„A szabadság, mint minden más, relatív”− lehet-e valóság egy utópia?

Margaret Altwood A szolgálólány meséje című klasszikusa már a kilencvenes években megélt egy filmváltozatot, de valódi népszerűségre a 2017-es feldolgozás által tett szert. A történet egyik legnagyobb erőssége, hogy kegyetlen utópiája valódi világunk előítéleteit és egyenlőtlenségeit fokozza szélsőségesen. A nézőben ott motoszkál a kérdés, hogy vajon ez tényleg megtörténhet? Milyen lélektani elméletek adnak magyarázatot a sorozatból ismert totalitárius rendszerre? Hogy működik a hatalom és az alávetettség pszichológiája?

A történet szerint a környezetszennyezés és a szexuális úton terjedő betegségek hatására drasztikusan megemelkedett a meddőség, nem születnek gyerekek. Az ennek következtében kialakuló társadalmi anarchiában egy fundamentalista diktatúra teremt rendet. A néhai Egyesült Államok helyén létrejövő Gilead Köztársaságban egy vallási fanatikusokból álló szekta uralkodik. A Bibliát szélsőségesen értelmező új rendszerben

a nőket a férfiaknak alárendelt kasztokba sorolják.

A hierarchia csúcsán az uralkodó osztály feleségei állnak, őket és férjeiket szolgálják a háztartási munkákat végző márták és a szolgálólányok. Ez utóbbiak a még termékeny nők közül kerülnek ki. „Kiutalják” őket a vezető réteg házaihoz, hogy gyerekkel ajándékozzák meg a családjukat. Gyakorlatilag a parancsnokok minden hónapban, a meghatározott termékeny napokon megerőszakolják őket, miközben a meddő feleségük ölében fekszenek. Történetünk főszereplője egy ilyen szolgálólány, Offred – eredetileg June. Az új név is a parancsnokának (Fred) való alárendeltséget fejezi ki.

„A változások nem egy pillanat alatt következnek be: egy fokozatos felfűtésű fürdőkádban akár halálra is főhet az ember anélkül, hogy észrevenné.”

A sorozat felépítésének köszönhetően – a visszaemlékezések segítségével – nemcsak a gileádi hétköznapokat ismerhetjük meg, hanem a rendszer kialakulásának lépéseit is. A történet szerint a változás kis lépésekben kezdődött. Eleinte „csak” a bankszámlájukhoz való hozzáférést vették el a nőktől, később a munkahelyüket, majd a tiltakozásokat erőszakkal elfojtva, szépen lassan megszilárdultak a kasztok. Hogy engedhették? Paradox módon egyéni szinten az tűnik kedvezőbbnek, ha nem lázadunk, miközben pont

a közösség hallgatása vezet az egyének kiszolgáltatottságához.

A visszaemlékezések tűpontos képet festenek főszereplőnk lelki folyamatairól. Bár felháborodik, kezdetben ő maga sem hiszi el, hogy ez mind megtörténhet. Az apró fokozatok mindegyike ellen ki lehetne állni, ugyanakkor a felszólalás következményekkel jár és ott van mellette a remény, hogy ha csöndben marad, megússza. Mire rájön, hogy a rendszer elől nem lehet elbújni, már késő.

A rendszer sajátja, hogy kiszámíthatatlanok a következmények, de a büntetés elkerülhetetlen.

A flashbackekből elénk táruló múlt – bár nincsen időben konkrétan meghatározva – akár a valódi jelenünk is lehetne. Az eredeti regény 1985-ben jelent meg, és a kanadai írónő egyfajta reakciónak szánta a nyolcvanas évek konzervatív-tradicionális politikai eszméinek megerősödésére. Sokan úgy gondolják, hogy a Hulu adaptációjának azért lehet ekkora sikere napjainkban, mert üzenete ismét aktuális. Ugyanakkor az ábrázolt hierarchia nemcsak elnyomókból, de elnyomottakból is áll. Míg az elit indítékait könnyen megérthetjük, felmerülhet a kérdés, hogy mi motiválja a rendszer fenntartására az alárendelt személyeket?

