„A lélek szenved, de a test jajgat”, II. rész – hogyan kezelhetjük a pszichoszomatikus betegségeket?

Egy korábbi cikkünkben részletesen írtunk a pszichoszomatikus betegségek keletkezéséről, biológiai és élettani hátteréről, fajtáiról, kevés szó esett azonban a kezelési lehetőségekről, terápiákról. Mit tud kezdeni az általános orvostudomány ezekkel a betegségekkel? Hogyan egészülhet ki a kezelés pszichoterápiával? Hogyan lehetünk önmagunk orvosai különböző viselkedéses eljárások elsajátításával, és hogyan lehetséges egyáltalán a zsigeri működés tudatos kontrollálása? Biofeedback, relaxációs technikák és meditáció.

A pszichoszomatikus betegségekről megszerzett tudás gyakorlatba való átültetése nem éppen a legegyszerűbb feladat sem az orvosok, sem a pszichológusok számára. Pedig a pszichoszomatikus személetnek az általános orvosi gyakorlat részeként kellene megjelennie. Ennek akadálya leginkább a gyakorló orvosok ez irányú képzetlensége, valamint a megfelelő diagnosztikai és terápiás eszközök hiánya. Ehhez természetesen hozzájárulhat a pszichoszomatikus betegségek mechanizmusának, hátterének elméleti hiányossága, valamint a betegek aktív együttműködésének hiánya is.

A páciensek nagy része még ma is kizárja a betegsége hátterében meghúzódó lelki tényezők szerepét,

ellenségesen reagál vagy gyors javulás hiányában egyszerűen nem tart ki az orvos által ajánlott módszerek mellett.

A hagyományos orvoslás és kiegészítő módszerei

Mivel ezekben az esetekben a hagyományos orvosi kezelések (gyógyszeres kezelés, sebészeti műtét) hatékonysága önmagában igen alacsony, a pszichoszomatikus betegségek kezelésében az orvostudomány évtizedekig nagyon kevés eredmény tudott bemutatni. Ez pedig előbb utóbb bizalom kérdésévé is vált. A betegek kezdtek kételkedni az orvosok hatékonyságában, szaktudásában. Üdítő változást hozott ebben a helyzetben a megszokott fizikális beavatkozások mellett megjelenő pszichoterápiás eljárások, a biofeedback, a különböző relaxációs technikák és egyéb viselkedésterápiás módszerek elterjedése.

Minthogy a pszichoszomatikus betegségek első elmélete a pszichoanalitikus iskola eredménye, kézenfekvő, hogy az első terápiás eljárások szintén ebből a megközelítésből születtek. A szemlélet fő célja az eredeti konfliktus feltárása és az azzal való szembesítés. Az eljárás elvi alapja az, hogy

ha megszüntetjük az őskonfliktust, ami a betegben reaktiválódott, megszűnik a kóros elváltozáshoz vezető folyamat is.

Ennek következményeként azonban a pszichoanalitikus terápia elsőre gyakran fokozza a tüneteket. A rendelkezésre álló terápiás lehetőségek közül a viselkedéses terápiák általában hasznosabbnak mutatkoznak, mint a pszichoanalitikus terápiák. Ilyenek lehetnek biofeedback eljárások, az ezen alapuló relaxációs technikák, illetve komplex életmód terápiák.

Biofeedback, avagy tudatos testkontroll gyakorlás 

A biofeedback lényegében egy összefoglaló kifejezés, lefordítva egy biológiai visszacsatolás, visszajelzés arról, hogy testünk hogyan működik. A biofeedback eljárás abból indult ki, hogyha a belső működés plasztikus és a környezet is tudja módosítani, akkor erre nekünk is képesnek kell lennünk. Bár az elvet agyi EEG hullámok gyakoriságának növelésére fejlesztették ki (neurofeedback), igen gyorsan alkalmazni kezdték keringési és gasztrointesztinális rendszerre is.

A biofeedback alapja tehát a zsigerműködés kontrolljának megtanulása.

Lényege, hogy valamely fiziológiai választ akaratlagos kontroll alá vonnak, az alany pedig ezt a kontrollt bármikor érvényesíteni tudja, amikor bizonyos segédingerek megjelennek. A zsigeri folyamatok és a magasabb rendű folyamatok közötti kapcsolatról, a kontroll  lehetőségének élettani alapjairól szintén a korábbi cikkünkben olvashatnak.

