Normatív kríziseink – az eriksoni személyiségfejlődés

Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselméletében az ember élete során megtapasztalt társas jelenségeknek a személyiségfejlődésre gyakorolt hatásával foglalkozik. Az elmélet középpontjában az énidentitás és annak fejlődése áll, melyet nyolc életkori ciklusba foglalt. A személyiségfejlődés azonban nem megy olyan egyszerűen! Egyik szakaszból a másikba lépve krízist krízis követ! Hogyan tudunk megbirkózni az élet elénk gördülő nehézségeivel? Mindenki átesik rajtuk vagy jogosan érezzük néha, hogy nekünk a legnehezebb? Az eriksoni fejlődéselmélet rövid bemutatása cikkünk témája.

Erikson a személyiségfejlődést az epigenetikus elv mentén képzeli el, ami azt jelenti, hogy a személyiségünk minden alkotóeleme valamiféle működési készség, és születésünktől kezdve adott. Ezeknek a személyiséget alkotó részeknek azonban van egy életkorfüggő optimuma a fejlődést illetően. Tehát az egyes összetevők kimunkálásának sorrendje kötött. Ha elképzeljük, mindez hasonlóan működik, mint a méhen belüli fejlődés: ahogyan a születés utáni fejlődésnek is van egyfajta sorrendje, úgy bukkan elő minden személyiséget alkotó rész a megfelelő időben. Az epigenetikus elv szerint nyolc életkori ciklust különíthetünk el.

Azonban ahhoz, hogy egyik életkori ciklusból a másikba jussunk, a személyiségfejlődés minden stádiumában át kell esnünk normatív kríziseken. A krízis önmagában egy olyan fordulópont, ami növekedési lehetőséget rejt magában, ugyanakkor fokozottan sérülékennyé is teszi a személyt. Ezen konfliktusokon mindannyian átesünk gyermekkorban, a személyiségfejlődés során, és maradványait a személyiségünk rejtett vagy kevésbé tudatos részeiben magunkban hordozzuk. Ám ahhoz, hogy pszichológiailag hosszú távon is fittek tudjunk maradni, fel kell oldanunk ezeket a kríziseket.A személyiségfejlődés során minden konfliktus két egymással ellentétes kimeneteli lehetőséget kínál az énerő és éngyengeség kontinuumán. Ha az egyén a krízissel sikeresen megküzd, akkor gyarapodik, énerőre tesz szert, míg sikertelen megküzdés esetén éngyengeség alakul ki.

Fontos elkülöníteni a normatív krízist az akcidentális krízistől. Míg előbbi minden ember életében szükségszerűen előfordul és a személyiségfejlődés természetes velejárója, addig az utóbbi szerencsés esetben nem jár együtt az élettel, így például akcidentális krízisnek tekinthető egy közeli hozzátartozó hirtelen elvesztése.

Lássuk az eriksoni személyiségfejlődés szakaszait és normatív kríziseit!

