Egy formabontó elmélet: arckifejezéseink mint mások befolyásolásának eszközei

Arckifejezéseinkről általában úgy tartjuk, hogy elsődlegesen érzelmeink megjelenítésére szolgálnak. Carlos Crivelli és Alan Fridlund klinikai pszichológusok azonban egy egészen új elmélettel álltak elő. Kutatásaik nyomán azt feltételezik, hogy ettől eltérő célt is szolgálhatnak arckifejezéseink: más emberek manipulációjának eszközei is lehetnek.

Azt eddig sem vitatták a téma szakértői, hogy arckifejezéseinknek jelentős szerepük van a társas érintkezésekben, hiszen kommunikációs szereppel bírnak. Egyrészt információt szolgáltatnak a saját belső állapotainkról, másrészt jelzést adnak számunkra a velünk kapcsolatban állók érzelmi állapotairól. Az első kutató, aki szisztematikusan foglakozott az érzelmek arcon való megjelenésével, Charles Darwin volt. Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése című könyvében foglalta össze megfigyeléseit és feltételezéseit. Darwin úgy vélte, hogy arckifejezéseinket öröklött tendenciák határozzák meg. Ezt az elméletet nagyrészt igazolják a későbbi kutatások is, melyek megállapították, hogy vakon született csecsemőknél és különböző elszigetelt kultúrák képviselőinél is többé-kevésbé hasonló mimikai változások kapcsolódnak ugyanazokhoz az alapérzelmekhez.

Arckifejezéseink nem teljesen ösztönösek

Az érzelemkifejezés univerzalitása viszont az újabb kutatások szerint mégsem ilyen egyértelmű. A kultúrának szintén nagy hatása van arckifejezéseink használatára. Wallace Friesen egy kísérletében amerikai és japán egyetemi hallgatóknak erős negatív érzelmeket kiváltó filmeket vetített le. Az egyik esetben egyedül voltak a laboratóriumban, a másik feltételben pedig jelen volt egy vizsgálatvezető is. A résztvevők úgy tudták, hogy pszichofiziológiai vizsgálatot végeznek rajtuk, arról nem volt tudomásuk, hogy közben arckifejezéseiket is videóra veszik. Amikor rajtuk kívül senki sem tartózkodott a szobában, az amerikai és a japán diákok arckifejezései nagyon hasonló mintázatot mutattak. Ha azonban egy azonos kultúrából származó vizsgálatvezető is jelen volt, akkor jelentős különbségek adódtak. Ebben az esetben az amerikai egyetemisták több negatív érzelmet jelenítettek meg az arcukon, a japánok viszont több pozitív érzelmet fejeztek ki. Az eredmények értelmezésére több magyarázat is született, de

az alapvető eltérés a kulturális hagyományokból eredhet.

A japán szokások szigorúbban megkövetelik az udvariasságot, sőt mosolygást írnak elő a tisztelet jeleként. Tehát az érzelmek kifejezésének visszafogása és elfedése a társas helyzetnek, és nem a vetített filmnek szólhatott. Emellett számos más kutatás is azt az eredményt támasztja alá, hogy hajlamosabbak vagyunk intenzívebb arckifejezéseket használni, amikor mások társaságában vagyunk.

Egy új elmélet

A kutatók azonban itt nem álltak meg, még tovább vizsgálták arckifejezéseink természetét. María-Angeles Ruíz-Belda vezetésével egy spanyol kutatócsoport különböző sportolók sport közbeni arckifejezéseit vizsgálta. Észrevették, hogy például ha a tekézőknek sikerül egy lendítéssel ledönteniük az összes bábut, örömük nem a győzelem pillanatában nyilvánul meg az arcukon, hanem csak akkor kezdenek mosolyogni és örvendezni, mikor már a játékostársaik felé fordultak. Crivella és Fridlund radikális elképzelése ezt az eredményt veszi alapul. Ők is úgy gondolják, hogy arckifejezéseink nem univerzális és előhuzalozott tükrei érzelmeinknek, hanem sokkal inkább

mások viselkedésének befolyásolására alkalmazott eszközeink.