A biofeedback eljárás során elektródákkal mérjük és fogadjuk a test jeleit, képzett szakemberek segítségével pedig képesek lehetünk arra, hogy megtanuljuk, hogyan érhetünk el tudatosan kisebb változásokat, például izmok elernyesztését vagy fájdalomcsillapítást. A módosítani kívánt funkciót tehát egy mérőeszközzel folyamatosan monitorozzák, és az értéket valamilyen módon visszajelzik a páciensnek, arra instruálva őt, hogy a kívánt irányba módosítson az adott funkción. Kaphatnak analóg visszajelzést (pl. szívműködés szabályzása esetén magát a szívhangot adják visszajelzésnek, vagy egy mutató skáláján jelzik az értékeket) de emellett pénzt vagy egyéb megerősítő jutalmat is alkalmazhatnak visszajelzésként. Az optimális tanítás azonban több ülésben létrejövő, fokozatosan, többnyire szóbeli megerősítéssel jutalmazott tanítás, amit hosszas instrukció előz meg, és amelyben a visszajelzés már nem az eredeti jel tulajdonságaira, hanem a viselkedés helyes irányára vonatkozik. A kondicionálhatóság nem miden funkcióra egyformán igaz, sőt egy adott változó pozitív vagy negatív irányú tanítása sem egyformán sikeres. A szívritmus lassítását pl. könnyebb megtanulni, mint a gyorsítását, noha az utóbbiban a megelőző állapothoz képest nagyobb változást is el lehet érni.

Az egyik igen erős kritika szerint az így elért változások statisztikailag erősek, klinikai értelemben csekélyek, tehát valódi funkcionális javulást nem jelentenek. A másik nyomós ellenérv szerint az eredmények csak laboratóriumban mutatkoznak, ám mindennapi életbe nem vihetőek át. További ellenérv, hogy ez a technika, noha viselkedéses utat használ, valójában tünetorientált eljárás, azaz a rendellenességnek nem az okát, hanem a megnyilvánulását szünteti meg, így a páciensek sokszor a tünetek elrejtését tanulják meg, és fennáll a veszélye, hogy az okként háttérben húzódó tényező más formában jelenik meg.

Relaxációs eljárások

A relaxációs eljárások közös filozófiája az, hogy a mentális, elsősorban emocionális folyamatok megfelelő izomaktivitással járnak, így akár fokozott és tónusos izomaktivitást vonhatnak magukkal. Ha az utóbbiakat sikerülne oldani, az visszahatna a centrális feszültségre is. A közös elv tehát a perifériából a centrumba irányuló kapcsolat kihasználása. Bizonyos kritikák szerint itt is felmerül a kérdés, miszerint a hatás inkább centrális, mint perifériás, az izomzat ellazulása inkább a javulás következménye és indikátora, mint oka. Erre utal az is, hogy minden esetben kívánatos a nyugodt, ingerszegény környezet és a teljes alátámasztással járó, tehát önmagában is lazító testhelyzet, ami már önmagában is jelentős viselkedésváltozást igényel és jelent. Bár többségüket ma már inkább megelőző és kiegészítő, mint önálló gyógyító módszerként tartják számon,

a relaxációs eljárások valóban jó terápiás hatásfokkal működnek.

Több összehasonlító vizsgálat alapján terápiás szempontból a hatékonyság, a hatásosság, a tartósság, általánosíthatóság, kényelmesség és költséghatékonyság szempontjából is eredményesebbnek bizonyultak a relaxációs eljárások a biofeedbackkel szemben. A különbség egyik tényezője az, hogy amíg a relaxációs tréning esetében nem szükséges, vagy természetes úton áll elő a megerősítés (pl. maga az ellazulás, nyomásérzés változás) addig a biofeedback esetében külső visszajelzésre támaszkodnak, ami kevésbé mobil.

Legismertebb relaxációs eljárások az autogén tréning, a progresszív relaxáció, és a transzcendentális meditáció. Az autogén tréning lényegében szuggesztiós, részben pedig autoszuggesztiós, tehát (ön)sugalmazáson, (ön)ösztönzésen alapuló eljárás. A módszer a  testi érzékelés passzív koncentrációján alapul (például a karok elnehezedése), amit a gyakorlatban résztvevő személy önszuggesztióval ér el. Nagy előnye, hogy viszonylag rövid előkészítési és betanítási szakasztól után otthon is végezhető.

