Ki nevet a végén? – A nyerni hagyott gyerekekről

Tud valaki szívmelengetőbb látványt egy boldog, ragyogó arcú kisgyereknél? Elképesztő dolgokra vagyunk képesek szülőként, rokonként, barátként vagy akár gondozóként, hogy lássunk egy bájosan foghíjas mosolyt vagy halljunk egy gurgulázó nevetést. Még cselhez is folyamodunk: lemaradunk a futóversenyeken, nem védjük ki a gólokat, hagyjuk magunkat „felakasztani” a szójátékban. Aztán csendesen, belül mosolyogva nyugtázzuk, hogy micsoda nagy örömet okoztunk szemünk fényének, esetleg azt is, hogy ezáltal növeltük önbizalmát. Tényleg az állandó győzelem a jobb hosszú távon? Cikkünk erre a kérdésre keresi a választ.

Gyermekkorunk legfontosabb feladata a játék. Természetesen a fejlődéssel folyamatosan változnak a játékok: a kukucsjáték egyszerűségétől kimódolt apró lépéseken keresztül jutunk el addig, hogy megértsük a sakk bonyolult rendszerét. A játékok tehát igen széles spektrumon mozoghatnak és csecsemőkortól felnőttkorig nélkülözhetetlenek az életünkben. A játék folyamatos változásában van egy fontos mozzanat 6-7 éves korban, amikor megjelennek a szabály alapú játékok.

Itt az elsődleges cél a szabályok által győzelemre jutni valamilyen versengésben.

Ez azt jelenti, hogy a játék nem csupán önmagáért való. Az éremnek persze két oldala van: ha van győztes a játékban, akkor van vesztes is.

A sikerélmény egy felhőtlen érzés. Ha mindig ugyanaz nyer, elveszíti az értékét.

Sokszor halljuk, hogy „veszíteni tudni kell”. Ahhoz viszont, hogy tudjunk, meg kell tanulni, be kell gyakorolni. Mégis sokakat ilyen-olyan okokból a családi társasjátékozás során nyerni hagynak. Vannak gyerekek, akik egyszerűen úgy vannak elkönyvelve, hogy ők bizony nem tudnak veszíteni. A velük játszó felnőttnek mindig teret kell engednie, hogy megnyerjék az adott játékot, mert különben csapódnak az ajtók és hullanak a könnyek.

Sok esetben úgy tekintünk a veszíteni tudásra, mint egy megváltoztathatatlan, eleve elrendelt tulajdonságra, mint mondjuk a szemünk színére, vagy az arcunk formájára. Pedig a negatív élmények elviselésére való képesség nem a génekben rejlik, sokkal inkább a nevelésben. Megküzdési stratégiáinkat, azaz azt, hogy jellemzően hogyan oldjuk meg a nehéz élethelyzeteinket, nagymértékben a szüleinktől látott minta és az ő nevelési stílusuk befolyásolja.

A győztes és a vesztes. Mindkét oldalt meg kell tudni élni és a helyén kezelni. Ennek a képességét gyermekkorban lehet legjobban elültetni.

Szüleink már jóval a szabályjátékok megjelenése előtt nagy befolyással vannak arra, hogy egyáltalán mit tekintünk kudarcnak és hogyan lehet megküzdeni a belső negatív érzésekkel. Egészen korai életkortól fontos, hogy kisebb-nagyobb kudarcok érjenek bennünket.

Egy kisbaba szempontjából például ugyanolyan torz világ- és önkép kialakulásához vezet az, ha mindig hagyják sírni, mint az, ha igényei a felmerülésük előtt ki vannak elégítve. A szülők legfontosabb feladata e téren, hogy

mintát szolgáltassanak gyermekük számára abban, miként kell megbirkózni a minket érő negatív élményekkel,

valamint az, hogy egyensúlyt teremtsenek a pozitív és negatív események között. A „széltől is megóvott” és a bántalmazott vagy elhanyagolt gyerekek is kényelmetlennek érzik az életet. Bár szüleik szándéka és módszerei ég és föld egymáshoz képest, a gyerekek megküzdési képességei mégis sok hasonlóságot mutatnak.

Nem tud veszíteni? Mindenki meg tud tanulni, de nem mindegy, hogy játszva, vagy az élet nagy pofonjain keresztül.

