Otthon, édes otthon! – Lakóhelyünk pszichológiája

Otthon. Ahol önmagunk lehetünk a legkényelmesebb (és mások előtt talán legkevésbé vállalható) melegítőnkben. Ahová alig várjuk, hogy egy hosszú út után hazaérjünk. Ahol a magunk ura vagyunk. Miért és hogyan kötődünk ehhez a speciális helyhez? Mitől függ, hogy valahol otthon érezzük-e magunkat vagy sem? Csepely Fanni pszichológus cikke.

Néhány – definíciós vitákat elkerülve nevezzük egyszerűen így – környezet bizony kiemelt szerepet kap életünk során. Nemcsak érzelmi, hanem kognitív szempontból is. Ilyen például az otthonunk, kevésbé érzelmesen kifejezve: lakóhelyünk. Majdhogynem bárhol is legyen, egyfajta speciális épített-szociális környezetről beszélünk. Mit is jelent ez? Épített, hiszen nem a természet hozta létre, ahogy régen például a barlangokat. Szociális, mert vagy másokkal megosztva, vagy mások mellett van. És speciális, hiszen megfigyelhető általa az ember és az épített környezet kölcsönhatása.

Lakás ≠ otthon

„Itt vagyok otthon” – hallhatjuk gyakran, és nem feltétlenül ott, ahol gondolnánk. Lakóhelyünk rossz esetben nem egyenlő otthonunkkal. Mi kellhet ahhoz, hogy egy helyet otthonnak érezzünk?

  • Helyidentitás

Az ismerős, barátságos és biztonságok helyek növelik az autonómia érzését, illetve kompetenciaélményt keltenek az egyénekben. Ennek következtében az egyének pozitívan értékelik ezeket a helyeket. Így alakul ki egyfajta „hozzám tartozik” érzés a környezettel kapcsolatban, mely aztán az identitás részévé is válik. Gyakran szülőhelyünkhöz vagy gyerekkorunk helyszíneihez kapcsolódóan van helyidentitásunk. Lakóhelyünk – ha tulajdonságai megegyeznek szükségleteinkkel – különösen erős helyidentitást kiváltó hely lehet, így az otthonnal kapcsolatos érzéseink nagyon erősen képezhetik részét saját identitásunknak.

  • Személyes szféra

A saját territórium utáni vágyunk szinte ösztönösen bennünk lakozik. Gondoljunk csak őseink területfoglalásaira, a történelmi harcokra a haza földjeiért, vagy éppen arra, hogy egy megbeszélésről ha kifutunk egy pohár vízért, otthagyjuk kardigánunkat/zakónkat a szék háttámláján, ezzel is jelezve, hogy az a mi helyünk. Ez az ösztön otthonunk kapcsán is kulcsfontosságú. Habár személyenként és kultúránként is változhat ennek az igénynek a mértéke, mindenkiben ott lapul.

  • Tulajdonosi érzés (és függetlenség másoktól)

Saját tulajdonú lakóhelyünk egyfajta szelf-szimbólumként, az önkifejezés formájaként is meghatározható. A saját tulajdonú lakások, házak ugyanis kifejezik a tulajdonosok személyiségjegyeit, egyértelműen definiálják a csoporttagságot és megerősítik a szociális státuszt. Ezért lehet, hogy napjaink albérleteiben nem érezzük otthon magunkat: szabályok közé szorul ilyenkor az önkifejezés, hiszen függünk főbérlőnktől, lakótársainktól.

Mire lenne szükség?

Egy 1954-ben épült lakótelep példája alapján könnyebb megmondani, hogy mire nem. A Pruitt-Igoe – azóta a környezetpszichológia ikonikussá vált – lakótelepét 1954-ben adták át. Eredetileg 3 emeletes magasházak voltak a területen, melyek helyére körülbelül 30 darab 11 emeletes épületet húztak fel. A mintegy 3000 lakásban körülbelül 12.000 ember lakott (főként azok, akik korábban a 3 emeletes épületekben). A kor tudományához mérten a lakásokat igyekeztek minél tágasabbra építeni, hogy kényelmesek és élhetőek legyenek. Odafigyeltek a személyes terekre lehetőségeire is. Mégis, az évek során egyre többen akartak kiköltözni a lakóparkból. Rablások, bűncselekmények, drogkereskedelem és erőszak ütötte fel a fejét a környéken, aminek következtében továbbálltak a lakók. A vandalizmus annyira elhatalmasodott, hogy az átadás után mintegy 6 évvel a házak lakhatatlanná váltak. 1972-ben aztán fel is robbantották az épületeket.

forrás: telesiscorp.com

A lakópark történetét jó páran kutatták. Eredményeik rávilágítottak, hogy lehetetlen volt a lakók közti informális érintkezés, mert nem voltak közös vagy nyilvános terek kialakítva. Az ott élők elidegenedtek egymástól, a vandalizmus pedig teret nyert, hiszen számos védhetetlen tér volt, például ellenőrizhetetlen folyosók, lépcsőházak, liftek. Ezek alapján tehát az embereknek olyan lakókörnyezeti struktúrát igényelnek, mely lehetővé teszi a szociális interakciókat, miközben teret enged a személyes szférának is.

Ehhez hasonló eredmények indították útjának a környezetpszichológiát, mely azóta is az ember és a környezet interakcióival foglalkozik.

 

Felhasznált szakirodalom:

Dúll A. (2009): Helyek, tárgyak, viselkedés. Környezetpszichológiai tanulmányok.

Lawrence, R. J. (1985): A more human history of homes. In Altman, I., Werner, C. (eds.): Home environments. Plenum, New York. 113–133.

Proshansky, H. M. (1978): The city and self-identity. Environment and Behavior, 10: 147–169