A nevetés specialistái a gyógyulás szolgálatában – interjú a Bohócdoktorral

Egy nehéz nap után milyen jól esik, ha megnevettetnek minket, elfeledtetik velünk egy kis időre a gondokat. Különösen fontos erőforrás lehet ez egy testileg és lelkileg megterhelő, kiszolgáltatott helyzetben, például egy hosszan elhúzódó betegség esetén. A nevetés specialistái, a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány munkatársai évtizedek óta visznek vidámságot kórházak, idősotthonok mindennapjaiba, a barátságos légkör megteremtésével segítve elő a gyógyulást.

Bakos Éva színművésszel egy színházi munka kapcsán találkoztunk. Kiderült, hogy kettőnk hivatása jobban kapcsolódik egymáshoz, mint gondolnánk, mindkettőnket szenvedélyesen érdekel a művészet gyógyításban való alkalmazása. Éva hosszú évek óta bohócdoktorként beteg gyerekekkel, idősekkel foglalkozik. Miután elkísértem őt egy „bevetésre” a Heim Pál Gyermekkórház Madarász utcai részlegébe, a bohócdoktori munkáról kérdeztem.

Színésznőként és bohócdoktorként is dolgozik. Hogyan kapcsolódott össze a kettő az életében?

Három színészségből gyökerező munkám is van, amit egyformán szeretek. Szabadúszó színész vagyok, jelenleg a Múzsák Társulat A két Lotti című előadásában játszom, a Pulzus Társulással hetedik kerületi bérházakban „gang színházat” csinálunk, de nagy öröm volt számomra a közelmúltban a Váci Dunakanyar Színház Rongylabda előadásába való beugrás is. Ezen kívül létrehoztam a Tandem Csoportot, melyben színházi előadások, különböző kulturális-, oktatási-, sport- és egyéb rendezvények akadálymentesítését végzem vakok és látássérültek számára. Emellett pedig 17 éve dolgozom a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványnál. Egy produkcióban együtt dolgoztam egy kollégával. Egyszer, mikor jött próbára, észrevettem, hogy két oldalt csík van az arcán. Elmondta, hogy bohócdoktorként dolgozik, épp „bevetésről” jön, a bohócorr nyomát látom az arcán. Érdekelni kezdett ez a munka, ezért jelentkeztem az alapítványhoz. Alapvetően színésznek érzem magam, a bohócdoktorságban a színész létezésemnek egy másik útját találtam meg. Azt kerestem, hogyan tudom a színészi tudásomat, az emberségemet és azt, ami én vagyok használni. Van bennem valami hajlam a segítésre, az elesettek felé, kifejezetten érdekel színházi oldalról a betegekkel, fogyatékossággal élőkkel való munka.

Az, hogy milyen karaktert működtet az ember, függ a partner karakterétől is.

Hogy zajlik a felkészülés? Úgy tűnt, nem előre kitalált műsort adnak elő, hanem improvizálnak.

Minden bevetés improvizációra épül. Általában párban dolgozunk, ahol mindig van egy kezdeményező, aki feldobja a labdát, a másik pedig ehhez csatlakozik. Aki felvételt nyer az alapítványhoz, kap egy alapos kiképzést. Színházi tudásunk, tapasztalatunk adja az alapot, amire ráépül a bohóctechnika, a bohóc karaktermunka, melynek megvannak a maga szabályai. Ezután megtanulunk alapvető trükköket, egy személyes, egyedi eszköztárat építünk fel, hogy mindig tudjunk mihez nyúlni az improvizáció során. Az alapítvány nagy hangsúlyt fektet a folyamatos képzésre, lehetőséget nyújt nemcsak hazai, hanem külföldi workshopokon, tréningeken való részvételre is, ahol kimondottan neves, elismert szakemberektől tanulhatunk. Előadóművészeti tevékenységünket speciális helyen, speciális helyzetben lévő csoportoknál alkalmazzuk, ezért kapunk egy alapos pszichológiai alapképzést is, munkánk során pedig rendszeres szupervíziót biztosítanak.

A szakmai fejlődési lehetőségen kívül mit ad még ez a munka az Ön számára?

