Az ismeretlen elsők – a sportpszichológia története, I. rész

A pszichológia a maga 140 éves történelmével egy fiatal tudományágnak számít. Ez idő alatt számtalan ágazata fejlődött ki, amelyek meghatározott területtel foglalkoznak. Az akadémiai sportpszichológia hivatalosan 1965 óta létezik, azonban már a XIX. század végétől megkezdődtek az ezzel kapcsolatos kutatások. Ki volt az első „sportpszichológus”? Mi volt a témája az első kutatásoknak? Miért kellett várni csaknem 80 évet a sportpszichológia megalakulására?

A sport több ezer éves története során rengeteget fejlődött, s ez fokozottan igaz az utóbbi 100 évre, illetve ez várható a következő évtizedekre is. Azonban ahogy a fizikai, technikai készségek és képességek, valamint a sportfelszerelések minősége elérték saját korlátaikat, egyre inkább szükségessé vált a mentális tréning alkalmazása a sportolók körében is. Először az 1960-as melbourne-i olimpián rendezett konferencián emelték ki, hogy a sportolók felkészítése során nélkülözhetetlenné vált a lelki erőforrások mind teljesebb kiaknázása. Mi előzte meg ezt a felismerést? Kik teremtették meg a sportpszichológia alapjait?

A sportpszichológia előfutárai

A sport pszichológiája iránt elsőként egy orosz anatómust, Pyotr Francevich Lesgaft kezdett el érdeklődni. 1875 körül elkezdett kialakítani egy testnevelési rendszert, amelynek célja a test és szellem közti harmónia kialakítása volt. A Lesgaft-módszer alapján megtanulhatóvá vált a test tudatos kontrollálása. Szerinte az idegrendszer kontrollálható, s módszere segítségével megteremthető a test és a szellem fejlődéséhez szükséges állapot. 1881-ben a német pszichológus, Emil du Bois-Reymond szerint a motoros gyakorlatok a „központi idegrendszer gyakorlatai” is, s ezért a különböző testgyakorlatok nemcsak az „izmok megerősítése”, hanem az „idegek megerősítése” is, s ezért a „pszichés funkciók tornája is”.

Hasonlóan gondolkodott a magyar Budinszky Károly.

Az 1884-1885-ben megjelent A Tornázás és az Akarat Fejlesztése című cikkében azt írja, hogy a fizikai gyakorlatok által megerősíthető az idegrendszer, amely maga után vonja az önkontroll és az akaraterő megerősödését is.

Norman Triplett 1898-ban publikált tanulmányát a legtöbben nemcsak az első szociálpszichológiai, hanem az első sportpszichológiai kísérleteként szokták számon tartani. Az Indianai Egyetem oktatójának feltűnt, hogy a biciklisták és az úszók jobban teljesítettek, amikor az ellenfeleikkel versenyeztek, mint mikor egyedül edzettek. Ez alapján született meg a társas facilitáció fogalma, miszerint az együttes cselekvés a teljesítmény javulását eredményezi. Mellette kevesebb szó esik George Wells Fitz és Edward Wheeler Scripture korai munkáiról. Míg Fitz 1895-ben a Harvard Egyetem professzoraként, addig Scripture 1894-ben a Yale Egyetem pszichológusaként írt a futók reakcióidejéről.

Az Indianai Egyetem oktatójának feltűnt, hogy a biciklisták és az úszók jobban teljesítettek, amikor az ellenfeleikkel versenyeztek, mint mikor egyedül edzettek.

Pierre de Coubertin bárót a legtöbben a modern kori olimpiák életre hívójaként ismerik. Coubertin azonban több szálon kötődik a sport világához. Az 1900-ban írt esszéje, a La Psychologie du Sport (A sport pszichológiája) történelmi jelentőségű, hiszen a kutatók szerint feltehetőleg ő használta először a „sportpszichológia” kifejezést, mégpedig ebben az írásában. 1906 és 1913 között számtalan esszét publikált, amelyet az Essais de Psychologie Sportive-ben (Sportpszichológiai esszék) foglalt össze. Ezekből az írásokból idézett is a Sportpszichológia és -Fiziológiai Kongresszuson 1913-ban.

A számok alkalmazása – a pszichotechnika

Ahogy láthattuk, már a századforduló környékén megjelent az érdeklődés a sportpszichológia iránt, azonban az úttörő munkákat e területen az első világháború idején és utána a pszichotechnikusok, azaz az „alkalmazott lélektani tudományok művelői” végezték (Rókusfalvy, 1981). A kezdeti kutatások központi témája a testgyakorlás volt.

Az egyik első pszichotechnikus a német Robert Werner Schulte volt. A berlini Német Testnevelési Főiskolán 1920-ban − Dr. Carl Diem segítségével − megalakult

az első sportpszichológiai laboratórium.

Schulte vizsgálta a különböző érzékszervi funkciókat és a kéz nyugalmát célzó mozgás közben. 1925-ben pedig már Oroszországban is elkezdődtek a sportpszichológiai kísérletek Piotr Antonovich Roudik és Avksenty  Cezarevich Puni által. A két kutató kísérletei között sok átfedés volt, azonban míg Roudik sokkal inkább elméleti munkákat végzett, addig Puni az alkalmazott sportpszichológia felé orientálódott.

Nem sokkal később, 1923-ban Hanns Sippel kísérleti munkájában a tornának a kedvező hatásait vizsgálta a tanulók szellemi teljesítményére vonatkozólag. A téma hasonló, mint amit Emil du Bois-Reymond és Budinszky Károly csaknem 50 évvel korábban fejtegetett, azonban Sippel a kutatásához már különböző teszteket használt.

