Olvass, hogy megismerd magad – röviden a biblioterápia módszeréről

A biblioterápia nem a Bibliával foglalkozik, és nem egy pszichoterápiás módszer, habár alkalmazhatja az előbbit és alkalmazhatja az utóbbi. De miben is több ez az itthon még kevésbé ismert módszer annál, mint hogy önsegítő könyveket olvasunk vagy könyvklubokat tartunk? Mítoszrombolás, módszerismertető, kedvcsináló.

Röviden az irodalomterápia nem más, mint irodalmi szövegeken keresztüli beszélgetés, egy interaktív, kísérő folyamat, melyben közvetítő vagy projektív felületként van jelen a mű, így segítve hozzá a klienseket a mentális egészségvédelemhez. A szocioterápiák és a művészetterápiák metszetébe helyezhető, így alkalmazási területei szinte végtelenek.

Lényegében bármilyen irodalmi mű alkalmas lehet irodalomterápiás foglalkozáshoz, amely saját élményeket hív elő, amely bizonyos pontokon és szinteken megérinti az olvasót/hallgatót, amihez valamilyen formában kapcsolódni tud.

Éppen ezért az irodalomterápia szó használata megfelelőbb is, mint a biblioterápia kifejezésé, hiszen nem csak könyvekkel dolgozhatunk. A klasszikus és kortárs szépirodalmi szövegeken (például vers, novella, regény vagy dráma) túl ugyanúgy alkalmazható anyagként szolgálhatnak egyéb fiktív vagy félfiktív anyagok (például dalszövegek, lektűrök, népmesék, különböző kultúrák tanító történetei, vagy akár mozifilmek vagy filmrészletek), vagy nem fiktív anyagok (például dokumentumfilmek, fotók, levelek, szakkönyvek, naplók, blogbejegyzések stb.). A lényeg, hogy mentálhigiénés eszközként legyen jelen a mű, amely ösztönzi a terapeuta/tanácsadó és a résztvevők közötti dialógust.

Nyilván „már az ókor óta tudjuk, hogy” az olvasástól többek leszünk, meg épülünk, okosodunk, de nem véletlenül – mondhatjuk így – társultak be a művek mellé a segítő szakemberek is. Ha az ember magában olvas, hajlamosabb sokkal kevésbé reflektálni saját életével a műre, és magára a saját életére közben, míg ha ezt másokkal közösen teszi, elképzelhető ugyan, hogy fájó pontokat kapar meg, de mindenképpen intenzívebben kezdhet dolgozni önmagával, mindezt úgy, hogy a megfelelő támogatást és erőforrást kapja hozzá.

Kik alkalmazhatják, és hol tanulható a módszer?

Magyarországon az egyetemi képzés részeként a Pécsi Tudományegyetem szakirányú továbbképzésén képződhet az ember biblioterapeutának. Bemeneti követelményként minimum alapképzésen szerzett oklevél szerepel valamilyen társadalomtudományi, bölcsészettudományi, pedagógusképzési, orvos- és egészségtudományi, művészeti, kultúraközvetítési, hitéleti, jogi és igazgatási területről. Így egyáltalán nemcsak pszichológusok, hanem oktatásban, fejlesztő-pedagógiában, könyvtári pályán, szociális munka területén, egyéb mentálhigiénés programokban, a büntetés végrehajtásban, irodalomtudományi területeken, humánerőforrás fejlesztésében, hitéletben, vagy a nonprofit szférában dolgozók is beépíthetik munkájukba.

Képzéseket indít még továbbá a Petőfi Irodalmi Múzeum, illetve a pedagógusképzés részeként a Kaposvári Egyetemen tanulhatunk fejlesztő biblioterápiát.

Kiknek szól az irodalomterápia?

Az irodalomterápia egyéni és csoportos ülésen egyaránt alkalmazható. Lehet kifejezetten csak irodalomterápiás foglalkozássorozatot indítani, de helyet kaphat más terápiás folyamatokban is kiegészítésként, akárcsak egyéb más művészetterápiás gyakorlatok. Felnőttek és gyerekek körében is nagyon jó módszer általánosságban az önismeret fejlesztésére, vagy bármilyen specifikusabb élethelyzetben való elakadás feloldására. Segíthet a pályaválasztás során, párkapcsolati problémák vagy bármilyen más interperszonális kapcsolat esetében. Gyakoriak a tematikus csoportok, amikor meghatározott fókusz köré szerveződik a csoporttagok és a művek összeállítása is. A teljesség igénye nélkül a hazai gyakorlatból is említhetünk például babaváró csoportot, hátrányos helyzetű gyermekeknek kialakított csoportot, vagy anyaotthonban élő nők számára létrehozott csoportot.

