Mondjam vagy ne mondjam? Visszajelzések és határsértések kapcsolatainkban

Kapcsolatainkban addig minden simán szokott menni, amíg a felek hasonlóan gondolkoznak, ugyanarra vágynak vagy a megszokott szerepek mindenkinek megfelelnek. Nehézségek rendszerint akkor jelentkeznek, amikor a feleknek különböző igényeik támadnak, esetleg egyikük viselkedése a másiknak terhére van vagy bántja. Ezekben a konfliktushelyzetekben nem mindegy, hogy határainkat a többiek tiszteletben tartják, vagy átlépik… illetve az sem mindegy, hogy Mi tiszteletben tartjuk-e partnerünk határait, azaz személyének különbözőségét.

A kommunikáció által egyfelől kapcsolódunk másokhoz, másfelől jelezzük saját személyünk különbözőségét, önállóságát, tehát jelezzük határainkat. Kapcsolatainkban legtöbbször észrevétlenül zajlanak a határkijelölések: például előfordulhat, hogy automatikusan témát váltunk vagy elütünk egy viccet, ha beszélgetés közben partnerünk túlságosan személyes témát kezd feszegetni. Sokkal szembetűnőbb határkijelölés már, amikor valaki kerek-perec azt mondja: „nem szeretnék most erről beszélni”, „nem csinálom meg”, „szerintem nem”. A „nem”-et mondás lényegi üzenete, hogy én én vagyok, nem te és mást gondolok, mások a határaim is, mint a tied.

Azért fontos, hogy kijelöljük, és szükség esetén megvédjük a határainkat, mert saját jó közérzetünk és pozitív önértékelésünk múlhat rajta.

Vajon mikor kell megvédeni határainkat? Honnan tudjuk, hogy az adott helyzet miatt érdemes-e önérvényesítően megszólalnunk vagy cselekednünk?

A legkézenfekvőbb jelzőrendszer saját érzelmeink alakulásának megfigyelése, tudatosítása. Határsértés esetén valószínűleg kellemetlen érzéseink lesznek, például neheztelés, düh, idegesség. Esetleg úgy élhetjük meg, hogy a másik igazságtalanul, tiszteletlenül bánt velünk.

Sokan diszkomfortos érzéseik ellenére mégsem jelzik partnerüknek, hogy annak viselkedése őket egy nagyon fontos dologban kellemetlenül érinti, tehát passzívan, alárendelődően reagálnak a helyzetre. Ilyenkor probléma lehet, hogy a kellő időben történő megbeszélés, konfliktusrendezés elmarad, viszont a zavaró viselkedés továbbra is folytatódik.

De miért esik sokaknak nehezére megbeszélni a dolgokat?

  1. A passzívan reagáló emberek gyakran attól tartanak, hogyha jelzik igényeiket, akkor veszélybe sodorhatják a jó kapcsolatot, elvesztik partnerük szeretetét.

Sokan azért döntenek az alárendelődés mellett, mert elfogja őket a bűntudat, a félelem vagy a sajnálat érzése, ha arra gondolnak, hogy amikor megmondják partnerüknek, hogy mit szeretnének máshogy, akkor partnerük ki fog akadni, esetleg dühbe gurul, sírva fakad vagy megsértődik. Ha ebben a példában magunkra ismerünk, akkor az érzelmi felelősségátvállalási csapdába szoktunk beleesni.

 ha egy másik ember saját rossz érzései okaként minket hibáztat, esetleg nem válaszol nekünk, megsértődik, akkor nem vállalja a felelősséget a saját érzéseiért.

Ez az ő szabad döntése, joga van hozzá, de attól nekünk még nem kell átvállalni az ő felelősségét. Például nem kell bocsánatot kérni udvarias kérésünkért vagy véleményünkért, kiengesztelni őt csak azért, mert a mi mondatunk miatt ő rosszul érzi magát. Ha hajlamosak vagyunk bűntudat miatt alárendelődni, hasznos lehet észben tartanunk: csak a saját érzelmeink kezelése a mi feladatunk, nem tudjuk a másik ember érzelmeit kontrollálni és nem is vagyunk értük felelősek.