A progresszív relaxáció a pszichomotoros aktivitás tanult kondicionálására alapoz. A kezelés célja, hogy csak azok az izomcsoportok működjenek, amik a cselekvés elvégéséhez szükségesek, és csak addig és annyira, amíg kell, a többi izomcsoport pedig ellazult marad. Ezért először az adott izomcsoport szelektív kontrolljának elsajátítása szükséges, majd a megfelelő tónust kondicionálása következik. Ez tehát nem szuggesztiós, hanem tanulásos eljárás, az autogén tréninggel szemben tehát nagy előnye, hogy a végső alkalmazás a személytől már nem kíván tudatos kontrollt.

A transzcendentális meditáció esetében sem szuggesztiós, sem tanulásos elemekről nem beszélhetünk (legfeljebb kismértékben), alapját inkább a figyelem dekoncentrálása vagy túlkoncentrálása képezi. A keleti gyakorlat által inspirált eljárás lényege

a figyelem koncentrálása egy belső monoton kognitív folyamatra,

és ez által a kontroll szinte teljes feladása a többi funkció tekintetében. A monotonitás habituációhoz vezet, és ennek következtében csökkenti az általános éberséget. Szemben tehát az autogén tréninggel, ahol az ellazulásra irányító utalásokat adnak, illetve a progresszív relaxációval, ahol a helyes mintázatot tanítják meg és gyakoroltatják, a meditációs eljárásokban semmiféle utasítás nincs az izomműködésre vonatkozóan. Annak és a többi funkciónak is a meditáció eredményeként, magától kell relaxálnia. A meditatív állapot sikeres megvalósulása mérhető élettani állapotváltozásokkal jár. A csökkent légzési aktivitás, a csökkent vörösvértest anyagcsere alapján egy általános aktivitáscsökkenést feltételezhetünk, az így kialakult állapot mégsem mondható alvás közelinek, sokkal inkább aktív folyamatnak. Fokozódik ugyanis a frontális és occipitális kéregben mért agyi véráramlás, feltehetőleg tehát az egész agyi aktivitás, ami az agyi érellenállás esésének következménye lehet. Domináns alfahullámok jellemzik az EEGt, és nem nő az alvásra jellemző théta és delta tevékenység részaránya sem. Nem tekinthető tehát egyszerű pihenésnek, főleg nem kiváltott alvásnak. A meditáció a klinikusok szerint is jól alkalmazható módszer, de nagy hátránya, hogy művelőjének szinte teljesen ki kell vonnia magát a működő környezetből, feltétele ugyanis egy teljesen izolált környezet.

Bár az előbb említett módszerek hatásosságát több esetben is bizonyítani lehetett, az említett kritikai okok miatt önmagukban nem megfelelőek vagy nem elégségesek a széleskörű alkalmazásra. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy sok esetben a gyógyszeres vagy egyéb sebészeti eljárások bevonása sem nélkülözhető, logikusnak látszik a komplexebb terápiás eljárások alkalmazása.

Legígéretesebb irányt az életmód-terápiák jelentik.

A komplex diagnosztikai folyamat az összes etiológiai tényező feltárására törekszik, a terápiás eljárás pedig ezen alapuló, komplex tevékenység. Az életmód-terápiák magukba integrálják az előző módszereket és kiegészülnek az életvezetéssel, konfliktuskezeléssel, viselkedésmódosítással kapcsolatos beavatkozásokkal. Így nemcsak a betegségre, hanem a betegre mint integrált egységre, sőt annak környezetére irányulnak. A komplex terápiás megközelítés mégis nehezen nyer teret, aminek számos oka lehet az orvostudományokban is meglévő konzervativizmustól kezdve a rendszer szervezetlenségén keresztül a pénz hiányáig.

 

Felhasznált szakirodalom:

Bárdos Gy. (2003). Pszichovegetatív kölcsönhatások. Budapest: Scolar.

Császár Gyula. (1989). Pszichoszomatika a gyakorlatban. Budapest: Pszichoteam.

Kulcsár Zsuzsanna. (2002). Egészségpszichológia: egyetemi tankönyv. Budapest: ELTE Eötvös K.