Az intimitás ajándéka – fejlődés vagy megrekedés a párkapcsolatban

„Hiányzik az intimitás…”, „Mennyi alkalmazkodás normális egy párkapcsolatban?”, „Elvesztettem önmagamat, nem értem, hogy történhetett ez meg…” Bizonyára ismerősen hangzanak legtöbbünknek a fenti mondatok. Az intimitás legtöbbször azért kerül terítékre, mert sosem jött létre vagy épp elveszett… Az alkalmazkodás témaköre azért, mert van, hogy eljön az a pont, amikor megkérdezzük magunktól: tényleg ezt is fel kell adjam? Ugyanakkor ki ne hallott volna a szükséges összecsiszolódásról, ami nem mindig megy könnyen…

Egyéni szinten leginkább attól függ, hogy ki tud-e alakulni az intimitás, hogy képesek vagyunk-e befelé fordulni és megfigyelni, hogy a másik személy hogyan hat ránk, mit vált ki bennünk. Ehhez persze az is kell, hogy hagyjuk, hogy a másik hasson ránk. Ha védekezünk a hatások ellen vagy egyáltalán sehogy sem hat ránk a másik, akkor nem beszélhetünk intimitásról. A kölcsönös intimitáshoz mindkét félnek képesnek kell lennie saját belső folyamatai elérésére és megosztására is.

Az intimitás tehát azt jelenti, hogy nyitottak vagyunk, így érzelmeink, gondolataink elérhetőek mások számára és arra is készen állunk, hogy másokkal közösen osztozzunk egy élményben.

Az intimitás egy kétirányú folyamatban tud létre jönni: nyitottak vagyunk arra, hogy magunkból megosszunk valamennyit, de arra is, hogy a másik személy kiváltson belőlünk valamit, fogadjuk a tőle érkező impulzusokat, az ő élményvilágával átmenetileg azonosuljunk.

Azért, hogy ez bekövetkezhessen, szükséges, hogy határainkat ideiglenesen felfüggesszük és elengedjük azt az alapvető elszeparálódási késztetésünket, mely saját, önálló identitásunk megtapasztalását segíti. Legyen szó baráti, családi, szerelmi kapcsolatról, az intimitás létrehozása határaink időszakos fellazítását kívánja meg.

A szerelemben megtapasztalt összeolvadás-érzés is többek között annak köszönhető, hogy a szerelmesek énhatárai átmenetileg feloldódtak.

Amikor szerelmesek vagyunk, határaink lazulása teszi lehetővé, hogy saját énünk kitáguljon egy közös énné, és életre keljen egy önálló létező, a párkapcsolati identitásunk, a „mi”.

Jól működő párkapcsolat esetén a közös identitáson kívül a pár tagjainak egyénisége, önálló identitása is megmarad.

A szerelem akár a változás ügynöke is lehet

Amikor intim kapcsolatba lépünk új tapasztalatokra tehetünk szert, így tágíthatjuk önmagunkra vonatkozó ismereteinket. Az átéltek tükrében megemészthetjük és újraértelmezhetjük múltunkat, önmagunkat, így a bensőséges kapcsolat ahhoz is hozzájárulhat, hogy személyiségünk fejlődjön.

Ebben nagy szerepe van az összeolvadás élményének és azoknak a bensőséges pillanatoknak, amikor párunkhoz közel érezzük magunkat. Az összeolvadás átélésekor a szerelmes felettes énje felfüggesztődik, így hozzáférhetőbbé válnak elnyomott, elfojtott érzelmeink, énrészeink. Így kapunk lehetőséget arra, hogy korábbi önmagunkat újra megtaláljuk és a jelenlegi párkapcsolatunkban keletkezett új azonosulásokkal és új identitással együtt átdolgozzuk és személyiségünkbe beépítsük.

Az intim, szerelmi tapasztalataink akkor is tartósan hozzájárulhatnak identitásunk fejlődéséhez, ha szeretői kapcsolatról van szó vagy a párkapcsolat idő közben véget ért. A negatív szerelmi tapasztalatok is komoly hatással lehetnek személyiségünk alakulására.

