Szeretni valamit és vágyni valamire: egyáltalán nem ugyanaz!

Biztos te is érezted már, hogy ellenállhatatlan szükséged van valamire (vagy valakire), ám azt valójában mégsem szereted. Tudod, hogy rossz hatással van rád. Tudod, hogy nem tesz jót neked. Tudod, hogy káros a testednek és/vagy a lelkednek. Mégis kell neked… Legyen szó akár kémiai, akár viselkedéses, akár párkapcsolati függőségekről, minden esetben felmerül egy fontos kérdés: vajon szereted is a szóban forgó dolgot/személyt vagy szimplán csak vágyakozol utána? Nagyon nem mindegy!

„Akarás” és „szeretés”. Ezek a fogalmak viszonylag egyszerű jelenségeket takarnak, a gyakorlatban azonban aligha szétválaszthatóak. Abban az esetben elvégre, ha érzelmileg is kapcsolódunk valakihez vagy valamihez, akkor vágyni is fogunk a kérdéses személy vagy dolog közelségére. Mindez ugyanakkor fordítva is igaz: ha minduntalan a közelünkben szeretnénk tartani valakit vagy valamit, akkor azt kétségkívül kedveljük is. Máskülönben miért keresnénk a társaságát? Nem igaz? Nos, nagyon úgy néz ki, hogy nem egészen így működnek a dolgok az emberi elmében!

Szeretjük is vagy csak vágyunk rá?

A kutatók már az 1950-es években felfedezték, hogy az agy bizonyos (hipotalamuszon belüli) részeinek az ingerlése olyan erős jutalomértékkel bír az emberek és az állatok körében, hogy az érintettek később szinte bármire képesek az adott élmény újbóli átélése érdekében. Vagy magához az agyi ingerhez, vagy pedig az azzal összekapcsolt, természetes megerősítők valamelyikéhez (például egy bizonyos fajta ételhez) szeretnének ismét hozzájutni. A szakemberek mindebből azt a következtetést vonták le, hogy az agy egyes területeinek ingerlése jutalomértékű, azaz

egyszerre okoz élvezetes („szeretett”) és vágyott („akart”) élményeket!

A hipotalamusz kérdéses részeit el is nevezték örömközpontnak. Mivel ugyanakkor az említett területek között alapvetően a dopamin nevű neurotranszmitterrel működő idegsejtek jelentik az elsődleges összeköttetést, rövid időn belül a dopamin lett a kellemes érzelmek legfőbb agyi felelőse. Ezt az ingerületátvivő anyagot azóta is inkább csak a pozitív affektusokkal hozzák biológiai szempontból összefüggésbe.

„Akarás” „szeretés” nélkül

Mégis hogyan tudnánk megbízhatóan szétválasztani egymástól azokat az eseteket, amikor tisztán csak vágyunk valamire, és amikor egyszerűen csak szeretünk valamit? Az újabb és újabb „találkozási alkalmak” megrögzött keresése például inkább az „akarás”, mintsem a „szeretés” jellemzője – na de biztos, hogy elég ez a megkülönböztetéshez? A legfontosabb eltérés köztük talán az, hogy az élvezet átélésének és kimutatásának mozzanata „szeretés” esetén mindig az adott inger befogadásának pillanatában jelentkezik, nem pedig az az iránti vágyakozás folyamán. Mind az arckifejezéseink, mind pedig a mozdulataink ezt tükrözik vissza!

Vegyük példának azt az esetet, amikor jó étvággyal fogyasztunk valamit. Ekkor mindenkiről (még a csecsemőkről is) nagy biztonsággal megállapítható, hogy mennyire ízletes számukra az adott étel. Ha ugyanis finomnak találják a felkínált falatokat, akkor nyalogatni kezdik az ajkukat, az arcuk pedig egyértelműen mosolygóssá válik. Ezzel szemben a felső ajkuk felrántásából és a homlokuk összeráncolásából azonnal rájöhetünk, hogy az éppen fogyasztott táplálék nem igazán a foguk alá való. A főemlősök többségénél ugyanígy megtaláljuk ezeket az ízleléssel kapcsolatos, pozitív és negatív arckifejezéseket.

