Dorian Gray: a nárcizmus felemelkedése, tündöklése és bukása – színdarab egy pszichológus szemével

Egy visszataszító szívet nem sokáig rejthet el egy gyönyörű arc. Aki legbelül vagy, előbb-utóbb rajtad kívül is megnyilvánul majd. Ez talán a legfőbb üzente Oscar Wilde híres alkotásának. A Spirit Színház ezúttal a dekadens élvhajhászat, a felszínes esztétika és a mérgező nárcizmus nagykönyvét emelte színpadra – egy meglehetősen elgondolkodtató tragédia formájában. Műelemzésünk.

A Dorian Gray című színdarab cselekményének irodalmi alapja Narkisszosz ógörög mítosza. Narkisszosz a legenda szerint egy földöntúli szépségű férfiú volt, akinek azt jósolta Teiresziasz a születésekor, hogy a gyermek csakis akkor érheti meg az öregkort, ha soha nem ismeri meg önmagát. Pontosan ez okozta később a vesztét! Narkisszosz ugyanis gyönyörű ifjúvá serdült, aki után csak úgy bomlottak a halandó férfiak és nők, ám ő rendre visszautasította mindannyiukat. Ekhó nimfa azonban nem tudott beletörődni a kikosarazásába, s ezért Nemesziszhez, a bosszúállás istennőjéhez fordult igazságszolgáltatásért.

Nemeszisz meghallgatta a hajadon kérését, s megátkozta Narkisszoszt. Amikor a fiatal legény vadászat közben megállt inni egy folyó partján, belenézett annak tükrébe. Mihelyst megpillantotta („megismerte”) önmagát, azon nyomban szerelmes lett. Egész nap a vízparton maradt, s hasztalan próbálta magához ölelni tünékeny képmását. Így ő is ugyanazt a kínt élhette át, amit Ekhó is érzett akkor, amikor a fiú elüldözte magától a vágyódó lányt. Narkisszosz szép lassan saját maga rögeszméjévé vált, mígnem a teste teljesen elsorvadt a folyó partján. A ifjú helyén már csak sárga szirmú virágokat találtak az odasiető nimfák.

A nárcizmus kifejezését Freud alkotta meg Narkisszosz történetére alapozva. Ez a szó azóta is a túlzott mértékű önszeretetet jelöli.

Nárcisztikusnak azt a személyt nevezzük, aki szó szerint sóvárog mások figyelme után, s aki éppen ezért imád a társaságok reflektorfényében fürdeni. Rendkívül különlegesnek és grandiózusnak tartja magát, önértékelése és magabiztossága látszólag megrendíthetetlen lábakon áll. Azért csak látszólagosan, mert az erősen nárcisztikus emberek önértékelése sokszor elég instabil, s ők lényegében csak azt igyekeznek kompenzálni. A hiúság, a magamutogatás és a túlzásba vitt önreklámozás a legtöbb esetben nem azt jelképezi tehát, amit az illető valóban gondol magáról, hanem azt inkább, amilyennek látni szeretné önmagát. Érzékletesen jelenik meg mindez Dorian Gray történetében és a Spirit Színház tragédiájában is!

Az ifjú, gazdag és elbűvölően jóképű Dorian a kezdetek kezdetén még egy kifejezetten jóravaló, naiv és szerény fiatalember, aki vagyonos nagyapja halála után költözik fel Londonba. Itt ismerkedik meg egy tehetséges festővel, Basil Hallwarddal, aki szinte azonnal beleszeret a fiúba – csakhogy az efféle érzéseit még saját maga előtt is titkolja. Basil romantikus felindultságában olyan bámulatos portét fest a férfiról, amely még Lord Henry Wotton érdeklődését is felkelti. Henry egy meglehetősen romlott és végletesen cinikus nemesember, aki a legnagyobb örömét mások manipulálásában leli.

Ő indítja el Doriant is azon az úton, amely végül a fiú életébe kerül…

A ragyogó fiatalember átalakulásának négy nagy stációja van. Az egészet Lord Wotton készíti elő, aki minduntalan azzal tömi a főszereplő fejét, hogy annak bájos vonásaiban rendkívüli potenciál van. Arra biztatja Doriant, hogy éljen a szépségével, s hogy kíméletlenül ragadjon magához mindent, amire csak vágyik – amíg még lehet. Az ifjú kezdetben nemigen hisz ebben, hirtelen azonban megváltozik minden, amikor Basil mesterművében viszontlátja túlidealizált arcát. Ez lényegében az első nagy mérföldköve az átváltozásának. Dorian ugyanis (Narkisszoszhoz hasonlóan) ekkor szembesül elsőként saját esztétikumával, ekkor érti meg mindazt, amiről Henry beszélt neki, ekkor jön rá, hogy ki is lehetne ő valójában. Ez a felismerés aztán egyre jobban szöget üt a fejében. Dorian azt kívánja, hogy bárcsak örökké fiatal és sugárzó lehetne, s hogy inkább a portréja viselné az idő múlásának következményeit… Nos, a kívánsága hamarosan beteljesedik!