Fritz Giese a pszichotechnika nagy rendezőjeként ismert. Az 1928-ban megjelent, Pszichotechnika a testnevelésben című művében szinte a mai napig egyedülálló fejezete a környezeti feltételeknek és a sporteszközöknek a sportoló szempontjából megfelelő kialakítását tárgyalja. Továbbá foglalkozik a tornaterem feltételeivel és a sportbalesetek megelőzésével is.

A sportpszichológia atyja – Coleman Roberts Griffith

Jól látható, hogy a legkorábbi sportpszichológiai kísérletek valójában általános pszichológiai tényezőket vizsgálnak sportolói környezetben. Később a pszichotechnikusok az általuk végzett vizsgálatokban már különböző műszeres mérési metodikát alkalmaztak. Azonban még csak egyes képességtényezőket vettek figyelembe, s így túlnyomórészt mozaikszerűen láttatták a sportolót.

Ettől a szemlélettől maradt távol az Illinoisi Egyetem nagyra becsült pszichológusa, Coleman Roberts Griffith. Oktatóként már 1923-ban Psychology and Athletics (Pszichológia és Sport) címmel sportpszichológiai vonatkozású kurzust tartott, majd nem sokkal később két jelentős könyvet adott ki: 1926-ban Psychology of Coaching (Az edzés pszichológiája), illetve 1928-ban Psychology of Athletics (A sport pszichológiája) címmel. 1925-ben kezdte meg munkáját az Egyetemi Atlétikai Szövetség által finanszírozott sportpszichológiai laboratóriumban, s még ugyanebben az évben publikálta a Pszichológia és kapcsolata az atlétikai kompetenciákhoz című tanulmányát, amelyben a sportpszichológus alapvető feladatait írta le. A kor kiemelkedő sportolóival és a sporthoz szorosan kapcsolódó személyeivel készített interjúkat, amelyek során olyan fogalmak kerültek elő, amelyek

A jelenlegi sportpszichológiai tudástár részét képezi.

A Notre Dame focicsapat edzőjét, Knute Rocknet kérdezte a mérkőzés előtti buzdító beszédjéről. Rockne az interjúban kifejtette, hogy a játékosait nem akarta túlmotiválni. Mindez jól illeszthető a mára elfogadott Yerkes-Dodson törvény által leírt folyamathoz, mely szerint a túlzottan alacsony, illetve a túlságosan magas izgalmi állapot egyaránt kedvezőtlenül hat a feladat sikeres elvégzésére.

1932-ben a laboratórium forráshiány miatt bezárt. Azonban 1938-ban a Chicago Cubs baseballcsapat sportpszichológiai szaktanácsadójának nevezte ki a klub tulajdonosa, Philip K. Wrigley. Griffith a játékosok tanulási képességét, személyiségét és a teljesítményüket befolyásoló szociálpszichológiai tényezőket vizsgálta. Szigorú méréseket végzett és számos javaslatot indítványozott az edzés hatékonyságának növelése érdekében. Azonban a klub menedzserei, Charlie Grimm és Gabby Hartnett, akik elutasították a pszichológiát a sport világában, nem fogadták meg a Griffith tanácsait. A konfliktus végül odáig fajult a menedzserek és a pszichológus között, hogy utóbbi távozott a klubtól.

Coleman R. Griffith rengeteget tett a sportpszichológiáért: kísérleteket végzett, interjúkat készített, tanított és számos tanulmányt írt. Ő elemezte először a sport szociálpszichológiai kérdéseit – például a hazai pálya pszichés hatásait vagy az edző-sportolói viszonyt –, illetve a személyiség problémáját a sport világában. Ugyanakkor nem voltak tanítványai, így munkájának eredményeire kevés figyelem hárult egészen az 1960-as évekig.

A sportpszichológia első 50-60 évét leginkább az egymástól független kutatómunkák és kutatási területek jellemezték. Éppen ez okozhatta azt, hogy egészen az 1960-as évekig kellett várni az akadémiai sportpszichológiai társaságok megalakulására. A cikk második részében az egységesebb és dinamikusabb fejlődésről, valamint az olimpiákon is szerepet vállaló sportpszichológiáról lesz szó!

 

Felhasznált irodalom:

Green, C. D., & Benjamin, L. T. (2009). Psychology gets in the game: Sport, mind, and behavior, 1880-1960. Lincoln: University of Nebraska Press.

Jarvis M. (2006). Sport Psychology: A Student’s Handbook. London: Taylor & Francis Ltd.

Rókusfalvy P. (1980). A sporttevékenység regulációs felfogása – A teljesítménymotiváció és a döntés kísérleti vizsgálata a sporttevékenységben. Budapest: Akadémia Kiadó.

Rókusfalvy P. (1981). Sportpszichológia: A sporttevékenység pszichológiája. Budapest: Athenaeum Nyomda.

Ryba, T. V., Stambulova, N. B., & Wrisberg, C. A. (2005). The Russian origins of sport psychology: A translation of an early work of A.C. Puni. Journal of Applied Sport Psychology, 17, 157-169.

https://psychology.iresearchnet.com/sports-psychology/sports-psychology-history/

https://www.verywellmind.com/what-is-sports-psychology-2794906

https://andydriska.wordpress.com/2011/06/26/a-brief-history-of-sport-psychology/

https://psychcentral.com/blog/sport-psychology-and-its-history/