50 kilométer önismeret – a Spartan Ultra

50 kilométer távolság, 3450 méter szintkülönbség, 69 akadály, 13 óra. Számokkal így írható le a szlovákiai Valcsában megrendezett Spartan Race Ultra, ami kétszer olyan hosszú, mint az „alap Spartan-távok” közül a leghosszabb. A számokon túl megpróbáltuk szavakkal is megragadni a versenyt, ami nem csak a testi erőt teszi próbára: legalább akkora kihívás a mentális erőforrásaink számára is. Három magyar résztvevővel beszélgettünk felkészülésről, célba érkezésről és arról, ami a kettő között van. Interjúnk.

A Spartan egy közösség, verseny közben viszont minden tagja egyedül van. Többek között ez adja azt a hatalmas energiát, amiért egyre többen vágnak neki a különböző távú versenyeknek, és a fizikai akadályokon túl a saját testi és szellemi határaik átlépésének. Nincs két egyforma történet, mindenki másért fog neki, mindenki mást igyekszik legyőzni, de mindenki ugyanazon a célvonalon fut át, és ugyanúgy érezheti, hogy tartozik valahova.

Miért jó fél napon keresztül hegyeket ostromolni, sárban kúszni, beton golyókat cipelni és közben még memóriafeladatokat is végezni? Mégis miért csinálják, ha az első kérdésre reflexből jön a válasz, hogy egyáltalán nem jó? Berkes Márton, Borsos László és Molnár Dániel mesélt nekünk a versenyen szerzett élményeikről.

Miért fogtatok neki a Spartan versenyeknek? Mi a jó bennük, főleg az Ultrában?

Molnár Dániel: Jó, az pont nincs bennük, az Ultrában meg pláne nincs!

Borsos László: Mindenkinek más, de tudom, a kérdés nekünk szólt. Mindig is csodáltam, mire képes az emberi szervezet. Mit képes elviselni, végigcsinálni a megfelelő önkontroll alatt. Keresem a határaimat én is, és nyilván a Spartan Ultra egy következő állomása lehet ennek.

Berkes Márton: Maga az út jó, az, amire visszagondolsz, hogy honnan indultál. Épp a napokban volt a hároméves évfordulója az első komoly, vízválasztó versenyemnek, a 2015-ös tátralomnici Beastnek, ami egy kőkemény EB-pálya volt.

Ott éreztem először azt, hogy egy teljesen más ember ért be a célba, mint aki elindult.

Az akkor megélt érzelmek legalább annyira hullámzóak voltak, mint maga a terep. Jó érzés ennyi idő távlatából látni, hogy honnan hova fejlődtél fizikailag és mentálisan.

M. D.: Én tíz évvel ezelőtt még kórházban voltam kétoldali tüdőműtéttel, most meg itt vagyok a második Ultra után. Magamnak akarok teljesíteni, meg kifelé is bizonyítani akarok. Mindig is katona szerettem volna lenni, de nem vettek fel. Azt mondták a 93 százalékos fizikai felmérő eredményem ellenére, hogy a műtétek miatt mégsem lehetek katona, megkaptam a pecsétet, hogy „alkalmatlan”.

„Majd a célban megtudod!” – ez a Spartan egyik mottója. Hiszen nem tudjátok előre, hogy pontosan milyen hosszú a pálya, hogy mennyi és milyen akadály vár a résztvevőkre. Ez a bizonytalanság frusztráló vagy inkább pozitív izgalommal tölt el titeket?

B. M.: Én kifejezetten szeretem azt a várakozást, ami a versenyek előtt tapasztalható. Várod, hogy ott legyél, és megtudd, mi az, amire vállalkoztál, és azt miként fogod bírni. Amikor pedig már tudod, akkor keresel egy még nagyobb kihívást…

B. L.: A Spartanban szerintem pont ez a szép. A rajtban már nem gondolok másra, csak az előttem álló kihívásra. Arra fókuszálok, amiért jöttem, és igyekszem fegyelmezetten figyelni a „verseny” alatt is. Azért mondom idézőjelben a versenyt, mert közel sem a másokkal való megmérettetés a célom.

Egy olyan megmérettetésen, mint az Ultra, az igazi kihívást az elméd jelenti. Azt kell legyőznöd.

M. D.: Én például most teljesen ridegen mentem neki. Felkeltünk hajnali fél három körül, reggeliztem, összepakoltam, beültünk a kocsiba, megittam az üdítőmet, kiszálltunk, megnéztem pár rajtot, és most valamiért egyáltalán nem izgultam. Pedig mindig, még egy Sprint előtt is nagyon remeg a kezem, de most nem volt semmi addig a pontig, amíg fel nem eresztették a füstöt.

Forrás: a Spartan Race Slovakia hivatalos Facebook-oldala

Merre járnak a gondolataitok közben? Milyen a holtpont, hogyan lehet túllendülni rajta?

B. L.: Sok mindenre gondolok verseny közben, de figyelni kell, hogy csak hasznos gondolatokra pazaroljam a gondolkodást, mert erre is energiát fordít a szervezet. Alapesetben a taktikára figyelek, melyik szakaszt fussam meg, melyikben fogjam kicsit vissza magam, miként menjek neki egy akadálynak. Kifejezetten gondolkodni nem szoktam sokat, csak teszem a dolgom. Nyilván ez optimális esetben van így. Amikor viszont jön a holtpont, hatványozottan érzed a fáradságot, az elméd logikus és reális érvek ezreit kezdi el felsorakoztatni, hogy miért hagyd abba. Ilyenkor tudnod kell, hogy miért jöttél, és ha képes vagy ezt szem előtt tartani, akkor a holtpont kérdése csak fejben dől el.