Hogyan néz ki egy irodalomterápiás ülés?

Ahány irodalomterapeuta, annyi szokás, de néhány egyező pont azért mindenhol megjelenik. Például a szövegek kiválasztása valamilyen szinten mindig igazodik a csoporthoz, akár az előzetes terv összeállítása során esetleg egy tematikus csoport kialakítása esetében, akár a folyamat közben, már többé-kevésbé ismerve a csoportot a haladás tempójához és irányához mérten. A szakembernek rengeteg szempontot kell figyelembe vennie a megfelelő mű kiválasztásakor, onnan kezdve, hogy mi az a „legideálisabb” téma, amivel a csoport dolgozni tud, odáig, hogy ő maga hogyan áll a választott szöveghez, és az mit vált ki belőle.

Van, aki azt vallja, hogy a szöveg csupán katalizátor, és a terápiás folyamat az általa kiváltott élményvilággal kezdődik, de van olyan is, aki folyton vissza-visszatér a szöveghez, és végig vezérfonálként tartja maga mellett. Egyik módszer sem jobb vagy rosszabb a másiknál, előbb-utóbb minden szakember megtalálja a kettő között a számára és kliense/kliensei számára legideálisabb megoldást. Annyi bizonyos, hogy a fókuszban mindig az áll, ahogyan és ahol az ember a saját életével csatlakozni tud a szöveghez.

Nem az a lényeg, hogy mire gondolt a költő. Sok emberben az a berögződés él már a kisiskolás évei óta, hogy ha verset, novellát kap a kezébe, akkor pontosan meg kell mondani, hogy melyik korban íródott, az adott társadalmi állapotokra hogyan reflektált és különben is, mit jelent az a metafora, ami lehet, hogy nem is metafora, csupán tényleg egy szép növényről van szó. Az első irodalomterápiás üléseken is a mű felolvasását gyakran követi egy jó pár perces csend, ami alatt az emberek arra gondolnak, hogy nem is értik, miről szólt, nem tudják, mi a „jó válasz”, nem merik kimondani, ami eszükbe jut, mert mit fognak szólni a többiek vagy épp a terapeuta. Bármilyen egyéni- és csoportterápia alapja amúgy, hogy mindent ki lehet és ki kell mondani, mert ítélkezés nélküli, biztonságot nyújtó közegbe kerülnek a kimondott dolgok, de ezt természetes, hogy nehéz megszoknia az embernek, ritkán tapasztal ilyet.

Az irodalomterapeuta feladata, hogy ösztönözze a klienseket arra, hogy keressék meg magukban azt, amivel kapcsolódni tudnak a szöveghez, majd ezeken a fonalakon elindulva felszínre hozzák az őket foglalkoztató gondolatokat, érzéseket, élethelyzeteket.

Éppen ezért nincsenek jó és rossz válaszok, nincsenek előzetes elvárások, viszont majdnem biztos, hogy mindenkiben vannak asszociációk az olvasott/hallott szövegre. Persze nem mindenkit talál el ugyanúgy ugyanaz a mű, de nyitottan és önmagunk vizsgálatára elszántan fordulva a szöveghez mindig megtalálhatunk egy-két kapcsolódási pontot.

Miért kell szövegek által beszélni arról, amiről lehetne nélkülük is?

Mert van, hogy nem lehet nélkülük. A szövegek megfogalmazhatják helyettünk azokat a gondolatokat, érzéseket, amiket mi magunk sose voltunk képesek, sose mertünk, vagy nem is tudtunk a létezésükről. Ha nem voltak rájuk szavaink, akkor kaphatunk rájuk, amikkel utána már tovább tudjuk beszélni. Ha nem mertük, akkor a szöveg távolságot és védőfalat ad, hogy továbbra sem magunkról, hanem a szövegről beszélve, de a távolságot fokozaton csökkentve, a falat lebontva mégis önmagunkhoz közelítsünk. Ha azt se tudtuk, hogy ugyanolyan helyzetben vagyunk, mint amiről a szöveg szól, akkor pedig kaptunk egy tükröt, amiben máris egy újabb oldalunkra láthatunk rá.

 

Felhasznált szakirodalom:

Béres, J. (2017). „Azért olvasok, hogy éljek” – Az olvasásnépszerűsítéstől az irodalomterápiáig. Kronosz Kiadó, Pécs

www.irodalomterapia.hu