Az emberi természetről – hogy kapcsolódhat a buddhista és a pszichológiai nézet?

Jó-e az ember? Ez a kérdés nem tud veszíteni a relevanciájából. Ránk zúdulnak a tények: a fogyasztóipar elpusztítja az élővilágot, politikai és vallási konfliktusok szítanak háborúkat, szülők bántalmazzák gyerekeiket. Nem nehéz pesszimistán szemlélni az embert, ha sorra vesszük, milyen károkat okozunk. Az ember tökéletlensége ijesztő végkifejleteket tud eredményezni, és egyszerű lenne azzal magyarázni, hogy létezik eredendő rossz, vagy hogy az ember bűnre hajlamos teremtmény. Mit mond erről a buddhizmus, és milyen pontokon találkozik a pszichológiával? A cikk filozofikus, a teljesség igénye nélkül született intellektuális kalandozás.

Minden nap szembesülünk a világban és a személyes életünkben megjelenő rosszal, mégis bennünk van az emberiség jóságába vetett hit vágya. A buddhista tanítások szerint alapvető természetünk jó és nemes. A nemesség görög eredetű szó, jelentése bölcsesség, emberi kiválóság, ami az emberi értékekben és viselkedésben csodálatra méltó. E felfogásban ez az emberi méltóság nem minden esetben látható, gyakran egy külső réteg, páncél fedi el, ami a külső veszélyektől való védekezés során alakul ki. A buddhista szemléletben fontos koncepció a szenvedés, ami alatt értendő a szó szoros értelmén kívül az emberi életben megjelenő bárminemű tökéletlenség vagy kizökkentség. Általánossá vált az a felfogás, hogy a szenvedés nem természetes velejáró, hanem a folyamatba iktatódott hiba, aminek tagadjuk a létjogosultságát.

Pedig az emberi lét során a szenvedés elkerülhetetlen.

Mindenki átéli negatív érzelmek formájában: szorongunk, gyászolunk, félünk vagy akár szégyenkezünk. A buddhizmus kiemeli, hogy a szenvedést kezelnünk kell, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a szenvedés nem mi magunk vagyunk, nem írja felül jellemünket. Úgy tanítja, hogy a tudatosságunk az, ami valós lényegünk, ami nyitott, tiszta, üres, tapasztal és észlel, de ezeknek a tapasztalatoknak a magába foglalása nem korlátozza. Tapasztalataink érzelmeket szülnek, és ezek az érzelmek pillanatnyilag átszínezik tudatosságunkat: örömteli, félelmetes, beszűkült vagy akár kitágult tudatállapotokat létrehozva. De nem szabad összetévesztenünk tapasztalataink lenyomatait belső önmagunkkal.

Az emberi jóság személyiségbeli vetületei

Felmerül a kérdés, hogy a személyiség nyugati pszichológiai koncepciója hogyan illeszthető a képbe. Legjobban Carl Gustav Jung elméletével integrálhatóak az eddig felvázoltak. Jung elképzelése szerint lényünk forrása a Selbst, aminek a segítségével kapcsolódni tudunk az istenihez. Az emberi élet céljának is e maggal való kapcsolat kiépítését tekintette. Párhuzamot húzhatunk a tudatosság és a Selbst között a tekintetben, hogy mindkettő a tapasztalások által megérintett, de ezek miatt meg nem változó, önmagukban stabil, változatlan, minőségektől mentes központokként funkcionálnak. Jung Sigmund Freudhoz hasonlóan a személyiséget tudatos és tudattalan részre bontja. Az életünk során megélt kellemes és kellemetlen, jó és rossz, pozitív és negatív tapasztalataink hatására keletkező érzelmeink nyomai mind a tudatos, mind a tudattalan részekbe beépülnek. Legfélelmetesebb, legfenyegetőbb emlékeink a tudattalanba szorulnak. Nehéz, fájdalmas megéléseink tehát rányomják bélyegüket a személyiségünkre, ugyanúgy befolyásolnak minket, mint életünk örömteli eseményei.

Életünk szenvedései nyomot hagynak bennünk, de nem tudják tudatosságunk megváltoztatni.

Mindemellett a személyiség árnyék része tartalmazza azokat a tulajdonságainkat, azt az oldalunkat, amit el szeretnénk rejteni, kerülni, melyhez gyakran negatív érzéseink társulnak önmagunkkal kapcsolatban. A szenvedés koncepcióját beemelve felfoghatjuk úgy, hogy a külső körülmények következtében fellépő sötét érzések hatnak az emberre, és befolyásolják működését: hangulatát, kapcsolatait, viselkedését, választásait és így tovább. Ennek van is adaptív jellege. Így elkerülhetővé válnak veszélyes helyzetek,

lehetővé válik, hogy tanulságokat vonjunk le múltunkból, talajt képez a fejlődéshez.

