Ördögűzés, tarantizmus és lycantropia – középkori betegségek és kezelési módszereik

Hallottál már a tarantizmusról? Na és a lycantropiáról? Valószínűleg nem. Holott Európában néhány száz évvel ezelőtt még igencsak elterjedt és jól ismert betegségek voltak ezek. Olyan „kórképek”, amelyeket az egyházi személyek meglehetősen különös eszközökkel próbáltak meg orvosolni. Cikkünkben efféle érdekességeken keresztül mutatjuk be azt, hogy pontosan milyen mértékben képes befolyásolni a történelem az egyes elmezavarok kialakulását és gyógyítását.

Milyen viselkedésformákat tekintünk deviánsnak, abnormálisnak vagy épp betegesnek? Hogyan diagnosztizáljuk és kezeljük ezeket? A pszichológusok régóta tudják már, hogy a különféle patológiák megítélését és gyógyítását nagyban meghatározza az a társadalom, illetve kultúra, amely aktuálisan körülveszi őket. Arról azonban gyakran megfeledkeznek, hogy szakmai gondolkodásukat a tágabban értelmezett történelmi korok is igen erősen befolyásolják. Az emberi történelem mindig is sok érdekességet és furcsaságot tartogatott modern észjárásunk számára.

nézzük, miként fogták fel és kezelték a „lélek betegségeit” a középkor idején!

Azok a régi „szép” idők…

A középkor tulajdonképpen a népi felkelések, a vallási háborúk és a pusztító járványok időszaka volt, amely során a legtöbb ember aligha érezhette biztonságban magát. Szó szerint egymást érték a különféle katasztrófák, szerencsétlenségek és fájdalmak – mindent áthatott a halál gondolata. Tökéletesen érthető, hogy az emberek az akkoriban uralkodó vallási nézetek következtében elsősorban az Ördögöt, a Gonoszt, a Sátánt, illetve annak „szolgáló erőit” okolták ezekért a vészterhes időkért. Kielégítő magyarázatok híján a hétköznapi polgárok többsége folyamatosan attól rettegett, hogy a láthatatlan démonok bárkit ördögi befolyásuk alá keríthetnek.

A középkor sokszor valóban igencsak sötét volt…

Mindezeken fényében ma már aligha meglepő, hogy a hangulatzavarok, a szorongásos megbetegedések és a normálistól eltérő (gyakran pszichotikus) viselkedésformák aránya hallatlan méreteket öltött a középkor folyamán. A történelmi leírások szerint ekkortájt mindennapos jelenségnek számított a bűntudat, a melankólia és az úgynevezett tömeghisztéria. Ez utóbbi egy olyan szociális anomália, amely során az emberek egy nagyobb csoportja valamilyen közös téveszmén alapuló, eleven hallucinációt él át. A középkori tömeghisztériák két leggyakoribb típusa a tarantizmus és a lycantropia volt.

„Jönnek a pókok! Szteppelni akarnak velem!”

A tarantizmus vagy más néven „vitustánc” jelensége időszámításunk után 900 és 1800 között terjedt el Európában. A tánc a hagyomány szerint a dél-olaszországi Taranto városából indult ki – innen ered az elnevezése is. Ez a fajta tömeghisztéria rendszerint úgy robbant ki, hogy néhány ember az aktuális tevékenységét hirtelen abbahagyva felpattant, s vadul ugrálni, rángatózni és táncolni kezdett – mintha valamiféle rohamot kapott volna. Sokan nekicsapódtak a falaknak, egyesek a földre vetették le magukat, mások furcsábbnál furcsább öltözékeket aggattak magukra, megint mások pedig sorra tépték le testükről a különféle ruhadarabokat.

Vajon mi lehetett megveszekedett viselkedésük oka?

