„Egy mindenkiért, mindenki egyért!” − a csapatkapitányok szerepe

A csapatsportokban szinte elképzelhetetlen komoly teljesítmény jó vezető nélkül. Ezt felismerve számos kutatás irányult arra, hogy feltérképezze, milyen edzői vonások és viselkedések segítik elő leginkább egy csapat sikerét. Mindeközben jóval kevesebb szó esik arról, hogy a játékosok között is lehetnek olyan egyéniségek, akik fontos vezetői feladatokat látnak el. Cikkünkben megvizsgáljuk, hogy milyen szerepeket tölthetnek be az informális és formális vezetők egy csapatban, s mik azok a tulajdonságok, amelyek alkalmassá teszik őket „tisztségükre”.

A vezetés folyamata lényegében arról szól, hogy egy egyén valamilyen közös cél elérése érdekében befolyásol más embereket. Vagyis tulajdonképpen attól lesz valaki jó vezető, ha tudja, hogy mit kellene tenni és képes másokat rávenni arra, hogy ezt meg is tegyék.

Bizonyított, hogy egy sportcsapatban a játékosok köréből kikerülő vezetők pozitívan képesek hatni a csapatkohézióra és a csapattal való azonosulásra, valamint a játékostársak elégedettségére, motivációjára és önbizalmára is. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ha egy jó vezető adja meg az alaphangot egy közösségben, az már önmagában fél siker.

A csapatkapitányok ezer arca

A csapatsportokban többnyire egyértelműen azonosítható, hogy kié a formális vezetői szerep, ugyanis az edzők és/vagy a játékostársak rendszerint választanak egy csapatkapitányt. A kiemelt tisztséget jelző karszalag viselése nagy dicsőségnek számít, ugyanakkor

megnövekedett felelősséggel is jár.

Egy csapatkapitánytól elvárják, hogy összekötőként működjön az edző(k) és a játékosok közt, képviselje a csapatot a médiamegjelenések során és mutasson példát mind a pályán, mind azon kívül. Az ideális csapatkapitány korán érkezik az edzésre, melynek során teljes erőbedobással dolgozik, vezeti a bemelegítést, bátorítja a csapattársait, gyámolítja a fiatal játékosokat. Egyaránt tisztelettel bánik a játékostársakkal, az ellenfelekkel és a játékvezetőkkel. Magatartása kifogástalan a meccs előtt, alatt és után.

Rendszerint a csapatkapitány vezeti a bemelegítést.

Az már ebből a felsorolásból is látszik, hogy a csapatkapitányokkal szemben támasztott elvárásoknak megfelelni korántsem egyszerű feladat. Hiszen ahhoz, hogy egy játékos a fenti célokat mind megvalósítsa,  többféle − egymástól merőben különböző − szerepben kellene tündökölnie.

Egy csapatkapitánytól elvárják, hogy egyszerre legyen:

  • Szakmai/taktikai vezető − vagyis legyen az ő kezében az irányítás a pályán, segítse a csapatot az összpontosításban és a célok elérésében, járuljon hozzá a játékstratégia kidolgozásához, s szükség esetén lássa el ezzel kapcsolatos tanácsokkal a játékostársait.
  • “Motivációs tréner” − buzdítsa a csapattársait, hogy hozzák ki magukból a maximumot, legyen képes lelket önteni az elbizonytalanodott játékosokba, legyen tisztában vele, hogy hogyan állíthatja a pályán megjelenő érzelmeket a jobb teljesítmény szolgálatába.
  • Szociális vezető − teremtsen pozitív légkört a pályán és az öltözőben, segítse elő a játékostársak közti jó kapcsolatot, szükség esetén működjön közre a konfliktusok rendezésben, hallgassa meg a csapattársait, s ők bizalommal fordulhassanak hozzá.
  • „Külképviseleti” vezető − a médiával vagy a szponzorokkal történő kommunikáció során legyen övé a vezető szerep, képviselje a csapat érdekeit az edzők és az egyesületi vezetők felé.