B. M.: Nekem voltak olyan pillanataim, amikor úgy éreztem, mintha megszakadt volna a film, és nem tudtam, hol vagyok. Ilyenkor kívülről nézel magadra, és azon gondolkodsz, hogy most tulajdonképpen mit is csinálsz. Amikor már sokadszorra mész fel az emelkedőn ugyanott, és csak bámulod ugyanazokat a köveket megint…

kiüresedsz, mert átlendülsz azon a ponton, amikor még mérgelődsz és utálod az egészet, aztán már csak közömbös leszel, már nem érdekel, menjünk, és egyszer csak vége lesz.

M. D.: Ez nekem is megvolt, mintha kívülről láttam volna magam, és már egyáltalán nem tudom, miért, de megyek. És azt vettem észre, hogy nem is lassú tempóban, sőt pikk-pakk fent voltam a hegyen, csak már nem érdekelt. Egy idő után annyira széthúzott a mezőny, sokan fel is adták vagy kiestek, és volt kétszer olyan másfél óra is, amikor totál egyedül voltam, se előttem, se mögöttem senki. Na, nekem az volt ilyen, és olyankor gondolkodtam, hogy hát azért mégis csak meg kéne ezt csinálni, mert otthon is ezt várják, a munkahelyen is, és persze eszembe jutott, hogy decemberben megyek Izlandra, a 24 órás Ultrára, ami ennél rosszabb lesz, nyolcszor rosszabb, és ott biztos, hogy még inkább egyedül leszek.

B. M.: Sajnos én az Ultrán meglehetősen rossz hangulatban mentem végig. Próbáltam újra és újra megtalálni a motivációt, de nem igazán ment. Megszoktam, hogy a versenyeken megvan a flow, ami visz előre, de itt most nem volt meg, és favágásnak éreztem az egészet. Ilyenkor jól jött volna pár biztató szó, de sajnos abból kevés volt, és az sem a kritikus pillanatokban. Néha meglehetősen magányosnak éreztem magam, és olyankor jól jött volna egy társ, egy barát, egy szurkoló, de aki a pályán volt, az a saját szenvedéseivel volt elfoglalva, a nézőkkel pedig nem sok interakció jött létre.

A fizikai kihívásokon túl a Spartan versenyek egyik megszokott feladata a memóriateszt. A táv egy adott pontján minden versenyző kap egy számokból és betűkből álló kódot, amit aztán meglepetésszerűen, néhány kilométerrel, akadállyal, órával később visszakérdeznek. Ti hogyan jegyzitek meg a memóriafeladatokat?

M. D.: Az Ultrán most kettő is volt, nekem mindkettő burpee-vel (ötütemű fekvőtámasz – a szerk.) végződött. Nem tudtam őket megjegyezni. Az első egy órában még megvolt, de utána annyira lefoglalt, hogy mi van körülöttem, hogy nem érdekelt, nem maradt meg. Egyébként általában éneklősre fogom, rímekhez kötöm. Most viszont eltelt közte három-négy óra, depóban is voltunk közben, na, hát ilyenkor mindenre gondolsz már, csak a memóriatesztre nem.

B. M.: A betűket és a számokat szavakba és történetekbe szoktam foglalni, így egyikből következik a másik, és tuti, hogy elő tudom hívni. Minél színesebb, annál jobban megragad.

Forrás: a Spartan Race Slovakia hivatalos Facebook-oldala

Marci mondta korábban, hogy más ember ér célba, mint aki elindult. Mi változott meg bennetek a verseny alatt? A Spartan mit adhat hozzá az önismerethez, a személyiségetek fejlődéséhez?

M. D.: Az biztos, hogy meglátod a saját értékeidet. Megerősíti a magabiztosságodat és az akaraterődet, és megtanulod, hogy valamire nemet tudj mondani. Nekem voltak olyan dolgaim a magánéletemben, amikre már azt tudom mondani, hogy ez így nem oké, vagy változtatni szeretnék rajta.

Őszinte leszek, amikor én célba értem, a megszerzett érem pont nem érdekelt.

B. L.: Ez teljesen egyedi dolog. Függ attól, hogy milyen életet éltél addig. Hogyan küzdötted le az eléd állított akadályokat, hogyan kezelted a problémáidat a hétköznapi életben. Tudod, amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Ha az életben is hamar elengedsz dolgokat, akkor nagy esély van rá, hogy egy keményebb holtpont után feladod az Ultrát, vagy ha kerülöd a felelősséget, akkor bizony a 30 burpee-t is el fogod csalni. Nekem is megvannak a gyengeségeim, de egy Ultrán szembe tudok velük nézni. És ha elég erős vagyok hozzá, akkor rájövök, hogy nem is olyan nehéz magam mögé utasítanom őket. Én ezért szeretem, mert mindig tanulok valamit magamról. Nem számít, hogy megnyered-e, vagy épp levágják a karszalagod, mert kifutottál a limitidőből… ha tanulsz belőle, máris többként távozol, mint ahogy érkeztél.