A fáradtság is fejben dől el? – Egy mentális technika könnyebbé teheti a hosszútávfutást

Szinte alig van már olyan település, ahol ne találnánk legalább egy-két kósza futó embert. Budapesten ilyenkor tele van a margitszigeti futópálya, de vidéken is sokan húznak futócipőt. Egy friss tanulmány szerint pedig annak is megvan a módja, hogyan lendüljünk túl a mélyponton egy hosszabb táv során, amikor már úgy érezzük, elértük a teljesítőképességünk maximumát. 

A futásnak óriási divatja van manapság, rengetegen döntenek úgy, hogy megveszik az első futócipőjüket és beépítik a mindennapjaikba ezt az egyszerű, de nagyszerű sportot. Indokolt a nagyszerű kifejezés, hiszen számos tanulmány látott már napvilágot a futás különféle pozitív hozadékairól, kezdve a triviálisnak mondható élettani hatásoktól egészen a mentális jólétünkre gyakorolt áldásos hatásokig. Futni tehát erősen ajánlott, de mi van a fáradtsággal, a kimerüléssel és a fizikai fájdalommal, ami – különösen hosszabb távok esetén – szükségszerűen megjelenik sportolás közben? A Research Digest ezúttal egy olyan kutatást idézett, ami egy mentális technikára hívta fel a figyelmet, melynek segítségével hatékonyabban küzdhetünk meg a kimerültség érzésével és többet hozhatunk ki magunkból.

Amikor egy hosszabb táv kellős közepén járunk, s kezd rajtunk eluralkodni a fájdalom és a fáradtság, egy magától értetődő mentális technikának tűnik, hogy megpróbáljuk elterelni a figyelmünket a kellemetlen érzésekről, például valamilyen kellemes emléket előhívva, vagy éppen a minket körülvevő természet szépségire helyezve a fókuszt. A probléma az, hogy

a kimerültség fokozódásával a fájdalom egyre kevésbé zárható ki,

így ez a mentális „trükk” nehezen alkalmazható a végletekig. Egy új tanulmány azonban más stratégiát javasol: a fájdalom kizárása helyett próbáljunk meg egyfajta szenvtelen közömböséggel tekinteni rá, mintha csak tudósok lennénk, akik épp a futást tanulmányozzák. Grace Giles és munkatársai „kognitív újraértékelésnek” hívják ezt a technikát, és az empíriára támaszkodó kutatókként a gyakorlatban is letesztelték ezt az első hallásra végtelenül egyszerűnek hangzó alternatív megközelítést.

A vizsgálatba huszonnégy olyan egészséges futót vontak be, akiknek a futóprogramjában szerepelt legalább heti egyszeri kilenc mérföldes táv. Az alanyokat három alkalommal vizsgálták laboratóriumi körülmények között, kilencven perces futópadon történő futás közben, melynek intenzitása élénknek volt mondható. Az első alkalommal semmifajta útmutatást nem kaptak arra vonatkozóan, hogyan küzdjenek meg a futás közben jelentkező fájdalommal és fáradtsággal. A második, illetve harmadik alkalommal arra kérték őket, hogy döntsék el: vagy a „kognitív újraértékelést” alkalmazzák (tehát

egy neutrális, független attitűddel viseltessenek a futás közben jelentkező, szubjektív érzéseik iránt,

mintha csak valamiféle kutatók lennének, akik tanulmányozzák azt), vagy azt a stratégiát, hogy kizárják a fájdalmat és megpróbálnak valami másra gondolni. Ha valaki a második alkalommal mondjuk a „kognitív újraértékelést” választotta, akkor a harmadik vizsgálaton a másik stratégiát kellett alkalmaznia, tehát minden vizsgálati alany kipróbálhatta mindkét módszert, és a vizsgálat közben emlékeztetőt is kaptak arról, hogy az adott alkalmon milyen attitűddel kell közelíteniük a fokozódó fáradtsághoz.

Megkönnyítheti a hosszútávfutást egy mentális technika?

A kutatók szokás szerint pszichológiai kérdőíveket töltettek ki a futó alanyokkal, akik a futást megelőzően, közben és után is beszámoltak állapotukról. Ezek tanúsága szerint a futók kevésbé érezték megterhelőnek a futást és kevesebb emocionális izgalomról számoltak be, amikor a „kognitív újraértékelést” alkalmazták, összehasonlítva azzal az alkalommal, amikor semmilyen megküzdési stratégiát nem kaptak segítségül, pedig ugyanazzal a sebességgel futottak mindkét esetben és a pulzusukat illetően sem volt különbség. Ugyanez nem volt elmondható a fáradtság kizárását és a gondolatok elterelését alkalmazó stratégiáról, hiszen nem hozott eltérést sem az észlelt megterhelés, sem pedig az emocionális izgalom tekintetében, a stratégia nélküli alkalomhoz képest.

A szakemberek ennek fényében azt a megállapítást teszik, hogy

a gondolatok egyszerű elterelésével szemben a „kognitív újraértékelés” egy hasznos technika lehet

a mélyponton történő túllendülésben, ezzel együtt az eredményeik fenntartással kezelendők. Például azért, mert nem biztos, hogy a futók tényleg alkalmazták a vizsgált kognitív technikát. A kutatók az általuk megfogalmazott állítások mentén igyekeztek felmérni, hogy mi jellemezte a futók gondolkodási folyamatait a gyakorlat közben, ám a szakemberek elbizonytalanodtak a tekintetben, hogy ezek az állítások valóban mérték-e azt, hogy megjelent-e a „kognitív újraértékelés” a futóknál. A kutatók felülvizsgálták a kognitív újraértékelésre reflektáló állításaikat, s először úgy érezték, hogy azok nem megfelelő leírásai a vizsgált mentális technikának, később viszont arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a futók által megjelölt állítások igenis azt tükrözik, hogy jól alkalmazták a vizsgált stratégiát. Az ilyen bizonytalanságok mellett azonban erősen megkérdőjelezhető a kutatás értéke.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy a vizsgálati alanyok nagyon jó állapotban lévő, tapasztalt futók voltak, ezért az eredményeik nem biztos, hogy kevésbé aktív futók esetében is érvényesek. Mindenesetre egyszer érdemes lehet kipróbálnunk futás közben, hogy ezzel a mindfulnessre emlékeztető, neutrális megfigyelő hozzáállással viszonyulunk a növekvő fáradtságunkhoz, ahelyett, hogy beszűkülnénk rá vagy mindenféle más gondolatokkal igyekeznénk elterelni a figyelmünket róla.

Az eredeti cikkben hivatkozott szakirodalom: 

Giles G. E., Cantelon J. A., Eddy M. D., Brunyé T. T., Urry H. L., Taylor H. A., Mahoney C. R., Kanarek R. B. (2018). Cognitive reappraisal reduces perceived exertion during endurance exercise. Motivation and Emotion, (42), 4, 482-496.