Tíz pszichológiai tény az emberi természet sötét oldaláról, I. rész

Milyenek vagyunk? Eredendően jók vagy sokkal inkább „üres lapok”, amiket a társadalmi hatások és a körülöttünk élő emberek alakítanak? Ellene mondanak az emberség kritériumának a történelem legsötétebb időszakai, vagy pont, hogy ezekben nyilvánul meg valódi arcunk, a boldog békeidők pedig csak tűnő illúziók? Az ezeknek a több száz éves kérdéseknek a megválaszolására irányuló vizsgálódást vette át a huszadik század elején a pszichológia a filozófiától. Összegyűjtöttünk tíz, kutatásokkal alátámasztott tényt az emberi természet kevésbé inspiráló, sötétebb oldaláról! Cikksorozatunk első része következik.

1. A kiszolgáltatott csoportokat és a kisebbségeket kevésbé tekintjük embernek

Úgy tűnik, hogy hajlamosak vagyunk egyes csoportokat alacsonyabb státuszúként észlelni. Különösen igaz ez a kívülálló vagy kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekre, legalábbis egy kisagyi aktivitást vizsgáló kísérlet eredményei szerint. Az egyetemista részvevőkkel dolgozó kutatók azt találták, hogy a kísérleti személyek alacsonyabb agyi aktivitást mutattak, ha hajléktalanokról vagy kábítószerfüggőkről mutattak nekik képeket, mint akkor, amikor magasabb társadalmi státuszú egyéneket láttak a fotókon. A dehumanizáció lényege, hogy embertársunkat megfosztjuk emberi mivoltától, értéktelennek tartjuk őt.

Úgy gondolunk rá, mint egy „másikra”, akinek nem ugyanolyan érzései és szándékai vannak, mint nekünk.

A folyamat veszélye, hogy egy ilyen „nem is emberrel” szemben könnyebb kegyetlenségeket elkövetni, mint egy érző társunk ellen. Ráadásul a dehumanizálásra való hajlamunk nagyon korán megmutatkozik.

Néha könnyebb – akár tudattalanul is – az áldozatot hibáztatni, hogy fenntarthassunk azt az érzés, hogy csak azok kapnak büntetést, akik megérdemlik.

Ötéves gyerekekkel végzett vizsgálat során azt találták, hogy a nem a saját csoportjukhoz tartozó arcokat (más entikumhoz, nemhez tartozó, esetleg másik városban élő személyek) kevésbé ítélték emberinek, mint a saját csoportjuk tagjait. A második világháború után a szociálpszichológia élénken foglalkozott a dehumanizáció jelenségével. A híres-hírhedt – mostanában sokat vitatott – Milgram- és Zimbardo-kísérletek szintén erre reflektáltak.

2. Örülünk neki, ha másoknak rosszabb, mint nekünk – már egész kicsit korunktól

A legkisebbekre szeretünk úgy tekinteni, mint az emberiség reménységeire, akik még mentesek a felnőttkor hibáitól és sérelmeitől, úgymond ártatlanok. Annak ellenére, hogy ez sok szempontból igaz lehet, kutatások alapján a kisgyerekekből sem hiányoznak teljesen olyan kevésbé vonzó, alapvetően felnőttekhez társított tulajdonságok, mint például a káröröm. Egy 2013-as tanulmány azt találta, hogy már a négyévesek is éreznek kárörömöt egy másik ember szerencsétlensége láttán,

különösképpen akkor, ha úgy gondolják, hogy az illető megérdemli

(például korábbi tettei miatt). Márpedig a filozófiai hagyományban például Arthur Schopenhauer egyenesen a leggonoszabb bűnnek tartotta a mások szerencsétlenségéből fakadó örömöt. Úgy gondolta, hogy „irigységet érezni emberi, kárörömbe kóstolni ördögi.” Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a német kifejezés alapján a pszichológiában Schadenfreudeként is ismert jelenség nagyon is univerzális és viszonylag hamar megjelenik életünk során.

3. Hisszük, hogy a rosszabbul élők megérdemlik sorsukat 

„Azt kapta, ami járt neki”, avagy „ki mint vet, úgy arat.” Az ezekhez hasonló közmondások egy nagyon is emberi belső szükséglet megnyilvánulásai lehetnek. A szociálpszichológia kutatásieredményei alapján ugyanis hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy a jók elnyerik jutalmukat, míg a rosszak méltó bűntetésüket. Ennek hátterében az igazságos világba vetett hit kognitív torzítása áll. A jelenség tulajdonképpen azt takarja, hogy

hiszünk az emberi cselekvések morálisan igazságos következményeiben.

Ez a gyakran akaratlanul megjelenő torzítás egyfelől növeli a biztonságérzetünket, másfelől viszont számos helyzetben az áldozatok leértékelését eredményezi. A fogalmat Melvin Lerner vezette be a szakirodalomban. Klasszikus kísérletében a résztvevők (a Milgram kísérlethez hasonlóan) végignézték egy (valójában beavatott) társuk áramütésekkel való büntetését. Amikor a kísérleti személyek tehetlenek voltak közbeavatkozni, automatikusan elkekezdtek negatívan gondolkodni az áldozatról, mintha megérdemelné az eljárást. További kutatások kimutatták, hogy az igazságos világba vetett hitünk megőrzése érdekében hajlamosak vagyunk a szegénység, a nemi erőszak vagy például az AIDS kapcsán az áldozatokat a sorsukért hibáztatni.