Az aranyifjú idővel egyre jobban Lord Wotton mérgező befolyása alá kerül, aki egyre csak azt tanítja neki, hogy az életben kizárólag a látszat és a gyönyör számít. Dorian személyisége nem mutat különösebb változást eleinte, mivel megismerkedik és beleszeret Sybil Vane-be, az egyik lepukkant londoni színház tehetséges színésznőjébe. Kettejük szerelme mindaddig tiszta és őszinte marad, amíg a fiatalember magával nem viszi két barátját (Henryt és Basilt) is a színházba. A lány ugyanis olyan fertelmes alakítást produkál ezen az estén, amely mindhármuknak szemet szúr. Ekkor következik be a második nagy fordulat: Dorian teljesen kiábrándul Sybilből és a szerelemből, s kíméletlenül faképnél hagyja őt. Később ugyan megbánja még ezt az elhamarkodott lépést, ám a kétségbeesett lány mindeközben úgy dönt, hogy kioltja a saját életét…

„A férfi csak addig lehet boldog egy nővel, amíg nem szereti.”

Egykori szerelmének halála lesz Dorian átalakulásának harmadik stációja. Az előző mérföldkövet az jelentette, hogy az aranyifjúnak Sybil tökéletlenségével kellett szembesülnie. Addig ugyanis minden rendben volt, amíg idealizálni tudta a lányt, hiszen az így lényegében hozzá volt hasonló: elbűvölő és szeretetreméltó. Amint azonban összeomlott Sybil tökéletességének homlokzata, Dorian rájött, hogy neki valójában nincsen párja: senki sem érhet fel hozzá igazán. Lelkiismerete ekkor ugyan továbbra is dolgozik még benne (elvégre mégiscsak jóvá szeretné tenni a történteket), ám a lány halálának híre szinte teljesen kiöli belőle a még megmaradt emberi érzéseket. Ez a férfi „jellemfejlődésének” harmadik nagy fázisa, amely során a bűntudata totális tagadásba csap át, a másokkal való együttérzése pedig szinte teljesen kihal. Ekkor indul csak el igazán a lejtőn a fiatal!

Szép lassan pontosan olyanná válik, amilyennek Lord Wotton mindig is akarta. Egy nagyra törő, mégis felszínes hedonistává, akit egyáltalán nem érdekel már mások baja. Mindeközben ugyanakkor a korábbi kívánsága is teljesül: a saját festményével ellentétben ő örökre fiatal és vonzó marad. Az idő múlása ellenére ugyanis Dorian mit sem veszít az arca szépségéből, miközben különös portréja egyre idősebbé, rémisztőbbé és visszataszítóbbá válik. Mintha csak a férfi lelkét tükrözné vissza! Dorian mindezek miatt egyre jobban irtózik tőle: letakarva tárolja egy kulcsra zárt szobában,

nehogy bárki is meglássa azt… egészen pontosan azt, ami belőle lett az évek alatt.

Ahogyan Narkisszosz, úgy Dorian is a saját képmása megszállottja lesz, s habár igencsak szenved tőle, mégsem képes tenni ellene. A férfi átalakulása akkor tetőződik be, amikor a hozzá vendégségbe érkező Basil oly sok év után ismét látni kívánja a képet. Dorian vonakodva bár, de végül mégiscsak megmutatja neki az átkozott művet, amelynek láttán teljesen elborzad annak alkotója. Többé nem ismeri fel ugyanis rajta azokat a vonásokat, amelyekért úgy rajongott valaha. Doriant ennek következtében teljesen elönti a félelem és a szégyen, hiszen szörnyű titka most már bármikor lelepleződhet. Sebzett egója arra kényszeríti ekkor a férfit, hogy a puszta kezével fojtsa meg Basilt – az egyetlen embert, aki megpillanthatta a valódi arcát, az igazi énjét. Ez Dorian átváltozásának negyedik, s egyben utolsó állomása. Az a pillanat, amikor a személyiségét végérvényesen eluralja a nárcizmus legsötétebb vonása, s amely után már csak a saját pusztulása marad hátra…


Iratkozz fel hírlevelünkre!