  1. Rengetegen esnek bele a megmentő szerep csapdájába is, ami szintén egy felelősségátvállalási probléma.

Annát rettentően zavarta édesanyja gyakori és hosszadalmas telefonálása, mégis minden nap fogadta hívásait, mert édesanyja magányosságán és pesszimizmusán akart segíteni. Ezáltal pont abban gátolta meg édesanyját, hogy más kapcsolatok kiépítése felé forduljon és saját boldogságáért felelősséget vállaljon. Ráadásul így Anna is határátlépővé vált, hiszen bár csupa jó, segítő szándékkal, de beavatkozott édesanyja problémáinak megoldásába, felelősséget vállalt anyja érzéseiért.

  1. Megint másoknak az jelent gondot, hogy a magukról alkotott képpel úgy érzik, nem fér össze saját szükségleteik képviselete.

Például „én egy kedves és segítőkész ember vagyok, nem mondhatok nem-et erre a kérésre.” Kérdésem: akkor magunkkal szemben miért nem vagyunk segítőkészek? Ráadásul, ha sosem mondunk nemet a segítséget kérő félnek, őt is meggátolhatjuk a fejlődésben, hiszen sosem fog rákényszerülni, hogy új megoldások után nézzen, változtasson.

4. Az is tipikus csapda, amikor valaki azért nem közli véleményét, mert a fejében már előre lepörgette a beszélgetést és arra jutott, hogy partnere úgyis negatívan fog reagálni, felesleges bármit mondani. 

Általában hasznos dolog saját asszertív kérésünket, véleménynyilvánításunkat fejben elpróbálni, de nem úgy, hogy elővételezzük partnerünk elutasító reakcióját. Ezáltal fejben elutasításhoz vezető sorokat gyakorlunk be, ami élesben szinte biztos, hogy önbeteljesítő jóslatként működik. Tehát partnerünk pont úgy fog elutasítani minket, ahogy azt elképzeltük.

 

5. Nem szabad elfeledkezni arról a lehetőségről sem, ha valaki azért reagál  alárendelődően, mert a másik fél fizikailag bántalmazza (például verésre számíthat). Fizikailag bántalmazó féllel szemben az asszertív megfogalmazás legtöbbször nem megoldás, még nagyobb bajba is sodródhat a bántalmazott fél.

Lehet-e negatív következménye a rendszeres alárendelődő reagálásnak egy kapcsolatban?

Gyakran komoly árat kell fizetni a passzív reagálásért, mert az idő múlásával a sok kellemetlenség, bosszúság, sérelem felhalmozódhat.

Emiatt a túlságosan alkalmazkodó személy akár tartósan rosszkedvűvé válhat, inkompetensnek vagy értéktelennek érezheti magát.

Vagy elkezdheti kerülni a másik személlyel való találkozást.  Megtörténhet még, hogy a korábban csendben alkalmazkodó fél viselkedése átcsap passzív-agresszivitásba, például partnerét szurkálódó megjegyzésekkel áraszthatja el.

Az is előfordulhat, hogy a csendben alkalmazkodó félnek egyszer csak „elege lesz” és közli, hogy szakítani, válni szeretne. De akár egy váratlan kitörésben is robbanhat a bomba: a korábban igényeit magába fojtó fél a felhalmozódott sérelmeit és elégedetlenségét a másik nyakába zúdítja. Vegyük észre azt is, hogy ebben a két példában pont agresszív reakcióba torkollott a passzív fél hosszú távú csendes alkalmazkodása, kivárása.