Tulajdonképpen egy mindenki által osztott, azonban teljesen megalapozatlan hiedelem, vagyis egy közös téveszme. A történelmi dokumentumok tanúsága szerint ugyanis az érintettek egytől egyig abban a hitben éltek, hogy egy (ma tarantellának nevezett) farkaspók csípte meg és kerítette ördögi hatalmába őket. Ennek következtében vadultak meg, s voltak kénytelenek eljárni ezt a bizonyos „tarantella-táncot”. Számunkra ugyan komikusnak tűnhet, a kor embere számára azonban felettébb félelmetes élmény lehetett azt látni, ahogy szülővárosának zsúfolt főtere pillanatok leforgása alatt a feje tetejére áll.

Vérbeli vérfarkasok

A középkorban nem a pókok voltak az egyedüli lények, amelyek képesek voltak kikezdeni a józan paraszti észt. A lycantropiában szenvedő egyének úgy vélték például, hogy farkasok vagy más, azokhoz hasonló vadállatok irányítása alá kerültek. Sokan éppen ezért farkasokként vagy másféle fenevadakként kezdtek el viselkedni, s szentül meg voltak róla győződve, hogy vastag szőr borítja a testüket. Mindezen körülmények között talán nem csoda, hogy a lycantropok, vagyis a farkasemberek mendemondái idővel mindenfelé elterjedtek, s szép lassan az európai kultúra legendás részei lettek.

Most már tudjuk, hogy részint honnan ered a vérfarkasok története.

Amikor a Sátán nem akarta elhagyni a testet…

Mivel a középkorban elterjedő, sokszor kifejezetten bigott vallásosság miatt az emberek ismét a „sötét erők” közbenjárásának tekintették a különféle pszichés rendellenességeket, újfent felütötte fejét a démonológia megközelítése. Az ókor hanyatlásával párhuzamosan ugyanis a szakszerű orvoslás és a tudományos gyógyítás is válságba jutott. A mentálisan beteg embereket éppen ezért a démonológia gyakorlata szerint úgy igyekeztek meggyógyítani, hogy testüket erőszakos módszerekkel próbálták meg szabaddá tenni a megszálló ördögöktől.

Pontosan úgy, ahogyan azt az ősi időkben a törzsi sámánok is tették.

A gyógyítás ebben a korban kizárólag az egyházi személyek joga és feladata volt. Ők eleinte még énekléssel, könyörgéssel és imádkozással kísérelték meg elkergetni a gonosz erőket, de gyakran vetettek be szentelt vizet és keserű főzeteket is. Abban az esetben azonban, amikor az említett módszerek közül egyik sem vált be, a gyógyítók áttértek a Sátán csúfolására és sértegetésére – büszkeségének minél alaposabb megtiprása érdekében. Csakhogy ez a módszer sem vált be minden esetben. Ekkor jöttek a keményebb próbálkozások és a durvább közbelépések…

Az ördögűzés vagy exorcizmus eleddig bemutatott repertoárja rendszerint igen komoly kínzásokkal egészült ki. Annak érdekében ugyanis, hogy az érintettek testét a Gonosz számára „lakhatatlanná” tegyék, az illetékesek még az éheztetéstől, a mérgezéstől, a korbácsolástól, a forrázástól és a betegek nyújtófára helyezésétől sem riadtak vissza. Mindezt csak azért, hogy megszabadítsák pórul járt embertársaikat feltételezett démonaiktól.

Mára a démonológia értelmezési keretét szerencsére a bio-pszicho-szociális megközelítés váltotta fel, amely immár nem a természetfelettiben, hanem a természetben keresi a lelki betegségek okát, s amely az eddigieknél jóval humánusabb és hatékonyabb gyógymódokat használ. Mind ugyan ezek sem tökéletesek, ám a kutató szakemberek fáradhatatlanul fejlesztik őket!

 

Felhasznált szakirodalom:

Comer, R. J., Boross, O., Ehman, B., & Mirnics, Z. (2005). A lélek betegségei: Pszichopatológia. Osiris.