Már a pici babáknál és az emlős állatoknál is egyértelműen megállapíthatóak az undor és az élvezet arckifejezései. Ezekre az egyetemes reakciókra épültek a további kutatások is!

Amennyiben az agy korábban említett részeinek ingerlése valóban élvezetet eredményez, akkor az a kellemes érzelmeknek nemcsak a kifejezését, hanem a keresését is serkenteni fogja. Az „akarás” és a „szeretés” egymástól független mérési eszközeivel immáron felvértezett tudósok leellenőrizték ezt a feltételezést. Azt találták, hogy agyuk dopaminrendszerének elektromos ingerlésekor a kísérleti állatok még akkor is folytatták a különféle táplálékok keresését, ha egyébként már teljesen teleették magukat. Ugyanezeket az eredményeket kapták akkor is, amikor bizonyos drogokat (például amfetamin-származékokat) fecskendeztek be az agyukba. A „vágyódás” jelenségét tehát mindkét esetben sikerült empirikus úton, a „szeretéstől” függetlenül is kimutatniuk!

„Szeretés” „akarás” nélkül

A kutatók azóta természetesen mindezek ellentettjét: a „vágyódástól” mentes „kedvelés” esetét is sikeresen tetten érték. Hogyan? Nos, úgy, hogy elaltatott patkányok agyába olyan szelektíven ható mérget juttattak be, amely csak és kizárólag a dopaminnal működő idegsejtek működését iktatta ki – így a többi neuron gyakorlatilag teljesen sértetlen maradt. Ebben a kísérletben a szakemberek végső soron azt figyelték meg, hogy az altatásból magukhoz tért állatok a továbbiakban semmilyen jutalomértékű dolog iránt sem mutattak különösebb érdeklődést többé. Például a különféle ételek iránt sem, ami miatt

egyenesen éhen haltak volna, ha nem táplálják őket mesterségesen!

Agyuk dopaminrendszerével együtt tehát az „akarás” jelenségét is szétroncsolták a patkányokban a tudósok. Nem úgy a „szeretés” képességét! Amikor ugyanis édes folyadékokat juttattak a szájukba, akkor azokra még ők is az élvezet egyetemes jelével reagáltak – akárcsak a teljesen egészséges állatok. A laboratóriumi patkányok ezen kellemes érzéseket tükröző arckifejezése volt az a mozzanat, amely végleg felbontotta a „szeretés” és az „akarás” közötti, szoros együttjárást. Azóta nemcsak pszichológiailag, hanem biológiailag is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy amíg az „akarásért” vagy „vágyódásért” a dopaminrendszer a felelős inkább, addig a „szeretés” vagy „kedvelés” reakciója egy másik agyi képlet, az opiátrendszer befolyása alatt áll.

Milyen üzenetet hordoz számunkra mindez? Kiváló kérdés! Kicsit talán minden embernek érdemes lenne elgondolkodnia azon, hogy kik azok a személyek, illetve mik azok a dolgok az életében, akik vagy amik után erősen vágyakozik, a szó szoros értelmében azonban mégsem szereti őket. (Vagy egyszerűen csak nem veszi észre, hogy a vágyai mögött nincsenek mélyebb érzelmek.) Amennyiben őszintén érdekelnek téged az efféle kérdések, továbbá szakértők segítségét is szívesen igénybe vennéd némi önismerethez, akkor jelentkezz bátrán egyéni pszichológiai tanácsadásainak valamelyikére! Ezen az oldalon könnyedén megteheted ezt!

 

Felhasznált szakirodalom:

Smith, E. E., Nolen-Hoeksema, S., Fredrickson, B. L., & Loftus, G. R. (2005). Atkinson & Hilgard Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.


Iratkozz fel hírlevelünkre!