Amikor fordul az élet kereke – a személyiségfejlődés nyolc lépcsőfoka

Egész életünk a fejlődésről szól. Azon dolgozunk, hogy önmagunk lehető legtökéletesebb, másképpen fogalmazva „elég jó” változatává váljunk. Ennek a folyamatnak pedig jó esetben soha nincsen vége, egész életen át tartó utazás. Erik Erikson is így gondolkodott az emberi életútról. Átfogó elméletében nyolc olyan szakaszt határozott meg, amely mindannyiunk életében mérföldkövet jelent. Mind hatalmas fejlődési lehetőséget hordoz magában, ezzel együtt pedig jelentős kihívásokat is. Erikson gondolatain keresztül mutatjuk be a pszichológiai és szociális fejlődésünk egész életen átívelő lépcsőfokait.

Erik Erikson elismert pszichoanalitikus és Pulitzer-díjas író úgy dolgozta ki a személyiségfejlődésre vonatkozó elméletét, hogy figyelembe vette a legfontosabb pszichológiai, pedagógiai, társadalmi és kulturális tényezőket is, amelyek mind hatással vannak ránk életünk során. A pszichoszociáis fejlődéselmélet különlegessége abban áll, ahogyan az emberre tekint. Szemlélete szerint újabb és újabb képességeket, vagyis énerőket kialakító,

kreatív lények vagyunk, akik képesek életük aktív irányítására

és pozitív irányba mozdítására. Erikson felfogásában a tudatos folyamatokon van a hangsúly. Olyan képességek kialakításán kell munkálkodnunk, amelyek hozzásegítenek minket ahhoz, hogy változó körülményekhez is képesek legyünk alkalmazkodni és a legkülönbözőbb szituációkban is helyt tudjunk állni.

Énünk kimunkálása

Erikson koncepciójának középpontjában az identitás, vagyis az énazonosság keresése áll. Freuddal ellentétben úgy véli, hogy ez a folyamat nem zárul le a serdülőkor végére, hanem még időskorunkban is tartogat számunkra újabb kihívásokat. Ennek az összetett folyamatnak a mozgatórugói az intrapszichés világunk és a szociális tényezők egymásra hatásai és konfliktusai. Nyolc egymásra épülő szakaszt határozott meg, amelyek mind egy-egy kiemelt jelentőségű életperiódushoz kapcsolódnak. Az újabb életszakasz mindig újabb elvárásokat támaszt, ehhez pedig új problémamegoldó stratégiákat kell elsajátítanunk. Kicsit úgy, ahogyan egy videójátékban. Vannak bizonyos feltételei, hogy újabb szintre léphessünk. Össze kell gyűjtenünk bizonyos erőforrásokat, hogy a magasabb pályán játszhassunk, különben megrekedünk az előzőn. Minden szakaszváltás tartogat számunkra egy nagy feladatot, amit Erikson fejlődési krízisnek nevez. Ha rátalálunk önmagunkban a fejlődési konfliktus megoldásának kulcsára, akkor

megnyílik előttünk a következő fejlődési szakaszhoz vezető ajtó.

A szakaszokat bejárva pedig újabb és újabb képességeket, énerőket sajátítunk el. Az első négy korszak a gyermekkort öleli fel, a negyedik a serdülőkort, a további három pedig a felnőttkort foglalja magába. A szakaszhatárok nincsenek pontos életkorokhoz kötve, mindenkinél kicsit másképpen alakul. Eltérő ritmusban haladunk ezen az úton, de egy szakasz sem ugorható át, végig kell haladnunk rajtuk, szépen sorban.

