Hasonlóak, mégis mások – az óvodások világa

Az óvodások mások, mint a felnőttek. A különbség a testi adottságaik mentén is nyilvánvaló, de az a teljesen más valóság, melyben az óvodás gyermekek léteznek, akkor tárul elénk, amikor szóba elegyedünk velük. Mi jellemzi ezeket a kis embereket, és hogyan érthetjük meg jobban őket? A cikkben erre próbálunk választ adni. 

Én magam nagyon szeretek óvodásokkal dolgozni a munkám során. Ha rájuk nézek, ugyanúgy egy embert látok, mint reggel a tükörben vagy aztán az utcán. Mégis ezek a kis emberek valahogyan nagyon mások: máshogy szólalnak meg, máshogy szövik gondolataik fonalát, mást tartanak fontosnak és lényegtelennek, viccesnek vagy szomorúnak. Engem személy szerint mindig magával ragad ez a másság, és örömmel szakadok ki a felnőttek világából, amikor egy óvódással játszok vagy beszélgetek. De mégis miben ragadható meg pontosan ez a másság? Mi jellemzi az óvodás gyerek fejlődését a gondolkodása, erkölcse vagy éppen a társas kapcsolatai terén? Vajda Zsuzsanna egy könyvfejezete alapján ezekre a kérdésekre adunk néhány választ, a teljesség igénye nélkül.

Az eltérő világkép – mágikus gondolkodás

Nem szükséges hosszas diskurzust folytatnunk egy óvodás gyerekkel ahhoz, hogy megtapasztaljuk, mennyire máshogyan észleli az őt körülvevő világot, mint mi, felnőttek. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy a gyermeki gondolkodás minőségében különbözik a felnőttekétől, nem mennyiségében. Olyan jellemzőkkel bír, melyek korosztályspecifikusak, és az érési folyamat következtében szép lassan leépülnek, felülíródnak. Melyek hát ezek a jellemzők?

Az egyik legfontosabb és viszonylag sokszor emlegetett sajátossága az értelmi működésnek óvodáskorban az egocentrikus gondolkodás, melynek lényege, hogy

a gyermek nem képes valaki más szempontjába belehelyezkedni.

Ennek az egyik legismertebb, illusztratív példája az a kísérleti helyzet, amikor az óvódás szeme láttára megváltoztatnak valamit egy szobában, például a szekrényben lévő cukorkát csokira cserélik ki. Ezt ugyanakkor úgy teszik meg, hogy közben egy másik gyerkőcöt kiküldenek a szobából, aki nem szemtanúja mindennek. A szobában maradt óvodás ebben a helyzetben – egocentrikus gondolkodásából fakadóan –, arra a kérdésre, hogy a szobából először kiküldött, majd visszahívott gyerek mit fog keresni a szekrényben, azt válaszolja, hogy csokit. Vagyis nem képes annak megértésére, hogy a másik fél – vele ellentétben – nem volt szemtanúja a változtatásnak, ezért nem tudhatja azt, amit ő, nevezetesen hogy már nem cukorka van a szekrényben, hanem csoki. A másik viselkedésének elővételezésében tehát nem tud saját nézőpontjától elszakadni.

Az óvodás gyermek gondolkodásának egy másik jellegzetessége a prelogikus vagy műveletek előtti gondolkodás. Ennek a keretében beszélhetünk például transzdukcióról, ami alatt Piaget a gyermeki gondolkodásnak azt a következtetését értette, mely közvetlen következtetés útján jön létre. Jó példa erre az a lelkes gyerkőc, aki azon felbuzdulva, hogy a kutyájának örömöt szerzett a csonttal, a testvérét is azzal kínálná. Ezzel rokon jelenség az úgynevezett szinkretizmus: az osztályozásnak az a módja, amikor az osztályozás a gyermek szemléletét megragadó, esetleges szempontok alapján történik (például az éppen megpillantott kék teherautó biztosan gyümölcsöt szállít, mert a tegnap látott másik kék teherautó is gyümölcsöt szállított).

A kisóvodás prekonceptuálisnak nevezett gondolkodását a negyedik életév körül felváltja az intuitív gondolkodás, ami azt jelenti, hogy a gyerek pontosan észleli a jelenségeket, de a maga sajátos nézőpontjába helyezkedve értékeli azokat. Ha például ugyanannyi vizet töltünk egy óvodás előtt két ugyanolyan pohárba, és megkérdezzük tőle, hogy melyikben van több, akkor képes felismerni, hogy a mennyiségek egyenlők. Azonban ha ugyanannyi vizet egy keskeny illetve egy szélesebb pohárba töltünk ki, akkor a feltett kérdésre a gyerek azt fogja válaszolni, hogy a keskeny pohárban több van, mert magasabbnak látja a vízoszlopot – a megtévesztő intuíció győzedelmeskedett. Egy hasonló kísérleti helyzetet láthatunk az alábbi videón is.

További, nagyon sajátos megnyilvánulása a kisóvodás gondolkodásának az animizmus jelensége, ami arra utal, hogy a gyerekek szerint az élettelen tárgyak tudattal, szándékkal és értelemmel rendelkeznek. Ez később aztán, már ötéves kor körül megszűnik, és a gyerekek biztonsággal meg tudják különböztetni az élő és élettelen tárgyakat. Hasonló jellegzetesség a finalizmus: mindennek valamilyen célja van – az eső azért esik, hogy megöntözze a növényeket, a folyó pedig azért folyik, hogy vigye a hajókat.