  1. Orál-szenzoros szakasz: csecsemőkortól az első év betöltéséig tart. A gyermeknek ilyenkor az egyedüli célja, hogy kellően ügyesen és aktívan részt vegyen a táplálkozásban, melyet az anya testével biztosít számára. Az életkor krízise az alapvető bizalom vagy bizalmatlanság. Megoldása esetén az elnyerhető énerő a remény, a hit abban, hogy vágyaink beteljesülnek.
  2. Anál-maszkuláris szakasz: a korai gyermekkorra (2-3 éves kor) tehető, amikor az izomműködés akaratlagos irányítása megtörténik. Ilyenkor tapasztalhatja meg a gyermek saját akaratát és élheti át először, hogy ő az anyától független. A krízis az autonómia érzése vagy a szégyen és kétség, az elnyerhető énerő az akarat, hogy szabadon cselekedjünk.
  3. Genitális-lokomóciós szakasz: az óvodáskorban a gyermeki szexualitás időszaka ez, kíváncsian és éberen fürkészi a körülötte lévő világot, az újonnan szerzett akaratával igyekszik érvényesülni. Ha a kezdeményezést félreértik, a normatív krízisen nem jól esik át a gyermek: a kezdeményezés és bűntudat mentén akkor a bűntudat alakul ki. Viszont, ha minden jól megy, az elnyerhető énerő a szándék, ami egy olyan bátorság, melynek révén elérhetjük a céljainkat anélkül, hogy félelmet vagy bűntudatot éreznénk.
  4. Latencia szakasz: iskoláskorban (6-11 éves kor) a nemi ösztönök háttérbe kerülnek, azonban megjelenik a teljesítményképesség.Ebben a korban alakul ki a munkához való viszonya a személynek. A krízise a teljesítmény vagy kisebbrendűség-érzés, míg az énerő, amit elnyerhetünk a krízis sikeres megoldása során, az a kompetencia, hogy képesek vagyunk úgy cselekedni, hogy az mások pozitívan értékeljék.
    A tinédzserkor az identitáskeresés szakasza, amikor igyekszünk megszilárdítani személyiségünket.
  5. Pubertás és adoleszcencia: a serdülőkor feladata az identitás kialakításának, megszilárdításának és tudatos felvállalásának időszaka. A személynek meg kell birkóznia a nemi érés élményével. Ha a korábbi életkorokban a normatív krízisek sikerrel zárultak, akkor várhatóan sikeresen és időben lezárul az identitáskrízis is. Azonban ha nem alakul ki egy integrált énérzés, akkor szerepkonfúzió jöhet létre, mely során a különböző énképek egymással összeegyeztethetetlennek tűnhetnek. Így a krízis az identitás kialakulása vagy a szerepkonfúzió, míg az elnyerhető énerő a hűség, amivel saját identitásunk mellett szilárdan kitartunk.
  6. Korai felnőttkor: 20-25 éves kor között a személy az intimitás életszakaszába lép, amikor a személy feladata egy valódi és érett párkapcsolat kialakítása. Mindez azt jelenti, hogy olyan párra találjunk, aki nem önmagunk pótléka, nem egy adott szükségletünk tárgya, hanem a teljes másik fél személyisége, ami vonz, megfog és megtart bennünket. Krízise az intimitás vagy az izoláció. Az énerő, amit elnyerhetünk az a szeretet, ami a két fél közötti kölcsönösségen alapul, és az eltérő személyiségek közötti súrlódásokon átível.
  7. Felnőttkor: 25-60 éves korig tart az élet azon szakasza, melyben a tenni akarás, a valami maradandó alkotása a cél. A krízise a generativitás, azaz alkotóképesség vagy a stagnálás. Mindez azt jelenti, hogy a cél valami olyat alkotni, ami túlél bennünket, és pozitívan befolyásolja a jövőt, például a gyermeknevelés. A stagnálás veszélye az, hogy túlságosan énközpontúvá teheti az embert. Ide kapcsolódik, ehhez az életkori szakaszhoz az életközépi válság is 45-50 éves kor, ami az újraértékelés ideje. Ekkor az ember számot vet és összegzi, hogy mit ért el, milyen elvárásai voltak a jövőjével kapcsolatban és hogy képes-e még arra, hogy bizonyos dolgokon vagy akár egy életre szóló fordulatot hozó döntésben változtasson? Az elnyerhető énerő a gondoskodás.
  8. Érettség: az öregkort elérve, ha „minden jól ment”, akkor a személyiség integrált, megbékélt, nyugodt, derűs és bölcsességet hordoz. Negatív kimenetel esetén kétségbeesés és halálfélelem társul az öregkorhoz. A krízise tehát az énintegritás vagy kétségbeesés, és az elnyerhető énerő a bölcsesség.

Ha végiggondoljuk eddigi életünket az eriksoni modell alapján, egyfajta önismereti útra indulhatunk, és tudatában a többi szakasz kihívásainak és lehetőségeinek, talán képesek vagyunk tudatosabban, figyelmesebben és körültekintőbben igyekezni, hogy képességeinkhez és lehetőségeinkhez mérten a legjobbat hozzuk ki magunkból.

 

Felhasznált irodalom:

Erikson, E. H. (1950). Growth and crises of the “healthy personality.”
Erikson, E. H. (1994). Identity: Youth and crisis (No. 7). WW Norton & Company.

Erikson, E. H., & Erikson, J. M. (1998). The life cycle completed (extended version). WW Norton & Company.

Erikson, E. H. (1970). Autobiographic notes on the identity crisis. Daedalus, 730-759.