A lépcsőfokok

  1. „Ősbizalom vagy bizalmatlanság” – Az első szakasz születésünktől megközelítőleg kétéves korunkig tart. Ennek az életszakasznak a központi kihívása, hogy képessé váljunk megbízni a szociális környezetünkben. Ennek legfontosabb forrása pedig az anyai szeretetből táplálkozó ősbizalom. Ideális esetben ez a külső biztonság egy idő után belső bizalommá, önbizalommá és szociális kompetenciává fejlődik. Ha kisgyermekként nem élheti meg valaki a gondoskodást, azt, hogy van kihez fordulnia, amikor éhes, fázik vagy bántja valami, akkor felnőttként nehezen lehet képes megbízni másokban.
  2. „Autonómia vagy szégyen és kétely” – A következő periódus kettő és hároméves kor közé tehető. Ennek az életszakasznak a központi témája a saját test feletti uralom, az önszabályozás és a környezetünk felé irányuló kíváncsiság kialakulása. Ha viszont ez valami miatt nem sikerül, akkor a gyermek elidegenedhet saját testétől, bizonytalanná válhat abban, hogy képes lesz megküzdeni az elé gördülő kihívásokkal.
  3. „Kezdeményezés vagy bűntudat” – A harmadik szakaszba óvodáskorra érünk. Ekkor kezdünk fokozatosan leválni a környezetünkről, egyre függetlenebbek és kezdeményezőbbek leszünk. Önálló terveket kezdünk megvalósítani. Ha pedig elérünk valamit, az büszkeséggel tölt el minket, bármilyen apróság is legyen az. Ha ez elmarad, és nem tudunk aktív kezdeményezőkké válni, akkor bűntudat és szorongás keríthet minket hatalmába.
  4. „Teljesítmény vagy kisebbrendűség” – A következő életszakaszba nagyjából kisiskoláskorra érünk. Ekkor a játék szerepét már komolyabb feladatok kezdik átvenni. Meg kell tanulnunk helyt állni az iskolában. Ez magával vonja a kortársak közötti versengést, elkezdjük magunkat összemérni másokkal a teljesítmény dimenziójának mentén. Ez jelentős hatással van énképünkre és önértékelésünkre. Ha úgy érezzük, hogy alulmaradunk, akkor kisebbrendűség-érzés uralkodhat el rajtunk.
  5. „Identitás vagy szerepkonfúzió” – Az ötödik szintre serdülőkorra érünk el. Erre az időszakra az identitáskeresés jellemző. Próbáljuk megismerni önmagunkat, felfedezni értékeinket, megtalálni a helyünket a világban. Ebben a folyamatban kiemelt jelentősége van a társas közegnek. Próbálgatjuk magunkat különböző szerepekben, és ideális esetben rátalálunk azokra, amelyekben otthon érezzük magunkat. Ha viszont ez nem sikerül, akkor összezavarodhatunk, úgy érezhetjük, hogy nem találjuk énünket, nem vagyunk képesek koherens egésszé gyúrni magunkat.
  6. „Intimitás vagy izoláció” – Körülbelül a húsz- és negyvenéves korunk közötti időszakot öleli fel a következő periódus. Ekkor lépünk bele a nagybetűs életbe. Már nagyjából megtaláltuk önmagunk helyét a világban, van egy elképzelésünk saját életünk további alakulásáról. Ebben az időszakban különösen fontos szerepe van a kapcsolatainknak. Ekkor kezdünk komolyan elgondolkodni a saját család megalapításáról, ehhez pedig képesnek kell lennünk tartós intim kapcsolatot kialakítani és működtetni. A baráti kapcsolataink szilárdsága is jelentős hatással van elégedettségünkre, de ugyanígy a munkahelyi kapcsolatok is. Ha valaki nem képes eligazodni a szociális környezet útvesztőjében, akkor könnyen elszigetelődhet, magányossá válhat.
  7. „Alkotóképesség kibontakozása vagy stagnálás” – A hetedik szakaszba negyven- és hatvanéves korunk között érünk. Legtöbben ekkorra érjük el alkotóképességünk csúcsát. Ha minden jól alakult, ehhez az életszakaszhoz érve már sikerült kialakítanunk egy biztos egzisztenciát, ezért figyelmünket más tevékenységek felé is irányíthatjuk. Ha azonban úgy érezzük, hogy nem ott tartunk az életünkben, mint ahol ennyi idősen szerettünk volna, akkor megrekedhetünk ebben az elégedetlenségben.
  8. „Integritás vagy kétségbeesés” – Erikson szerint hatvanéves kor után érünk személyiségfejlődésünk utolsó nagy szakaszába. Az időskorba vezető periódus fontos feladata, hogy számot vessünk eddigi életünkkel, visszatekintsünk életutunkra, majd kijelöljük azokat az irányokat, amelyek felé továbbra is haladni szeretnénk. Ha viszont úgy érezzük, hiába éltünk, nem értük céljainkat, most pedig már késő tenni értük, akkor kétségbeesés lehet úrrá rajtunk.

Erikson szerint minden egyes periódus hozzájárul személyiségünk formálásához. Az egyes kihívások a számukra kijelölt életszakaszokban kitüntetett jelentőséggel bírnak, ha azonban nem sikerül megoldanunk őket, akkor egész életünket végigkísérhetik. Újra és újra megpróbáltatások elé állítva minket, mindaddig, amíg el nem sajátítjuk a megoldásukhoz szükséges énerőket. A lemaradás tehát később is behozható.

Felhasznált szakirodalom:

Cole, M., Cole, S. R. (2006). Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest

Erikson, E. H., Erikson, J. M. (1998). The life cycle completed (extended version). WW Norton & Company.