„Nem feltétlenül őrült, aki őrült dolgokat művel” – könyvajánlónk

A címben szereplő idézet az „első törvénye” Elliot Aronsonnak, az egyik legismertebb és legközkedveltebb szociálpszichológiai könyv szerzőjének. A társas lény című alkotás olvasmányos és tudományos egyszerre, így aligha véletlen, hogy oly sokak kedvence. Lehetsz érdeklődő laikus vagy szakavatott pszichológus: Aronson könyve kiváló összefoglaló lesz számodra a társadalomlélektan legizgalmasabb jelenségeiről és magyarázatairól. Jelen cikkünk erről fog most meggyőzni téged!

Elliot Aronson stílusa nemcsak szórakoztató, hanem rendkívül elgondolkodtató is egyben. Jól összeválogatott sztorijaival és valós, történelmi példáival még a legnehezebb kérdéseket is képes érthetővé és emberközelivé tenni. Talán ez a legfőbb oka annak, hogy szóban forgó könyve kötelező (vagy legalábbis erősen ajánlott) olvasmánynak számít ma számos szociálpszichológiai kurzuson és egyetemi képzésen. A társas lény „novelláskötet” és „tankönyv” egyszerre, hiszen rendkívül plasztikus módon adja át nekünk azokat az eredményeket, amelyeket a társadalomlélektan az emberi magatartás megértése terén mindeddig összeszedett. Ismerkedjünk is meg gyorsan egy fontos probléma megoldásával:

a deviáns viselkedésformák Aronson-féle magyarázatával!

A szociálpszichológusok jellemzően olyan társas helyzeteket tesznek vizsgálataik tárgyává, amelyek hétköznapi viselkedésünket akár kicsit is befolyásolhatják. Ebből a szempontból könnyen megeshet, hogy bizonyos szituációk olyan mértékű nyomássá erősödnek, amely lényegében bármelyikünket abnormális cselekvésekre késztethet. Aronson mindezek tekintetében úgy vélekedik, hogy „(…) nem értjük meg jobban az emberi viselkedést, ha ezeket az embereket egyszerűen elmebetegeknek nevezzük. Sokkal célravezetőbb, ha megpróbáljuk megérteni az ilyenfajta viselkedéshez vezető helyzetek és folyamatok természetét.”. Innen ered hát az a bizonyos első törvény. De ássunk azért kicsit mélyebbre is ennél!

Miért veszélyes felszínesen gondolkodnunk az „őrültekről”?

A szerző Ellen Berscheidot idézi a kérdés megválaszolásához. Berscheid megfigyelései szerint ugyanis az emberek hajlamosak úgy értelmezni a számukra furcsa és idegen viselkedéseket, hogy annak elkövetőit valamilyen címkével látják el. „Ez egy őrült szadista állat!” – sűrítjük bele gyakran egyetlen mondatba a legstigmatizálóbb jelzőket. Tulajdonképpen így teszünk rendet a fejünkben: kizárjuk a deviánsokat a „jóravaló emberek” köréből, s azzal nyugtatjuk magunkat, hogy nekik semmi közük hozzánk, „rendes népekhez”. De vajon egészséges hozzáállás ez?

Helytelen dolog társadalmunkat állandóan csak „mi”-re és „ők”-re felosztani.

Berscheid és Aronson is úgy vélekedik, hogy az említett gondolkodásmódnak az a legnagyobb veszélye, hogy túlságosan is önelégültté és óvatlanná tesz bennünket. Bármelyikünk kerülhet elvégre olyan körülmények közé, amelyek hatására (pontosabban nyomására) „kifordul önmagából”, s társadalmilag kevésbé vagy egyáltalán nem elfogadható magatartásba kezd. Abban az esetben azonban, ha még mindezek ellenére is ragaszkodunk a korábban említett, meglehetősen felszínes és kirekesztő elméletünkhöz, könnyen odáig juthatunk, hogy észre sem vesszük: több mint helytelenül cselekszünk.

A torzítástól a tagadásig mindent bevetünk ekkor annak érdekében, hogy kimagyarázzuk magunkat és a tetteinket.

Mindez márpedig a különféle társadalmi problémák rendkívül primitív megoldásáig is elvezethet. Például olyan diagnosztikus eljárásokig, amelyek által képesek vagyunk megállapítani, hogy ki „hazug”, ki „korrupt, ki „szadista” vagy épp „mániákus”. Társadalmunknak mindezek után már csak arról kellene intézkednie, hogy kiszűrje és a nekik megfelelő intézményekbe zárja ezeket a személyeket. Aronson sötét látomása ugyanakkor korántsem elképzelhetetlen! Történelmünk során ugyanis számtalanszor előfordult már, hogy alaptalanul próbáltuk meg kirostálni a számunkra idegennek és természetellenesnek tűnő embereket. Gondoljunk csak a boszorkányégetésekre, a pogányüldözésekre, a haláltáborokra, az eugenikára vagy épp a homoszexualitást gyógyítani kívánó „pszichoterápiákra”.

Gondolkodjunk el és maradjunk inkább csendben?

Aronson mindezzel természetesen nem azt kívánja sugalmazni, hogy bűnözés és deviancia egyáltalán nem létezik, vagy hogy bizonyos patológiákat ne kellene azoknak megfelelő intézményekben kezelni. Még csak azt sem állítja, hogy mi, emberek teljesen egyformák vagyunk, s hogy a minket érő szociális nyomásra is mind ugyanolyan irracionálisan reagálunk. A szociálpszichológus mindössze arra igyekszik csak felhívni a figyelmet, hogy bár ritkán vesszük észre, bizonyos helyzetek sajnos még bennünket, „jóakaratú embereket” is arra kényszeríthetnek, hogy felettébb visszataszító módon viselkedjünk a körülöttünk élőkkel.

Sokszor úgy hajlunk meg a szituációk hatalma előtt, hogy szinte észre sem vesszük.

Solomon Asch, Stanley Milgram és Philip Zimbardo kísérletei réges-rég bebizonyították már, hogy embertársaink és szerepeink egészen meglepő dolgokra képesek olykor rávenni bennünket. Önmagunk meghazudtolására, erőszakoskodásra vagy épp ártatlanok meggyilkolására… Csakhogy az efféle viselkedés korántsem ritka, furcsa és beteges. Ez az emberi természet része. Ettől persze még korántsem vagyunk felmentve! Pontosan ezért olyan fontos, hogy megpróbáljuk megismerni, megérteni és kezelésbe venni azokat a rejtett tényezőket, amelyek akár még az említetteknél is sötétebb tettekre késztethetnek. Nos, lényegében erről szól a szociálpszichológia egésze. És persze Elliot Aronson A társas lény című könyve. Olvass hát bele!

 

Felhasznált szakirodalom:

Aronson, E., Erős F., & Steinberg, S. (2008). A társas lény. Akadémiai Kiadó.