Tekintve, hogy ezeknek a feladatoknak az ellátása mennyi időt és energiát venne igénybe, valamint figyelembe véve a sportolók eltérő képességeit és habitusát, aligha meglepő, hogy Fransen és munkatársai 2014-es vizsgálatának eredményei alapján a kutatásba bevont csapatok mindössze 2 százalékában volt arra példa, hogy mind a 4 szerepet ugyanaz a játékos töltse be, s csak a válaszadók 1 százaléka jelezte, hogy ez a személy a csapatkapitány lenne. Sokkal gyakoribb, hogy a különböző vezetői szerepeket más-más játékos vállalja fel: van, aki technikailag és/vagy taktikailag kiemelkedik a társai közül, de nem feltétlen jó motivátor, míg mások gyengébb képességeik dacára kiemelkedőek lehetnek például a konfliktusok rendezésében.

De akkor kiből legyen csapatkapitány?

A fenti 4 szerep közül a játékosok és az edzők általában a szakmai/taktikai vezetőt tartják a csapat legfontosabb szereplőjének, majd őt követi jelentőségben a „motivációs tréner”. Vagyis konszenzuálisan azokat a játékosokat tekintik a leginkább meghatározónak, akik a pályán töltenek be kiemelkedő szerepet: vagy azzal, hogy technikai és taktikai képességek terén a társaik felett állnak, vagy azzal, hogy különlegesen tehetségesek mások motiválásában. Ennek megfelelően többnyire azok kerülnek csapatkapitányi pozícióba, akik e két terület valamelyikén jeleskednek.

Általában a különböző vezetői szerepeket más-más játékos vállalja fel.

Sokszor azonban (a csapatok megközelítőleg felében!)  mégsem a csapatkapitányokat tartják a legjobb vezetőnek, hanem az úgynevezett informális vezetőket, akik támogathatják vagy hátráltathatják is a formálisan kijelölt vezetők munkáját. Előfordulhat például, hogy egy edző olyan csapatkapitányt választ, aki ugyan nem tartozik a legjobb játékosok közé, így a pályán nem kifejezetten övé a vezető szerep, de viselkedése, sportolói hozzáállása

példaként állítható játékostársai elé.

Egy ilyen sportoló vezető pozícióba helyezése már önmagában is üzenet arról, hogy mit tartanak értéknek az adott közösségben.

De szempont lehet a csapatkapitány-választásban az is, hogy egy játékos mióta tagja a csapatnak, kezdőjátékos-e, mennyi tapasztalattal rendelkezik, népszerű-e társai körében. Sőt, akár a sportoló posztja is meghatározó lehet: nagyobb eséllyel indulnak a csapatkapitányi címért azok, akik központi pozíciót töltenek be a pályán. Például a kosárlabdában gyakran a játék szervezésében kulcsszerepet játszó irányítók kapják meg a formális vezetői tisztséget.

A fentebb idézett kutatás tanúsága szerint az egy csapatban játszó (informális) vezetők száma egyenesen arányos a csapat sikerességével. Más szóval: azok a csapatok működnek optimálisan, melyekben a 4 vezetői szerepet más-más játékos tölti be. Nem reális és nem is célravezető tehát a csapat szakmai vezetését, motiválását és a játékostársak közti kapcsolatok egyengetését ugyanattól az egy személytől várni.

Érdemes emellett észben tartani azt is, hogy  jó vezetővé nem csak bizonyos tulajdonságok (például dominancia, ambíció, felelősségteljesség) birtokában válik valaki: a vezetői viselkedés nagyrészt tanítható, s így fejleszthető is.

 

Felhasznált irodalom:

Cotterill, S. T., & Fransen, K. (2016). Athlete leadership in sport teams: Current understanding and future directions. international review of sport and exercise psychology, 9(1), 116-133.

Dupuis, M., Bloom, G. A., & Loughead, T. M. (2006). Team captains’ perceptions of athlete leadership. Journal of Sport Behavior, 29(1), 60.

Fransen, K., Vanbeselaere, N., De Cuyper, B., Vande Broek, G., & Boen, F. (2014). The myth of the team captain as principal leader: Extending the athlete leadership classification within sport teams. Journal of Sports Sciences, 32(14), 1389-1397.