A másik fél rendszerint értetlenül áll az ilyen helyzetek előtt, hiszen „eddig mindig jó volt neki, ahogy csináltam”, „ennyi év alatt sosem mondta, hogy zavarja” vagy visszatámad, a másikat hibáztatja, esetleg őmaga is felhánytorgatja összes eddigi sérelmét.

az alárendelődő fél passzivitásával hosszútávon pont azt érheti el, amitől olyannyira tartott: kapcsolata valóban Feszültté válhat, megromolhat.

Egy heves vita után a passzív fél még arra a követeztetésre is juthat, hogy nincs mit tenni, nem érdemes a kellemetlenségekről beszélni, mert úgyis konfliktus, végeláthatatlan hibáztatás és meg nem értés lesz a vége. Tehát megerősíti önmagában a passzív reakció használatát és közben a kapcsolati konfliktusok megoldatlanul felhalmozódhatnak.

Holott van egy másik út is: az asszertív kommunikáció elsajátítása.

Aki asszertívan kommunikál, képes mások tudtára hozni, hogy mire vágyik és mi az, amit nem szeretne, miközben képes partnere esetlegesen tőle különböző véleményét is meghallgatni, elfogadni és tiszteletben tartani.

Ahhoz, hogy mások tiszteletben tartsák a határainkat, tudniuk kell, hogy mire van szükségünk, pontosan hogyan képzeljük el.

 

1. Megfogalmazás – Nem asszertív  2. Megfogalmazás – Asszertív kérés
Ennyi. Már megint kikészítesz a flegmaságoddal. Válaszoljál már, ha kérdezek valamit! Tudod mit? Nem is érdekel, mit eszel vacsorára, egyél akkor nélkülem, amit akarsz.

 

Amikor nem válaszolsz a kérdéseimre, csak a válladat vonogatod és nézed tovább a TV-t, rám jön a düh és elszomorodom, mert azt gondolom, hogy egyedül nekem fontos a közösen töltött idő. Kérlek, nézz rám és válaszolj, amikor kérdezlek, ez nagyon fontos nekem.
Hihetetlen, hogy ezen a munkahelyen nem lehet normálisan dolgozni! Figyelmetlenek… Egy bonyolult ügyön dolgozom, nagyon stresszes is vagyok miatta, a csönd sokat segítene. Kérlek, némítsd le a billentyűzeted hangját, zavar a mobil pittyegése a koncentrációban.

 

 

Mint a példákon is látható, az asszertívan kommunikáló felek nyílt lapokkal játszanak, tehát megfogalmazzák, hogy konkrétan mi esne nekik jól, így bonyolult konfliktus esetén is könnyebb mindenki számára elég jó megoldást találni. Ha a felek asszertívan fogalmaznak, könnyebben létrejön egymás megértése, így végső soron közelebb kerülnek egymáshoz.

A következő cikkben megosztok Veletek egy jól bevált módszert, ami által elsajátíthatjátok, hogy pontosan hogyan fejezhetjük ki asszertívan a véleményünket vagy kérésünket. Valamint arra is kaptok tippeket, hogy a megfogalmazáson túl milyen egyéb tényezőkkel tudjátok maximalizálni, hogy álláspontotok, kérésetek megértő fülekre leljen.

Most pedig Te jössz!

Milyen helyzetben esett nehezedre nemet mondani, kérni vagy véleményedet kinyilvánítani? Írj meg commentben egy olyan helyzetet, ahol szerinted jó lett volna meghúzni a határokat – vagy akár ahol büszke voltál magadra, hogy sikerült. Minden commentet elolvasok! Valamint oszd meg ezt a cikket 3 olyan ismerősöddel, akinek segíthet. Akár az életüket is megváltoztathatod vele.

 

Felhasznált szakirodalom

De Azevedo Hanks, J. (2016) The assertiveness guide for women. New Harbinger Publications, Inc.

Hadfield, S., Hasson, G. (2012) Asszertivitás. Hogyan érvényesítsük sikeresen az érdekeinket? Scolar Kiadó.

Kast, V. (2004) Búcsú az áldozatszereptől. Európa Könyvkiadó.