Crivelli és kutatótársai vitatják az alapérzelmek kultúrközi vizsgálatainak módszertani megalapozottságát, és rámutatnak, hogy jelentősebb kulturális eltérések léteznek, mint ahogyan először vélték a kollégáik. Erre utal az is, hogy a számunkra ijedtséget kifejező arc számos afrikai és amazóniai őslakos közösségben a fenyegetés jele is.

A kisgyerekek lefelé biggyesztett ajka lehet, hogy nem szomorúságukat tükrözi a felnőttek számára, hanem ennél árnyaltabb célt szolgál.

Mit árulnak el a babaarcok?

Igaz, hogy a mosolyt a legtöbb kultúrában a boldogság, a lebiggyesztett szájat pedig a szomorúság jelének véljük, Crivelli és Fridlund viszont teljesen új megközelítésből vizsgálták meg ezeket az összefüggéseket. Ahhoz, hogy ezt szemléltessék, a csecsemők arckifejezéseit hívták segítségül. A kisbabák arcán általában mosoly jelenik meg, amikor meglátják egy családtagjukat, viszont fintorogva felhúzzák az orrukat és kiöltik a nyelvüket, ha például nem ízlik nekik az étel. Szemük ijedten tágra nyílik, ha hangos zajt hallanak, és lebiggyesztik a szájukat, amikor sírnak. A kutatópáros elmélete szerint ezek az arckifejezések nem feltétlenül a boldogság, az undor, a meglepettség, az ijedtség és a szomorúság érzelmeit fejezik ki, hanem más célt is szolgálhatnak:

kommunikációs jelentőségük lehet.

Elméletük szerint a mosoly célja, hogy másokat közeledésre, törődésre, interakcióra ösztönözzünk. A szomorkodó arc funkciója, hogy másokból támogató, megerősítő, védelmező viselkedést hívjunk elő. A haragos szemöldökráncolás ugyanezen az elven azt üzeni másoknak, hogy jobban tennék, ha megadnák magukat és visszahúzódnának. A tágra nyílt, ijedt tekintet viszont pont azt jelzi, hogy behódolunk, inkább visszavonulunk. Orrunk fintorgó felhúzása pedig arra isutalhat, hogy a jelen interakciót inkább elutasítjuk, elhatárolódunk a történésektől.

Ha jobban belegondolunk, tényleg nem csak akkor mosolygunk, amikor boldogok vagyunk. Annak ellenére, hogy éppen nincsen jó kedvünk, gyakran húzódik mosolyra a szánk, amikor valakivel beszélgetünk és igyekszünk fenntartani vele a jó viszonyunkat. Mosolyunkkal pedig nem feltétlenül hamis boldogságot tettetünk ilyenkor, egyszerűen csak rendeltetése van. Az elmélet kritikusai azt a kérdést tehetnék fel, hogy ha arckifejezéseinknek hangsúlyosabb a kommunikációs, mint az érzelemkifejező ereje, akkor miért élünk velük akkor is, amikor egyedül vagyunk? Crivelli és Fridlund szerint olyannyira a társas helyzetekhez vagyunk szokva, hogy ha kisebb mértékben is, de ilyenkor ugyanúgy használjuk a mimikánkat, ahhoz hasonlóan, mint amikor magunkban beszélünk. Hiszen pszichológiailag ilyenkor sem érezzük magunkat teljesen egyedül.

 

Felhasznált szakirodalom:

Crivelli, C., & Fridlund, A. J. (2018). Facial displays are tools for social influence. Trends in cognitive sciences. 22(5), 388-399.

Kollár, K. N., Szabó, É. (2004). Pszichológia pedagógusoknak. Osiris. Budapest

Ruiz-Belda, M. A., Fernández-Dols, J. M., Carrera, P.,  Barchard, K. (2003). Spontaneous facial expressions of happy bowlers and soccer fans. Cognition and Emotion, 17(2), 315-326.