„A nevelés előfeltétele az önnevelés” – Jung a tehetséges gyerekekről

Miről ismerszik meg a tehetséges gyermek? Miért lehet nehéz dolga a felnőttnek a morálisan tehetséges gyerekkel? Ilyen kérdésekről is gondolkodott a pszichológia és a pszichoterápia egyik legnagyobb hatású alakja, Carl Gustav Jung A személyiség fejlődése című művében. 

Carl Gustav Jung, az egykori Freud tanítvány, az analitikus pszichológia atyja rendkívüli életművet tudhat maga mögött. Elméletéből egy egész pszichoterápiás irányzat nőtt ki, és Magyarországon is folyamatosan képződnek olyan szakemberek, akik módszerüknek a jungi analízist választják. Jung munkássága során számtalan témát érintett, és ezek alól nem képeztek kivételt a gyerekek sem. A személyiség fejlődése című könyvében több fejezetet szentel a gyermeklélektannak, amikor a tudattalan nevelésben betöltött szerepéről vagy a tehetséges gyerekektől értekezik. Könyve olvasmányos és élvezetes stílusban íródott, és a Jungra jellemző éleslátás és empátia érződik minden fejezetén.

Jelen cikkben azt a témát foglaljuk össze, melyben Jung a tehetségről és a zsenialitásról gondolkodik, és bemutatunk néhányat azokból a szempontokból, melyekre a szerző felhívja a nevelő felnőttek figyelmét.

A tehetséges gyerek nem biztos, hogy jó tanuló

A tehetséghez alapvetően pozitív tulajdonságokat asszociálunk, ezért könnyen eshetünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk: ha valaki tehetséges, akkor jó tanulónak is kell lennie, vagy éppen fordítva, ha valaki jó tanuló, akkor ez azért lehet, mert tehetséges. Azonban Jung szerint ez az összefüggés sokszor nem állja meg a helyét. A tehetséges gyermek gyakran szétszórtságával, lustaságával, elkalandozásaival, figyelmetlenségével, öntörvényűségével tűnik ki a többi a gyerek közül.

Mire szolgálhat a figyelmetlenség és a szétszórtság? Jung azt írja, hogy a tehetséges gyermek számára ezek a viselkedések eszközök arra, hogy a külső hatásokkal szemben egyfajta védvonalat képezzen maga körül, hogy zavartalanul időzhessen belső fantáziavilágában. Fontos azonban, hogy az élénk fantázia önmagában nem bizonyítja a különösen tehetséget, hiszen a túlzottan élénk fantáziaszövögetés és abnormális érdeklődések a neurózisok és pszichózisok előtörténetében is előfordul. Annak megítélését, hogy a fantáziatevékenység tehetségről szól-e, segíti az, ha mérlegeljük, milyen a fantázia eredetisége, következménye, intenzitása és finomsága, illetve a későbbi megvalósítás benne rejlő lehetősége.

A tehetséges gyermek könnyen elmerülhet belső fantáziavilágában.

Az sem biztos, hogy a tehetséges gyermek koraérett, és tehetsége hamar megmutatkozik, sokkal inkább jellemző, hogy lassan fejlődik, és tehetsége akár sokáig is rejtve marad. Ugyanakkor előfordulhat, hogy a tehetség területén bizonyos esetekben abnormális koraérettséget találunk, és ezzel egy időben a többi területen a szellemi funkciók az életkor normális szintje alatt vannak. Ez utóbbi veszélyt rejthet magában: az ember azt hiheti, hogy egy fejletlen és visszamaradott gyermekkel van dolga, ezért egyáltalán nem gondol arra, hogy átlag feletti képességekkel rendelkezhet. Végül azokat a gyermekeket is meg kell említenünk, akiknél a tehetség olyan területet érint, melyet az iskola kevésbé vagy egyáltalán nem bolygat meg. Ilyen lehet például a morálisan tehetséges gyermek.

A morálisan tehetséges gyermek

Jung egy nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet, amikor azokról a gyerekekről ír, akik nem valamely intellektuális területen tesznek tanúbizonyságot kiemelkedő adottságokról, hanem az erkölcs és érzelmek terén. Az ilyen gyerekek számára kifejezetten zavarók lehetnek a felnőttek csúsztatásai, hazugságai és más erkölcsi pongyolaságai. Ebből fakadóan még nagyobb követelményeket támasztanak a nevelőkkel szemben, hiszen a gyermek intellektuális adottságainak felismerése és kezelése a felnőtt értelmét teszik próbára, addig a morálisan tehetséges gyermek jelenléte azt a kérdést teszi fel, hogy a nevelő maga milyen ember.

Az ilyen esetek szembesítenek minket azzal, hogy nem az működik, amit a nevelő a szájával tanít, hanem az, amilyen ember. Minden nevelőnek fel kell tennie önmagának a kérdést, hogy az, amit a gyerekeknek tanít és előttük képvisel, azt a saját életében is és lelkiismerete szerint alkalmazza-e. A nevelés előfeltétele tehát az önnevelés. A pedagógusok ebben a tekintetben hasonló helyzetben vannak, mint a pszichológusok, hiszen a pszichoterápiában is végső soron nem a technika, hanem a személyiség hat gyógyító erővel – írja Jung.

A tehetséggel járó nehézségek

„A nagy adottságok az emberiség fájának legszebb és sokszor legveszélyesebb gyümölcsei. A legvékonyabb ágakon lógnak, amelyek könnyen letörnek” – ezzel a gondolattal vezeti fel Jung a tehetség problematikáját. Ahogyan már említettük, a tehetség fejlődése sokszor nincs arányban a személyiség többi részének érettségével. Viszont a tehetség csak akkor képes értékké válni, ha ez a szakadék nem túl nagy: a személyiség egyéb területeinek annyiban lépést kell vele tartania, hogy a tehetségét alkalmazni tudja.

A tehetségnek megvan az az erkölcsi hátránya is, hogy az adott gyerekben felsőbbrendűségi érzést kelthet, és kérdés, hogy ezt kellő alázattal egyensúlyozni tudja-e. A tehetséges gyermek jól teszi, ha idejében hozzászokik ahhoz, hogy a kivételes adottságok kivételes helyzetet is eredményeznek, annak minden veszélyével, például a túlzott önbizalommal, melytől csak az engedelmesség és alázat védhet meg. Jung ezek tükrében amellett érvel, hogy nem szerencsés a tehetséges gyerekeket külön iskolai osztályban nevelni, mert azzal még inkább aláhúznánk számára a különlegességét.

Hasznosabb, ha a nevelő személyesen vesz részt a gyermek mindennapjaiban és fokozottan odafigyel rá, mert a tehetséges gyermekeknél kiemelt hangsúlyt kap az az általános igazság, hogy bár a tananyag is egy elengedhetetlen ásványi anyag, a melegség az, melyre a gyermeki léleknek elsősorban szüksége van.

 

Felhasznált szakirodalom:

Jung, C. G. (2008). A személyiség fejlődése. Budapest: Scolar Kiadó.