Téged önmagadért vagy csak az eredményeidért szeretnek? – A feltételes és a feltétel nélküli önértékelésről

Gyakorta hallani, hogy napjainkban már minden csak saját magunkról: az énünkről és az egyediségünkről szól. Szeretünk kiemelkedni, szeretjük megkülönböztetni mind a külsőnket, mind pedig a belsőnket. De ez a nagyfokú individualizmus vajon azt is eredményezi-e, hogy pozitívabban látjuk az énünket? Tényleg képesek vagyunk elfogadni és szeretni magunkat, vagy ahhoz előbb még meg kell felelnünk bizonyos feltételeknek?

Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia ősatyja mindig is úgy vélte, hogy a valódi önértékelés nem csak annak kérdése mentén dől el, hogy összességében kedvező színben látjuk-e az énünket. Ő azt a kérdést tette fel inkább, hogy vajon akkor is értékesnek éreznénk-e a személyiségünket, ha hirtelen minden olyan pozitívumtól megfosztanák azt, amit mások rendszerint nagyra becsülnek. Kérdezzük meg magunktól! Ha nem értünk volna el bizonyos eredményeket, és nem lennénk most olyanok, amilyenek, akkor is szeretnénk-e magunkat? Sőt, mi több:

akkor is lenne-e olyan ember, aki szeret bennünket?

Nehéz kérdés ez, és választ találni rá sem túl kellemes. Philip Zimbardo, Robert Johnson és Vivian McCann magyar nyelven idén tavasszal megjelent Pszichológia mindenkinek 3. című könyve mégis arra biztat bennünket, hogy próbálkozzunk meg vele. Rogers hiánytalanul vagy teljességgel működő személyeknek nevezte azokat az embereket, akik valóban egészségesek. Ők a pszichológus szerint mind olyan egyének, akikre két nagyon fontos (egyszersmind rendkívül ritka) lélektani sajátosság jellemző. Egyrészt a pozitív, mégis reális énkép, másrészt pedig a feltétel nélküli önértékelés.

Nem tökéletes, mégis teljes

Rogers azon az állásponton volt, hogy egy optimálisan működő ember szó szerint „jól kijön magával”, az énjéről alkotott hiedelmei pedig nagyban összecsengenek azokkal a benyomásokkal, amelyeket mások róla szereznek. Dióhéjban ez a lényege a pozitív, mégis reális énképnek. Egy jól funkcionáló személy tehát mindig nyitott a saját intuícióira és adottságaira: nem fél tőlük, nem kérdőjelezi meg őket, nem tagadja le a létezésüket, hanem inkább megbízik bennük és elfogadja őket – legyenek azok bármilyenek. Le kell azonban szögeznünk, hogy Rogers szerint

egészségesnek nem születni kell, hanem Azzá válni lehet!

Jóllétünk és boldogságunk természetesen nemcsak attól függ, hogy milyen az önmagunkról kialakult képünk. Emberek lévén rendkívül erős azon szükségletünk is, hogy mások elfogadjanak és szeressenek bennünket, s hogy ezen keresztül mi is kellemes érzelmeket tápláljunk saját magunk fele. Alapvetően ugyanis csak akkor látjuk magunkat értékesnek, ha azt tapasztaljuk, hogy mások is értékesnek gondolnak minket! Az viszont már korántsem mindegy, hogy miért is hiszünk az értékességünkben. Azért, mert az eleve „kijár nekünk”, vagy csak azért, mert minden feltételnek sikerült eddig megfelelnünk? Pontosan erről szól a feltételes és a feltétel nélküli önértékelés kérdése!

Szerinted te miért vagy értékes? Önmagadért? Vagy vannak feltételek is?

Persze, hogy szeretlek! De csak akkor, ha…

Rogers elmélete szerint a pozitív önértékelés alapvetően kétféle lehet: feltételhez kötött és feltétel nélküli. Az előbbi forrása értelemszerűen a feltételhez kötött értékelés, amelynek lényege, hogy csakis akkor kapunk valakitől szeretetet, ha előbb teljesítünk bizonyos feltételeket. Ezek a feltételek természetesen nagyon változatosak lehetnek, ám az alapelvük mindig ugyanez: szeretni és becsülni foglak – de csak akkor, ha nekem tetsző módon cselekszel. Rogers „értékfeltételeknek” nevezte azokat a nekünk szegezett kitételeket, amelyek teljesülése esetén értékesnek és szeretetreméltónak érezhetjük az énünket.