Ha egy kisgyermek bármit csinál, mindig azt tapasztalja, hogy a játékból ő kerül ki győztesen, téves képet fog alkotni önmagáról és a világról. Egy friss kutatás szerint a gyermekek nyerni hagyása az információfeldolgozásra is hatással van. Carrie Palmquist pszichológus vizsgálataiban arra jutott, hogy azok a gyerekek, akik eredményüktől és befektetett energiájuktól függetlenül mindig nyertek egy adott játékban, a későbbiekben nem voltak képesek kiszűrni, hogy két segítő felnőtt közül melyik szolgált fontos információkkal és melyik vezette őket esetleg félre. Ha tehát csak egy oldalát tapasztalják meg a játéknak, kevesebbet tanulnak belőle.

Meg kell jegyezni, hogy a kudarcélmények helyes kezeléséhez a legkevésbé sem járul hozzá a gyermekek intézményes versenyeztetése már akár az óvodákban is. Mint már érintettük feljebb, a szabályokhoz való alkalmazkodás öröme, a győzelem kergetése még nem épült be a kicsik játékába.

Ebben a korban még nincsenek helyezettek, különdíjak, csak egy győztes van és sok-sok vesztes.

A kultúránk a későbbiekben éppen elég nagy hangsúllyal sarkallja majd őket győzelemre, sikerre. Felesleges tehát egy olyan életkorban versenyre buzdítani a kisgyerekeket, amikor még maguktól nem akarnak győzni. A gyermekek saját maguk által kitalált játékaikban, vagy otthon, szerető környezetben szelíd módon tudják megtapasztalni a kudarcokat, nehezebb eseteknél a szülők tudják, hogyan haladjanak apró lépésekben. Az intézményi versenyhelyzetek feleslegesen nagy terhet rónak a kisgyerekekre, ráadásul a társadalom üzenetei, miszerint akkor vagy valaki, ha nyertes vagy, semmivel nem könnyítik meg a kudarcélmény feldolgozását.

Mi lehet hát a megoldás?

Ahelyett, hogy észrevétlenül nyerni hagyjuk a gyerekeket a játékokban, megkímélve ezzel őket – és magunkat – egy sírástól, sértődéstől, hisztitől, számtalan lehetőségünk van arra, hogy jó játékélményt szerezzünk nekik. Több szempontból is fontosak a saját maguk és/vagy magunk által kitalált játékok. Ezeknek a szabályait mi alkothatjuk és igazíthatjuk a kis játszótárs képességeihez. Vagy annak megfelelően, hogy mi mindent ért már meg egy adott gyerek, szinte minden játék átalakítható egy kis kreativitással. Remek ötlet például a győzelmet/veszteséget áttolni magára a játékra. A kártyában nyerhetnek a színek vagy a formák, a társasjátékban a bábuk.

Idősebb korban, amikor már megértik a szerencse, mint faktor lényegét, játszhatunk lazításképpen ilyen játékokat. Egy kicsi kéz ugyanolyan valószínűséggel dob hatost a kockával, mint a mienk, itt tehát végső soron kiegyenlítettebb lesz az eredmény. Nem kell a saját teljesítményéért önmagát okolni, hiszen az „aznapi szerencséje” nem őt minősíti. Ehhez csupán a felfogásbeli érettség szükséges!

A valószínűségeken alapuló játékokban ugyanakkora eséllyel indul mindenki.

Állandó győzelem helyett apró segítségek és könnyítések. Ez a legjobb megoldás arra, hogy tényleg nyerni tanítsunk egy lurkót. Ha elismételjük a szabályokat, ahányszor csak kell, trükköket mutatunk nekik vagy egy kacsintással megsúgjuk, mire kell odafigyelnie, sokkal hamarabb ráéreznek és lesznek az adott játék kis mesterei.

Dicséret, de nem akárhogy. Ne csak az abszolút győzelemért járjon dicséret, de ne is mindenért. A legjobb, ha észrevesszük a játék során azt, hogy miben igazán jók és ezt nem felejtjük el megjegyezni nekik. A gyermekek számára a legjobb dicséret, ha erőfeszítéseiket és a tényleges fejlődésüket dicsérjük. Ha legalább otthon nem csak az abszolút győzelem számít, máris elértünk valamit.

Felhasznált szakirodalom:

Bronson, P., Merryman, A. (2014): Amit rosszul tudtunk a gyerekekről. Kulcslyuk Kiadó, Budapest.

Cole, M – Cole, S. R. (2003): Fejlődéslélektan. Osiris, Budapest.

Haimovitz, K., Dweck, C. S.(2016):Parents’ Views of Failure Predict Children’s Fixed and Growth Intelligence Mind-Sets. Psychological Science, vol. 27, 6: pp. 859-869.

További felhasznált szakirodalom itt és itt.