4. Hajlamosak vagyunk szűklátókörűen és dogmatikusan gondolkodni

Mint ahogy már az eddigiekből is kiderült, korántsem vagyunk annyira logikus lények, mint gondolnánk. Számos torzítás és gondolkodási hiba befolyásolja döntéseinket és viselkedésünket. Ami azonban ennél is meglepőbb, hogy ezt nem szeretjük beismerni. Az eredmények ugyanis nem azt sugallják, hogy racionálisan és nyitottan állnánk a legtöbb kérdéshez, hiszen

hamis vélekedéseink és téveszméink nem ellensúlyozhatók releváns tényekkel.

A hetvenes években végeztek egy vizsgálatot, amiben olyan résztvevőknek érveltek a halálbüntetés támogatása vagy ellenzése mellett, akik egyébként radikálisan határozott véleménnyel bírtak a témában.

Akár a tényeket is figyelmen kívül hagyjuk saját véleményünk érdekében.

Azt tapasztalták, hogy függetlenül attól, melyik oldal mellett voltak elköteleződve, figyelmen kívül hagyták a másik álláspont érveit. Sőt, a saját véleményükkel ellentétes eredmények egyenesen megduplázták az eredeti nézetük melletti elköteleződést. Feltehetőleg ennek hátterében az állhat, hogy a véleményünkkel ellentétes tényekre úgy tekintünk, mintha az identitásunkat ásnák alá. Habár a jelenség alapvetően beleillik az énvédő mechanizmusok sorába, következményeként könnyen saját nézőpontunk csapdájába, egyfajta véleménybuborékba ragadhatunk. 

5. Nem igazán szeretünk töprengeni 

Egy 2014-es vizsgálat drámai eredményei szerint az emberek nagy része szívesebben okoz magának áramütést, mintsem a saját gondolataival kelljen foglalkoznia huzamosabb ideig. Egészen pontosan a résztvevő férfiak hatvannégy, míg a nők huszonöt százaléka

inkább a kellemetlen elektrosokkot választotta a tizenöt percnyi békés szemlélődés helyett.

Bár a vizsgálat értelmezését sokan megkérdőjelezik, további kutatások szintén megerősítették az eredményeket, miszerint a monotonitás elkerülése érdekében többségünk akár az áramütést is bevállalja. Kultúrközi kutatatások alapján univerzális jellemzőnek tűnik, hogy szinte bármilyen aktiviást előnyben részesítünk a gondolatainkban való elmerüléssel szemben. Az eredmények egybecsengenek a tizenhetedik századi francia filozófus, Blaise Pascal – kicsit keserű – megállapításával, miszerint „minden nyomorúságunk annak tudható be, hogy képtelenek vagyunk csendben, egymagunkban ücsörögni egy szobában.”

A cikk a Research Digest What Are We Like? 10 Psychology Finding That Reveal The Worst Of Human Nature című összefoglalója alapján készült.

 

Felhasznált szakirodalom

Buttrick, N., Choi, H., Wilson, T. D., Oishi, S., Boker, S. M., Gilbert, D. T., … & Dalgar, I. (2018). Cross-cultural consistency and relativity in the enjoyment of thinking versus doing. Journal of personality and social psychology.

Harris, L.T. & Fiske, S.T. (2006). Dehumanising the lowest of the low. Neuroimaging responses to extreme out-groups. Psychological Science, 17, 847-853.

Lerner, M. J., & Simmons, C. H. (1966). Observer’s reaction to the” innocent victim”: Compassion or rejection?. Journal of Personality and social Psychology4(2), 203.

Lord, C. G., Ross, L., & Lepper, M. R. (1979). Biased assimilation and attitude polarization: The effects of prior theories on subsequently considered evidence. Journal of Personality and Social Psychology, 37(11), 2098-2109.

McLoughlin, N., Tipper, S. P., & Over, H. (2018). Young children perceive less humanness in outgroup faces. Developmental science21(2), e12539.

Montada, L. (1998). Belief in a just world: A hybrid of justice motive and self-interest?. In Responses to victimizations and belief in a just world (pp. 217-246). Springer, Boston, MA.

Schulz, K., Rudolph, A., Tscharaktschiew, N., & Rudolph, U. (2013). Daniel has fallen into a muddy puddle–Schadenfreude or sympathy?. British Journal of Developmental Psychology31(4), 363-378.

Trevors, G. J., Muis, K. R., Pekrun, R., Sinatra, G. M., & Winne, P. H. (2016). Identity and epistemic emotions during knowledge revision: A potential account for the backfire effect. Discourse Processes53(5-6), 339-370.

Wilson, T. D., Reinhard, D. A., Westgate, E. C., Gilbert, D. T., Ellerbeck, N., Hahn, C., … & Shaked, A. (2014). Just think: The challenges of the disengaged mind. Science345(6192), 75-77.