A pszichológus megfigyelései szerint emberekként rengeteg értékfeltétellel kell szembesülnünk az életben. Annak a szeretetnek a többsége tehát, amit a számunkra fontos személyektől kapunk, mindig valamilyen feltételhez kötött. Tisztán kell tartanunk a szobánkat, divatosan kell öltözködnünk, oda kell figyelnünk a külsőnkre, jól kell tanulnunk, kiváló eredményeket kell felmutatnunk, fényes karriert kell csinálunk, saját családot kell alapítanunk, egészséges életmódot kell folytatnunk…

különben nem leszünk méltók mások elismerésére és szeretetére.

Előbb-utóbb legalábbis mind így érezzük majd. Miért? Nos, röviden azért, mert abban az esetben, ha mások hosszú éveken át egyre csak értékfeltételeket szegeznek nekünk, akkor idővel mi is ugyanilyen értékfeltételeket fogunk állítani saját magunk elé: „Jobbnak kell lennem, jobban kell teljesítenem… különben nem leszek értékes, és el fogom veszíteni az eddig kapott szeretetet!” – gondoljuk magunkban. Ennek a feltételhez kötött önértékelésnek azonban igen súlyos következményei lehetnek. Egyrészt az, mert így nem azért fogunk adott módon élni, mert mi azt kívánjuk, hanem azért, mert úgy hisszük, hogy ily módon tudjuk csak elnyerni és megtartani mások szeretetét.

A feltételhez kötött önértékelés másik fontos következménye ugyanakkor az, hogy pozitív énképünk csalóka illúzió lesz csupán. Hiába látjuk erősnek, magabiztosnak és fontosnak magunkat, legbelül mégis azt fogjuk érezni, hogy mindez semmivel sem több valamiféle átmeneti állapotnál, amely bármikor véget érhet. Az efféle önértékelés éppen ezért kifejezetten törékeny és instabil lesz. Ez leginkább akkor válik nyilvánvalóvá, amikor valamilyen hibát követünk el. Egy feltételekhez kötött önértékeléssel rendelkező személy ugyanis teljesen elveszíti ekkor a saját magába vetett hitét, és

úgy érzi, előbb jóvá kell tennie a „bűnét” ahhoz, hogy mások újra szeressék.

Hogyan legyen a szeretetünk feltételektől mentes?

Értékfeltételek nélkül felnőni természetesen lehetetlen. A nevelésnek és az oktatásnak is az alapját képezi ugyanis annak az elve, hogy a jó magatartást jutalmazni, a rosszat pedig büntetni kell. Rendszerint a szülők és a tanárok is úgy igyekeznek  „tisztességes embert faragni” a gyerekekből, hogy pozitív megnyilvánulásaikért és eredményeikért figyelemben részesítik, míg negatív magatartásformáikért és teljesítményeikért pedig elmarasztalják őket. A szocializáció folyamata mondhatni megköveteli ezt. Csakhogy ily módon a felnőttek sajnos akarva-akaratlan a feltételhez kötött önértékelést ültetik el a gyerekek fejében. De akkor mégis mi lehet a megoldás?

Értékfeltételeinket sajnos nem tudjuk nem kommunikálni szeretteink felé.

Rogers szerint két dolog. Egyrészt az, hogy figyeljünk oda az arányokra. Ne engedjük, hogy kommunikációnkban állandóan az értékfeltételek domináljanak! Ne csak azért dicsérjünk meg másokat, mert szépek, okosak, ügyesek, viccesek, sikeresek vagy épp szórakoztatóak. Azt is mutassuk ki nekik, hogy még a jó tulajdonságaik nélkül is szeretjük és becsüljük őket, nem kell ahhoz állandóan bizonyítaniuk. Másrészt válasszuk le az emberek viselkedését a személyiségükről! Tudatosítsuk magunkban, hogy attól még, mert rosszat tettek, szeretteink nem lesznek rögtön rossz emberek. Ha képesek vagyunk megérteni és társainkkal is megértetni, hogy emberi mivoltuk még az elkövetett hibáik ellenére is szerethető és értékes, akkor máris sokat tettünk önértékelésük egészségéért.

 

Felhasznált szakirodalom:

Zimbardo, P. G., McCann, V., & Johnson, R. L. (2018). Pszichológia mindenkinek 3. – Motiváció – Érzelmek – Személyiség – Közösség. Libri Kiadó, Budapest.


Iratkozz fel hírlevelünkre!