Miért választunk olyan párt, aki nem viszonozza érzéseinket, közeledésünket?

Véletlennek is tűnhet, hogy valaki olyan párt választ, aki nem viszonozza közeledését, külföldön él, sokat dolgozik, egyéb okok miatt nem elérhető érzelmileg vagy fizikailag. De általában annak már megvan a lélektani oka, ha valaki nem szakít, hanem tartósan benne is marad egy ilyen, számára nem kielégítő kapcsolatban. Hogy megértsük, miért kerültünk bele egy egyoldalú helyzetbe, fontos rálátnunk, hogy milyen hasznot húzhatunk abból, hogy párunk nem viszonozza közeledésünket.

Sok esetben a probléma gyökere a felnevelkedésünkhöz köthető. Ha gyermekkorunk alapvető megélése, hogy saját önálló törekvéseinket szüleink ellehetetlenítették, túlságosan is beavatkoztak dolgainkba, akkor bármilyen fajta intimitás, szeretetteljes közeledés tudatos vagy akár tudattalan szinten is szorongást okozhat.

Mivel az ilyen személy kifejezetten érzékeny önállóságának megtartására, stresszforrás lehet számára, hogy egy kapcsolatban a közös identitás kialakítása mellett saját identitását is megőrizze.

Ilyenkor kapóra jöhet egy olyan pár, akivel lehetetlen a mélyebb összeolvadás, hiszen a távolságtartó partner miatt énhatáraik nem kerülnek veszélybe. Tehát az intimitás terén nem kielégítő partner választása egy önvédelmi mechanizmusként is értelmezhető.

A távolságtartó partner miatt szenvedünk, de énhatáraink nem kerülnek veszélybe.

Adás-kapás egyensúlya

Egy jól működő párkapcsolatban a pár tagjai fenntartják az adás és kapás egyensúlyát. Mindkét fél játszik aktív és passzív, gyermeki és szülői szerepeket is.

Ha egyik fél tartósan az adó, szülői a másik pedig tartósan kapó, gyermeki helyzetbe kerül, akkor a párkapcsolat személyiségformáló ereje nem tud érvényesülni,

sőt adott esetben kifejezetten káros is lehet a bebetonozódott szerepek miatt.

Mit tehetsz, ha úgy érzed, kibillent az adás kapás egyensúlya?

Ilyenkor fontos magunkban tisztázni, hogy mire van szükségünk, mi miért hiányzik nekünk és ezt a párunk szerintünk hogyan tudná megadni.

Érdemes felkutatni annak az okát is, hogy vajon honnan ered az a késztetésünk, hogy többet tegyünk bele a kapcsolatba, mint párunk, mi az adás előnyös oldala számunkra. Ha a másik oldalon állunk, hasznos megérteni, hogy mi gátol meg bennünket abban, hogy a másiknak megadjuk azt, amire vágyik, miért ragadunk bele a kapó szerepbe.

Amint magunkban ezeket átgondoltuk, akkor megérett az idő egy beszélgetésre párunkkal. Mindenkit biztatunk a megbeszélésre, hiszen társunk akkor tud nekünk kedvezően igazodni, ránk tekintettel lenni, ha ismeri pontosan az igényeinket. Ha a beszélgetések megfeneklenek, akkor érdemes pszichológus, párterapeuta, mediátor segítségét igénybe venni. Egy külső független szakember segítségével a megfeneklett otthoni tárgyalások hatékonyan kibillenthetők a holtpontról.

Kompenzálás párkapcsolat által

„Szükségem van rád…”, „Nélküled nem is tudnék élni…”. Megrekedést okozhat, ha az önmagunkról alkotott negatív képpel úgy küzdünk meg, hogy párunk pozitív tulajdonságait, érdemeit a sajátunkként kezeljük. Ilyenkor a társ pozitívumaival való azonosulás kompenzálja az elégedetlenséget saját magunkkal. A társsal való túlzott azonosulás által saját valódi énünket veszélybe sodorhatjuk.

Ha valaki a kapcsolatán és párján kívül önmagában semmi pozitívumot nem lát, akkor a másik fél számára akár ijesztő is lehet párja tőle való függése ,és akár késztetést is érezhet arra, hogy kilépjen a kapcsolatból.

