„Megdicsérte az új ruhám” – mi segít a kliensek szerint a terápiában?

A pszichoterapeuták rengeteg időt töltenek azzal, hogy a terápiás folyamat hatótényezőit tanulmányozzák, és vannak olyan skillek és technikák, melyekről azt gondolják, a javulás felé viszi a közös munkát. De vajon mit gondolnak a kliensek arról, hogy mi az, ami segít? 

Irvin D. Yalom, korunk egyik legnépszerűbb pszichoterapeutája gyakran ír arról a könyveiben, hogy mint utóbb kiderült számára, kliensei sokszor egyáltalán nem azokat az intervenciókat ítélték pozitívnak vagy hatásosnak a terápia során, amikre ő tippelt volna. Viccesen jegyzi meg, hogy egy, a múltat a jelennel összekötő értelmezését, a „nagy megfejtést”, amivel kapcsolatban ő úgy érzett, hogy itt most valami fontos dolog lett kimondva, van, hogy meg sem hallja a kliens, miközben egy kedves megjegyzést az aznapi öltözékére vagy az új frizurájára még évekkel később is a szívében dédelget, erőt merít belőle.

Kérdezzük meg a klienst!

Ez persze nem jelenti azt, hogy a pszichoterapeuta feladata abban merül ki, hogy gondosan monitorozza a hozzá járók öltözködését vagy hajviseletét, majd megdicséri ezeket. De arra jó példa volt Yalom gondolata, hogy illusztráljuk, mennyire sokfélék lehetnek a kliensek megélései egy terápiás folyamatban, és lehet, hogy nem azt érzik segítségnek, ami a tankönyvekben van leírva. Hogy ebben a kérdésben világosabban láthassunk, szakemberek egy 2017-es tanulmány keretében 16 terápiába járó személyt kérdeztek meg a terápiás élményeikről, és arról, hogy számukra mi volt az, ami segített, mi volt az, amiről úgy érezték, hogy hátráltatta őket. A kutatók kifejezetten arra voltak kíváncsiak, hogy melyek azok az intervenciók, amiket hasznosnak éreztek a kliensek, és milyen viselkedést ítéltek pozitívnak a terapeuta részéről. A tanulmányt a Research Digest foglalta össze.

A kutatásba bevont 16 személy mindegyike klinikai szakpszichológushoz járt egy terápiás központba. A hozott problémáik változatosak voltak, volt köztük depresszió, szorongásos zavar és komoly traumatizáció, abúzus is. A terapeuták irányultság szerint kognitív viselkedésterápiás, személyközpontú vagy integratív terápiás szemléletben dolgoztak, és többségük nő terapeuta volt.

A terápiás folyamat rendkívül komplex.

A kliensek videón nézték vissza a legutóbbi terápiás ülésüket, és egy olyan értékelő eszközt kaptak, amin be tudták jelölni, hogy a terápiás ülés egyes fázisai mennyire voltak számukra hasznosak vagy éppen akadályozók, és mindezt időben nagyon részletesen lebontva kellett megtenniük. Feltűnő volt a kutatók szerint, hogy

egy ülésen belül mennyiszer változik a kliensek megélése,

és ezzel kapcsolatban kihangsúlyozták, hogy csalókák lehetnek azok a felmérések, amik csak egyszer, a terápiás ülés végén kérik ki a kliensek a véleményét, például egy kérdőív formájában.

Az értékelőrendszer alapján a kutatók azonosították a három leghasznosabb és leghátráltatóbb terápiás mozzanatot minden kliensnél, majd megkérdezték őket, hogy miért értékeltek ezen a pontokon úgy, ahogy. A válaszok alapján a kliensek a következő pillanatokat értékelték a leghasznosabbnak: a terapeuták konkrét technikát vagy megküzdési stratégiát adtak a kezükbe, amit egy mindennapi élethelyzetben alkalmazni tudtak; felhívták a figyelmüket azokra eseményekre, amelyek hatással vannak depressziós tüneteikre; segítettek nekik az érzéseik mögé nézni, kezelni azokat, megküzdeni velük. Fontos segítség volt a számukra, amikor úgy érezhették, hogy a terapueta meghallgatta és megértette őket, empátiát fejez ki irányukba, támogatóan viszonyul hozzájuk.

Ami olykor segít, máskor hátráltat

Ezek az eredmények kevéssé meglepők, hiszen nagyjából a klasszikus hatótényezőket körvonalazzák. Ugyanakkor sokkal érdekesebb, hogy a kliensek gyakran ugyanazt a terapeutai attitűdöt értékelték hátráltatónak is, mint amiket más helyzetben segítségnek éreztek. Tehát például a terapeuta empátiás viselkedését nem minden esetben minősítették pozitívnak. A kutatók ezzel kapcsolatban azt mondják, hogy

a különbség ezen viselkedések időzítésében rejlik.

A kliensekben például negatív érzéseket keltett, ha a terapeuta vég nélkül hallgatta őket, nem szólt közbe olyankor sem, amikor teljesen elvesztek egy adott történetben, szerintük irreleváns, apró részletekbe mentek bele. Ezen kívül – kevésbé meglepő módon – rosszul viselték, amikor úgy érezték, hogy a terapueta ítélkezik felettük, esetleg túl hamar konfrontálja őket bizonyos kérdésekkel, és az is kényelmetlenül érintette őket, ha a terapeuták a testbeszédükre vagy a nonverbális kommunikációjukra hivatkozva szembesítették őket valamivel.

Összességében azt mondhatjuk, hogy bár a felmérés egy alacsony elemszámú mintán zajlott, hiszen csak 16 ember véleményét tükrözik az eredmények, arra mégis alkalmasak, hogy felhívják a figyelmet a terápiás folyamat összetettségére és végtelen bonyolultságára. A terapeutáknak nemcsak, hogy utakat kell keresgélniük azokban a sokszor átláthatatlan labirintusokban, amiket egy másik ember élete jelenthet, de nagyon pontosan tisztában kell lenniük azzal is, hogy mit, mikor és miért tesznek vagy mondanak. Úgy tűnik ugyanis, hogy például empatikusnak lenni sem mindig a legjobb – legalábbis a kliensek szerint. A kutatók megjegyzik, hogy ebben a folyamatban elkerülhetetlen a hibázás, ezért nem arra kell törekedni, hogy egy terapeuta sose hibázzon, hanem inkább arra, hogy csak kis hibákat vétsen, ha vét, amelyeket rövid időn belül orvosolni tud.