gyurmával történő alkotás szintjén, mert az egyik legtöbbet használt családterápiás technika, a családszobor alkalmazásakor a tagok önmaguk válnak egy szobor alkotóelemeivé, amikor az egyik családtag beállítja a többieket egy szoborba aszerint, hogy milyennek érzékeli az egymás közti viszonyokat. Az ilyen dramatikus módszerek sokszor többet árulnak el arról, hogy ki milyennek látja a családját és hogyan érez ezzel kapcsolatban, mintha csak beszélgettünk volna erről.

A családfa egy igazi kincsesbánya a terápiában.

Végül, de nem utolsó sorban érdemes szót ejteni a családfáról is, mely szintén egy alappillére a családokkal végzett munkának, hiszen

a generációsan átörökített hatások és mintázatok a család működésének kulcsfontosságú meghatározói.

A családfa lehetővé teszi a család érzelmi életének intergenerációs szemléletét, illetve mindaddig elnyomott félelmek és szorongások válnak megérthetővé általa, melyek addig a mélyből, tudattalanul nehezítették meg a családtagok együttélését (Goldenberg & Goldenberg, 2008).

Irányzatok a családterápiában

Talán érzékelhető, hogy a családterápia egy rendkívül gazdag és színes terápiás irányzat, ezért ez a néhány bekezdés csak arra volt elegendő, hogy egy minimális bepillantást adjon ebbe a világba, és abba, hogy mi történik egy családterápiás ülésen. Magán a családterápián belül is számos irányzat létezik, a családterapeuták dolgozhatnak többek között kognitív viselkedésterápiás, pszichodinamikus, stratégiás vagy transzgenerációs szemléletben is, de nagyszerűen társíthatók a módszerhez különféle művészetterápiás technikák is. Minden terapeuta (vagy terapeuta páros, ha ketten vezetik az üléseket) maga dönti el, hogy milyen irányzat áll hozzá a legközelebb, eklektikusan vagy inkább hangsúlyozottan egy irányzatot képviselve végzi a munkáját, és ennek megfelelően (továbbá a családhoz igazítva) milyen intervenciókat alkalmaz.

Zárásként meg kell még említeni a párterápiákat is, melyek alapja ugyanaz a szemlélet, amit jelen cikkben vázoltunk, azonban a párokkal történő munkának is megvannak a maga sajátosságai, amik egy következő cikk alapjául szolgálhatnak.

További információért érdemes lehet felkeresni a Magyar Családterápiás Egyesület honlapját.

Felhasznált szakirodalom:

Goldenberg, I., Goldenberg H. (2008). Áttekintés a családról 2. és 3. kötet – Családterápiás sorozat 20. Budapest: Animula.