Erkölcs, énfejlődés és társas kapcsolatok

A prelogikus gondolkodású óvodás erkölcsére vonatkozóan Piaget mindenekelőtt azt emeli ki, hogy

a törvény igazsága a gyerek és a felnőtt alá-fölé rendeltségi viszonyából, a gyerekek felnőttek iránti tiszteletéből fakad.

A felnőtt iránti tisztelet az, ami által a felnőtt véleménye és álláspontja kényszert gyakorol a gyerek gondolkodására. Ezt az erkölcsöt nevezi Piaget heteronóm erkölcsnek, tekintettel arra, hogy az erkölcsi ítélet forrása a gyermekhez képest külső. Egyszerűen szólva azt is mondhatnánk, hogy az óvodás szerint valamit azért kell megtenni vagy éppen elutasítani, mert a szülő (vagyis a tekintélyszemély) azt mondta.

Az énfejlődés egyik fontos vezérfonala az, ahogyan a gyermek képessé válik saját és mások mentális modelljeit reprezentálni és manipulálni. Körülbelül négyéves kor után alakul ki a metareprezentáció, az az állapot, amikor a gyerek már megérti, hogy benne és másokban eltérő érzelmek keletkezhetnek (például tisztában van azzal, hogy két gyerek ugyanannak az ajándéknak nem biztos, hogy egyformán örül). Egy másik fontos aspektusként említhető meg az a mód, ahogyan az óvodás önmagát és környezetének fontos tagjait jellemzi. Ebben a korban, egészen kisiskoláskorig az önjellemzés meglehetősen esetleges, nincs morális tartalma. Mások megítélésében nem képesek eltávolodni az adott személy iránti érzelmeiktől, a poláris kategóriákat használják az árnyalatokkal szemben.

A társas kapcsolatok kialakulása egészen korán megkezdődik: kutatások szerint már egyéves gyerekek is kapcsolatba lépnek egymással, míg hároméves korra kezdetleges, ötéves korra pedig határozottan körvonalazódó csoportszerkezet alakul ki. A lányok és fiúk csoportjai körülbelül hároméves kor körül válnak szét, és érdekes különbségként figyelhető meg, hogy a lányoknál kezdetektől fogva gyakoribb a diádikus együttlét, azonban a fiúk is csak ötéves kor tájékán kezdenek jellemzően öt-hat fős csoportokat alkotni.

Játék és mese

A játéktevékenység, mely a mágikus gondolkodásnak egy jellegzetes megnyilvánulása, kettő-hét év között a legintenzívebb és a leggazdagabb – ilyen formán a gyermekterápiáknak is ekkor képezik talán a legerősebb vázát. Az óvodás játéka „mintha” jellegű: úgy tesz, „mintha” főzne, harcolna vagy repülne. Fontos megállapítást tesz Mérei Ferenc ezzel kapcsolatban, amikor azt mondja, hogy bár az átélés szintjén elmosódik a határ képzelet és realitás között, a valóságban nem – tudja tehát, hogy amit elképzel, az most csak „játékból” történik. A „mintha” játék rendkívül lényeges funkcióval bír:

a gyerek átkódolja a tapasztalatait, újraértelmez helyzeteket és az élményeit átrendezi a saját életterébe, ezáltal a játék az értelmi fejlődés kiemelt eszközévé válik.

A játékdialógusban ezen kívül a felnőtti társadalom komplexebb tükrözése is megnyilvánul akkor, amikor a gyerek értékeket, szabályokat és normákat épít be a játékába, és ezzel egyfajta felnőtti társadalmat képez le. A „mintha” játékon kívül az óvodás kedvelt tevékenysége az építő vagy más néven konstruáló játék.

A mesék lélektana és a gyermeki pszichében betöltött szerepe rendkívül sokrétű, biztosan egy különálló cikk témájául szolgálhatna. Jelenleg csak a mesék jelentőségét emelnénk ki, melyre Bruno Bettelheim hívta fel a figyelmet, amikor azt mondta, hogy a mesék minden nemzedék számára visszatérő, újra és újra megoldandó konfliktusokat ábrázolnak: a testvérféltékenyég, a gyermeki kiszolgáltatottság, a szülők iránt érzett indulatok és a halálfélelem szorongásait teszik feloldhatóvá. Képi és formavilágukban, valóságábrázolásukban megfelelnek a gyermeki gondolkodásnak, ezáltal az élmények átélésében és integrálásában kiemelt szereppel bírnak. És habár mitikusak, a mondanivalójuk mindig szolgál valamilyen hasznosítható tudással a való életre nézve: a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” üzenete, hogy a halál nem is oly félelmetes, ha az egyén boldog életet élt a földön és megtalálta azt, akit szeretett.

Talán sikerült érzékeltetni ebben a néhány bekezdésben Vajda Zsuzsanna könyve alapján, hogy miben is áll az óvodások mássága. A gondolkodás, a viselkedés és a valóság észlelése egy teljesen más keretet kap, mint nálunk, felnőtteknél. Ezért van az, hogy ha ezt a másságot, tehát egy óvodás működését mégis felnőtt jelmezbe öltöztetjük, akkor az ebben feszülő paradoxon óhatatlanul humorforrássá válik. A Mr. Bean készítői ezt ismerték fel, amikor megalkották az óvodáslelkű karaktert, és olyan helyzetekben ábrázolták nekünk, ahol a felnőtt világban kellene érvényesülnie, amit látva könnyen kitör belőlünk a nevetés.

 

Felhasznált szakirodalom:

Vajda, Zs. (1999). A gyermek pszichológiai fejlődése. Budapest: Helikon.


Iratkozz fel hírlevelünkre!