Egy ritka, de súlyos kórkép – a szkizotip személyiségzavar

Ha a személyiségzavarokról esik szó manapság, akkor leggyakrabban a borderline, a nárcisztikus vagy az antiszociális személyiségzavarok azok, melyek a figyelem középpontjába helyeződnek. Ezekről rengeteget hallhatunk, a Mindset Pszichológia hasábjain is számos alkalommal, több kontextusban beszéltünk már róluk. Léteznek azonban más, kevésbé ismert személyiégzavarok is, melyek bár a népesség kisebb százalékát érintik, ettől függetlenül káros hatásuk a pszichés jóllétre nézve legalább akkora, vagy adott esetben még nagyobb is lehet. Ilyen például a szkizotip személyiségzavar, melyet a paranoid és a szkizoid személyiségzavarokkal együtt a „különc” személyiségzavarok alcsoportjába sorolhatunk.

„A szkizotip személyiségzavar olyan mértékű interperszonális közeledési deficittel jár, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi a szoros emberi kapcsolatok kialakítását, továbbá kognitív és perceptuális változásokat, és viselkedéses különcségeket is okoz” – foglalta össze a kórkép lényegét a DSM IV még 1994-ben (a DSM azóta megjelent V. kiadása szinte ugyanígy fogalmaz).

A kórkép jellemzői

Az ebben a mentális betegségben szenvedő emberek végletesen magányosnak érzik magukat, azonban magányukat az a jellemzőjük alapozza meg, hogy kifejezetten idegesíti őket más emberek jelenléte, ezért szinte egyáltalán nincsenek barátaik, egyéb társas kapcsolataik. A szkizotip személyiségzavar rendkívül súlyos rendellenesség, melyet az is jelez, hogy ennél a személyiségzavarnál a legjellemzőbb az öngyilkossági kísérlet vagy valamilyen más mentális probléma miatti kórházi kezelés.

A zavar viszonylag könnyen felismerhető, mert nagyon jellegzetes kognitív és észlelési torzulásokat okoz, a viselkedés pedig kirívóvá válik. A betegek gondolkodásában az egymással össze nem függő események könnyen különös, csak általuk értett összefüggésekbe kerülnek, és az sem ritka, hogy furcsa, külső erők jelenlétét érzik maguk körül, vagy hogy úgy gondolják, mágikus hatalmuk van mások felett. Érzelmeik általában nem adekváltak, a helyhez és a szituációhoz nem illeszkednek, üresek és élettelenek. Figyelemkoncentrálási készségeik mentén ugyancsak deficittel bírnak.

Beszélgetés közben mondandójuk nehezen követhető, hiszen gondolataik fonalát laza asszociációk mentén szövik. Ezen a ponton viszont azt fontos hangsúlyozni, hogy

a szkizofréniával ellentétben a figyelmi és gondolkodási zavarok nem jelentik a valóságtól való teljes elszakadást.

Habár az észlelési torzulásaik és a mágikus gondolkodásuk mögött alapvetően kreatív képességek is meghúzódhatnak, ezeket nem tudják kibontakoztatni és valamely hivatás keretein belül teljesítménybe kanalizálni. Épp ellenkezőleg: életük általában céltalan sodródás, melyben igyekeznek alacsony elvárásokat támasztó feladatokat, munkát találni maguk számára.

Travis Bickle karaktere a kórkép egyik filmes megjelenítője. Forrás: https://www.mafab.hu/movies/taxisofor-2275.html.

Sok más személyiségzavar mellett a szkizotip személyiségzavar is megjelent már a mozivásznon. A Taxisofőr című film főszereplője, a Robert de Niro által alakított Travis Bickle karaktere a kórkép szinte összes tünetét magáénak tudhatja: szociális diszkomfort érzés, interperszonális kapcsolatteremtésre való alkalmatlanság, az események énvonatkoztatású értelmezései, kirívó gondolkodás, érzelmi sekélyesség, fellengzősség és átmeneti pszichotikus epizódok, amik akár gyilkosságba is torkollhatnak.

Kialakulás és kezelés

Az elején le kell szögezni, hogy mind a kialakulás, mind a kezelés kapcsán inkább a feltételezések dominálnak, mintsem a szikla szilárd tények. Legalábbis például ha a borderline személyiségzavarra gondolunk, melynek ma már jól értjük a gyermekkorban induló kialakulását, és a kezelések terén is hatékonyságvizsgálatokat is alkalmazó terápiás eljárások vannak jelen, ehhez képest a szkizotip személyiégzavar sokkal inkább egy kérdésekkel teli terület.

Azt mondhatjuk, hogy a kutatók igyekeztek a szkizofréniával való hasonlóságai alapján magyarázatot találni a szkizotip személyiségzavar kialakulására. Kapcsolatba hozták például ugyanúgy a szegényes családi kommunikációval és a szülők pszichés zavaraival, de a szkizofréniánál már azonosított biológiai tényezők is a figyelem középpontjába kerültek, amikor a dopamin nevű neurotranszmitter kiugróan magas aktivitási szintjével és a megnagyobbodott agykamrákkal igyekeztek összekapcsolni a kórképet. Érdekesség, hogy nemcsak a szkizofréniával való rokon tulajdonságai mentén próbálták megérteni a személyiségzavart a kutatók, hanem azt is megjegyezték, hogy a hangulatzavarokkal is több ponton összefügg. Depressziós betegek mintáján például az össznépességnél magasabb arányban fordultak elő szkizotip személyiségzavarral küzdő emberek, illetve fordítva.

A kezelés hasonlóan kemény dió, már csak azért is, mert a terápiás kapcsolat kialakulása a betegség jellegzetességeiből fakadóan nehezített és a beteg motivációja is nagyon kérdéses lehet. Abban azonban egyetértenek a terapeuták, hogy a segítségre mindenképp szükségük van, hogy valamiféle támogatást kapjanak a világhoz való „újrakapcsolódáshoz”.

A szociális izoláció megszüntetése, a magányosság enyhítése, a túlingerlés elkerülése mind terápiás célként szolgálhatnak.

A pszichodinamikus irányzatok valószínűleg ebben a kórképben kevesebb szerepet kaphatnak, inkább a kognitív viselkedésterápia az, ami nagyobb hangsúllyal lehet jelen. Ennek keretében a különös gondolatok felülvizsgálata, az észlelések objektív elemzése és az inadekvát gondolatok figyelmen kívül hagyása – a terapeuta támogatásával – magukkal hozhatják a beteg állapotában beálló javulást.

 

Felhasznált irodalom: 

Comer, R. J. (2014). A lélek betegségei – Pszichopatológia. Budapest: Osiris Kiadó.

Kiemelt kép forrása.


Iratkozz fel hírlevelünkre!