„Amikor a hatalom hiánycikk, kevés is csábító belőle.”

Önkategorizációnak nevezzük azt a folyamatot, amikor úgy tekintünk magunkra, mint egy csoport tagjára. Bizonyos körülmények között

a csoporttagság az identitásunk részévé válik,

a magunkról alkotott kép alappillére lehet. A társadalmi kategorizáció során a saját csoportunk „mi”-vé válik és felértékelődik, ezzel párhuzamosan a többiek külső csoporttá alakulnak. A társas identitás elmélet szerint azért látjuk kevésbé saját csoportunk hibáit, mert motiváltak vagyunk rá, hogy önértékelésünket a csoportból származtassuk.

A közös negatív tapasztalatok is erősíthetik a csoporttagságot.

A sorozatban megfigyelhetjük, hogy az egy kaszthoz tartozó szereplők azonos színű ruhákban járnak – a feleségek menta színt, a márták szürkét, a szolgálólányok pirosat viselnek. Ez egyfelől uniformizálja őket, megfosztja a személyiségüktől, másfelől viszont erősíti a csoporthoz tartozást. Az uralkodó elit részéről a morális közöny jelenségét figyelhetjük meg. Szélsőséges csoportoknál előfordul, hogy a külső csoport tagjait feláldozhatónak látják, akiknek a szenvedéseire nem kell tekintettel lenni. Ennek oka gyakran a saját csoport erkölcsi fölényébe vetett hit.

„A jobb sose jelent mindenkinek jobbat. Egyeseknek mindig rosszabbat jelent.”

A disztopikus társadalmi hierarchia kialakulásának alapja nyilvánvalóan az emberi faj megszűnésétől való félelem. Ennek következtében vált a szülés egyszerre felbecsülhetetlen értékké és kényszerré. A történet egy izgalmas aspektusa, hogy

szembeállítja az erkölcsi és a gyakorlati nézőpontot.

A történelem tanulsága, hogy a túlélés érdekében az ember egyéni szinten is képes szélsőségessé válni. A sorozatban nem egy személy, hanem egy egész társadalom dobta el az elveit saját fennmaradásának érdekében.

A rendszer szinte mindenkit bűnrészessé tesz.

A szolgálólány meséje gyakran megkapja a feminista címkét. Bár a sorozatban látott utópisztikus társadalmi hierarchia csúcsán a férfiak állnak, a történet valódi főszereplői a nők. Ebből a szempontból tényleg nehezen vitatható a jelző. Van, aki emiatt kedveli, de sokan emiatt támadják. Ha azonban mélyebben beleássuk magunkat az eddigi két évad eseményeibe, sokkal izgalmasabb jelenségeket találunk, mint pusztán a nemek közötti egyenlőtlenség és elnyomás kérdésköre. A Hulu adaptációja

az emberi lét alapvető témáira reflektál.

Szabadság, erkölcsi elvek, életben maradás. Melyik mennyit ér és miért érdemes feláldozni? Az ilyen kérdésfelvetések és persze a gyakran filmeket megszégyenítően gyönyörű kivitelezés miatt vált A szolgálólány meséje napjaink egyik legizgalmasabb sorozatává.

Felhasznált szakirodalom

Smith, E. R. és Mackie, D. M. (2004) Szociálpszichológia. Budapest, Osiris Kiadó

Tajfel, H., Billig, M.G., Bundy, R. P., és Flament, C. (1971). Social categorization and intergroup behavior. European Journal of Social Psychology, 1, 149-178

Turner, J. C., Hogg, M. A., Oakes, P. J., Reicher, S. D. és Wetherell, Ms S. (1987). Rediscovering the social group A self categorization theory Oxford: Balckwell.

Tyler, T. R és Lind, E. A. (1990). Intrinsic versus community-based justice models: When does group membership matter? Journal of Social Issues, 46(1), 83-94


Iratkozz fel hírlevelünkre!