Úgy érzem, hogy nagyon sokat kaptam ettől a munkától emberileg. Valahogy megváltoztatta a személyiségemet, az emberekkel való kapcsolatomat. Észrevettem, hogy nagyon sokan elegyednek velem szóba, buszon, vonaton, mert úgy érzik, hogy velem lehet beszélgetni. Van egy bohócdoktoros kitűző a táskámon, azzal a felirattal: „Mosolyogtál-e már ma?” Azt tapasztalom, hogy egy mosollyal, belső derűvel, nyitottsággal és megengedéssel egyszerűen minden sokkal könnyebb. Persze van, amikor bennünket is megrendít, veszteségként éljük meg, ha elveszítünk egy súlyos beteget, akit sokszor látogattunk a kórházban. Vannak nagy nyereségeink, örömeink és sikereink is, ám a munkánk szépsége inkább az apró lépésekben, a folyamatosságban rejlik. Azt szoktam mondani, hogy mi bohócdoktorként a betegek egészséges részéhez megyünk, azt próbáljuk megszólítani, motiválni, hogy aztán hasznosítva a nevetés gyógyító energiáját saját maguk tudjanak megküzdeni a betegséggel.

„Szám és orrom piros, szemeim meg kerekek, süthet, fújhat, eshet, én mindig csak nevetek” – ez a bemutatkozása a honlapon. Meséljen egy kicsit a karakteréről és a vele való munkáról.

Az elmúlt 17 évben sokat változott a jelmezem, a sminkem, a karakterem. Az, hogy milyen karaktert működtet az ember, függ a partner karakterétől is. Előfordul, hogy valamelyik partnerem mellett fehér bohóc vagyok, de olyan is van, aki mellett a buta és ügyetlen, ámde szerethető Auguszt. Ahogy a karakter, úgy a nevem és a kosztümöm sem állandó, míg gyerekek esetében Dr. Baki vagyok, ha idősekhez megyek Adélnak hívnak, francia divat szerint öltözöm, és sanzonokat, kuplékat énekelek.

                                A nevetés gyógyító erővel bír.

A színházi munkámból adódóan nagyon fontos számomra a zene, az éneklés. Demens időseknél az a tapasztalatom, hogyha a dalok segítségével megtaláljuk életüknek azt a korszakát, amire még vissza tudnak emlékezni, akkor létre tud jönni köztünk a kapcsolódás. A gyerekekkel való munkában pedig nagyon izgat a bábhasználat, az utóbbi időben több ilyen képzésen vettem részt, több bábot használó projektben is dolgozom. Van például egy HolNemVolt nevű esti mese projektünk, melynek keretében pizsamába öltözve viszünk mesét, és animálunk paplannal, párnával. Az esti mese segíthet a gyerekeknek annak feldolgozásában, ami velük történik.

Hány kórházban van jelen a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány?

Budapesten jelenleg 9 kórházban, 3 idősek otthonában, valamint a Pethő Intézetben dolgozunk, emellett 6 vidéki kórházban is jelen vagyunk heti rendszerességgel.

A kórházi hierarchiába hogyan tudnak belesimulni?

Arra törekszünk, hogy minél szorosabb és harmonikusabb legyen a kórházi személyzettel a kapcsolat. Van, ahol már megvan a nyitottság az orvosok, nővérek részéről. Van olyan kórház, ahol a rehabilitációs részlegen olykor egy-másfél évig is kísérjük egy gyereknek az útját. Ott például nagyon közvetlen kapcsolat alakult ki az ápoló személyzettel. Egyszer egy kisfiú a gyógytornász kérésére dacból nem volt hajlandó kiülni egyedül az ágy szélére és átülni a kerekesszékbe. Mi addig ügyetlenkedtünk a kerekesszékkel, míg végül megelégelte és megmutatta nekünk, hogyan kell ezt csinálni. A játék révén indirekt módon sikerült legyőzni a gyógytornásszal szembeni ellenállást. Egy másik alkalommal pedig a kardiológia gyermekosztályán az orvos vizsgálat közben meghallotta, hogy a folyosón zenélünk, behívott minket, és adott öt percet a játékra. A gyermek megnyugodott, az orvos pedig folytathatta a vizsgálatot. Fontos, hogy a kórházban dolgozók tisztában legyenek azzal, hogy mi bizonyos helyzetekben segíthetünk megkönnyíteni a munkájukat. Nagyon szeretnénk, ha ezt a lehetőséget tudatosan használnák, és ily módon a kórházi mindennapok állandó részévé válhatnánk.

A cikk szerzője Fehérvári Fruzsina pszichológus, pár- és családterapeuta jelölt.

 

Ajánlott oldalak:

http://pirosorr.hu/

https://bakos-eva.webnode.hu/

https://tandem-csoport.webnode.hu/

http://baki-bohoc7.webnode.hu/