Ezek az érzések azonban hatásuk ellenére sem törik meg a Selbstet, annak minőségén nem tudnak változtatni, csak annak megtalálását, az ahhoz való kapcsolódásnak az útját nehezíthetik meg. A személyiség jungi rendszerének részét képezi a persona is, az a szerepszemélyiség, ami a külvilághoz való alkalmazkodást segíti, az a kép, amilyennek a külvilágnak mutatjuk magunkat. Az a külső réteg, amit annak érdekében alakítunk ki, hogy a szenvedésektől védjük magunkat, gyakran felvett szerepeinkben is megjelenik. Ilyen például, mikor az érzékeny, együtt érző ember sok csalódás és sérülés után keménynek és érzéketlennek állítja be magát, pedig megélései nem változnak.

Tapasztalataink egyesével is letaglózók lehetnek, de tudnunk kell, hogy egyik képet felváltja a másik.

A külső és belső szenvedések elleni páncél elképzelésére pszichológiailag rárímel a Freud és lánya munkássága óta kibontakozott elmélet az elhárító mechanizmusokról. Mindazon késztetések, gondolatok, érzések és impulzusok, amelyek elviselhetetlenek a tudatos és/vagy erkölcsileg vezérelt részünk számára, ezekkel a védekező mechanizmusokkal kerülnek elhárításra, a belső egyensúly fenntartása érdekében. Számtalan ilyen mechanizmus létezik, köztük primitívebb és érettebb formák. Illusztrálásként az egyén önértékelése szempontjából szenvedés forrása lehet az a felfedezés, hogy kritikussága sok kapcsolatát veszélyezteti. Így projektálja azt, vagyis a másik félre jellemzőnek éli meg, nem magára. De az is lehet, hogy a külső körülményekből fakadó negatív érzelmek szenvedését, például az árvaság sebeinek hatását pozitív módon képes magától távolítani. Ilyen a szublimáció, mikor például művészi formába önti, így társadalmilag is elfogadhatóvá teszi a negatív impulzusokat az egyén. Akárhogy is, a minket ért fájdalmak és nehézségek egy réteget képeznek a Selbsten kívül: megéljük a szenvedéseinket és azok valósak is, azonban nem vagyunk egyek velük.

Miként hasznosítható mindez?

Fontos, hogy az emberi jóságba vetett hit nem jelenti azt, hogy elbagatellizáljuk a világban és az egyéni életben megjelenő szenvedéseket, vagy hogy kitesszük magunkat mások rosszindulatának vagy agressziójának. A szenvedést nagyon is el kell ismernünk ahhoz, hogy hatásain átlátva megtalálhassuk másokban a belül nyugvó szépséget. A szörnyű tapasztalatok ellenére is szabadságunkban és

módunkban áll dönteni arról, hogyan viszonyulunk a világhoz és másokhoz.

A buddhista tanítások lényeges eleme, hogy elérhetjük ezt a szabadságot, a tudatosság tiszta egykedvűségét. A tisztelet megadása önmagunknak és mindenki másnak – sőt, minden élőlénynek – az emberi nemességből fakad, és azzal kommunikál. Ha tisztelettel fordulunk a másik felé, annak tudatában, hogy benne is alapvető jóság él, ha meglátjuk a másikban az értéket, hasonló reakciót tapasztalunk. Ennek a nemességnek a vállalása gyakran nehéz, hiszen felelősséget is jelent: nem takarózhatunk tovább azzal, hogy „hát, gyarló az ember…”

A környezet értékeinek felfedezése és tisztelete szorosabbá fűzi a vele való kapcsolódásunkat.

Az a gondolat is téves, hogy az ember jónak született, hát nincs is dolga jellemével már. A buddhizmus szerint az ember eredendően jó, de fejlődni és változni tud, és ez szükséges is, hogy még jobbá válhassunk. A fejlődés kiemelt szerepe, az ember egészség, teljesség felé mutató vonásainak, adottságainak vizsgálata a pszichológián belül a pozitív pszichológia ágában nyilvánul meg leginkább. A pozitív szemlélet hatékonyabb alkalmazkodási lehetőségekre próbálja felhívni a figyelmet a nagyobb szubjektív jóllét érdekében. Alapfelvetése, hogy az ember saját életének kompetens alakítója, aki önmegvalósításra, kibontakozásra képes.

Olyan gyakorlati elemeket használ a buddhizmus ennek a nemességnek az elfogadására és meglátására, mint a meditáció, éberség-gyakorlatok, erkölcsi gyakorlatok, kognitív stratégiák. Például amikor másokban esik nehezünkre felfedezni a jót, segíthet, ha elképzeljük ártatlan gyerekként, vagy már sok nehézséget és szenvedést átélt, halálos ágyán nyugvó, sérülékeny emberként. Az imagináció, módosult tudatállapot, mindfulness és kognitív munka a pszichológiai tevékenységektől sem idegen, elemeik hasznos kövei terápiáknak és tanácsadási folyamatoknak.

 

Felhasznált szakirodalom:

Kornfield, J. (2017) A bölcs szív. Buddhista tanítások pszichológiai megközelítésben a nyugati világ számára. Budapest, Ursus Libris.

Süle, F. (1996) A Jungi mélylélektan napjainkban. Szokolya, GyuRó Technik Kiadó.

Freud, A. (1994) Az én és az elhárító mechanizmusok. Budapest, Animula Kiadó.