Az ilyen típusú elakadást az élet párkapcsolaton kívüli területeinek, az énkép és önértékelés rendbe tételével lehet meghaladni. Amint a saját független életterületek rendeződnek, a pár hangulatjavító szerepe és a párkapcsolatra helyeződő nyomás is csökken.

A túlzott alkalmazkodás

Az alkalmazkodás problematikussá válhat, ha a pár egyik tagja gyakorlatilag saját identitását lecseréli és átveszi a másik ízlését, érdeklődét, gondolkodásmódját, értékrendjét, szokásait. Ha az alkalmazkodó fél túlságosan alárendelődik domináns párjának, akkor hatalmi egyensúlytalanság alakulhat ki. Így a simulékonyság könnyen egyoldalú szolgaságba is torkollhat, melyben gyakran az alkalmazkodó fél önbizalma csorbul.

A túlzott mértékű önfeladás miatt nem ritka, hogy a pár másik tagja nem tudja értékelni, sem egészséges mértékben idealizálni a vele nagy mértékben azonosult vagy hozzá alkalmazkodó felet. Nem tudja, mert párja feladta saját egyéniségét, amiért érdeklődni lehetne és jelenleg leginkább egy rajongó vagy szolgalelkű kutyusra emlékezteti. Mivel túl jól kiismeri párját, nincs már meglepetés a kapcsolatban és pont a stimuláló feszültség hiánya okozza a kapcsolat kiüresedését. Az ilyen kapcsolatokban mindkét fél személyiségfejlődése megreked.

Gyakran előfordul, hogy egy szeretői viszony a túlzott alkalmazkodás miatt alakul ki.

Nem ritka, hogy a külső kapcsolatba azért megy bele a félrelépő fél, mert lehetőséget kap az alárendelődés miatt elnyomott személyiségrészeinek kibontakoztatására, egy független identitás felépítésére.

Túlzott alkalmazkodás esetén fontos a párkapcsolaton belül helyreállítani az alkalmazkodó fél függetlenségét, elhanyagolt szükségleteinek a kielégítését. A párkapcsolat sorsát eldöntheti, hogy a másik fél ebben hajlandó-e és képes-e őt támogatni, együtt tud-e működni párjával úgy is, hogy az már a saját útját járja és kevésbé rendelődik alá.

A partnerhez való igazodás hiánya is komoly párkapcsolati gondokat okozhat, hiszen egy párkapcsolati nehézséget akkor lehet sikeresen megoldani, ha abban mindkét fél változtat, erőfeszítéseket tesz.

Minél tudatosabban rálátunk saját párkapcsolati működésünkre, annál könnyebb lesz elérnünk azt, amire vágyunk, és annál egyszerűbb lesz meggátolnunk az automatikus hátráltató viselkedéseket. A következő kérdések végiggondolása pont ebben segít.

  • Milyen volt az ízlésed, érdeklődésed, gondolkodásod, értékrended, szokásaid párkapcsolatod előtt és most milyen vagy?
  • Te hogy vagy az alkalmazkodással mostanában?
  • Mikor alkalmazkodsz egy kapcsolatban és miért? Mi az, amiből nem engedsz? Párod miben alkalmazkodik hozzád?
  • Volt már kapcsolatod, ahol az alkalmazkodás másképp történt?

Még hatékonyabb, ha leírjuk a gondolatainkat vagy megbeszéljük valakivel. Ha leírjuk, vizuálisan egyszerre több szempontot is papírra tudunk vetni. Ez megkönnyíti, hogy képesek legyünk egyszerre több nézőpontból is rálátni párkapcsolati működésünkre, ami segíthet meghaladni az elakadásokat, akár életmegváltoztató felismerésekhez is vezethet.

 

Felhasznált irodalom:

Ethel Spector Person (2007) Dreams of Love And Fateful Encounters: The Power of Romantic Passion. American Psychiatric Publishing, Inc., Washington DC

Járó Katalin (2011) A játszmák világa – Felfedezések a tranzakcióanalízis tájain. Háttér Kiadó, Budapest.