Szokolszky Ágnes: Ezután mit gondoljunk a stanfordi börtönkísérletről? – I. rész

A pszichológia, mint tudomány számos kritikát kapott az elmúlt években. A legtöbb kifogás a kutatási eredmények megismételhetőségét és érvényességét vonja kétségbe. A legutóbbi, nagy port kavart botrány a világhírű stanfordi börtönkísérletet érintette, amely felrázta a nemzetközi tudományos közösséget is. Philip Zimbardo professzor, a korszakalkotó kísérlet vezetője a világon elsőként a Mindset Pszichológia hasábjain cáfolta a támadásokat, ennek ellenére joggal merülhetnek fel bennünk ellenérzések a témát illetően. Nem elhanyagolható az a tényező sem, hogy évtizedekkel a kísérletet követően nehezen tudunk objektív véleményt formálni a hiányos bizonyítékok és a szemtanúk kétséges beszámolói alapján. Hogyan vélekedjünk ezt követően a pszichológiatudomány egyik legmeghatározóbb kísérletéről, a stanfordi börtönkísérletről? Háromrészes cikksorozatunkban Dr. Szokolszky Ágnes, a Szegedi Tudományegyetem Kognitív- és Neuropszichológia Tanszékének vezetője kalauzol el bennünket a témában és bemutatja a legfontosabb tényeket Zimbardo kísérletével kapcsolatban.

I. rész – Vádak, kérdések és keletkezéstörténet 

2018. június 7-én a „Medium” nevű amerikai internetes magazinban megjelent egy hosszú „oknyomozó” cikk, amelyben Ben Blum újságíró azt a kérdést vizsgálta meg, hogy hitelesnek tekinthető-e a stanfordi börtönkísérlet. A cikket a szerző egykori kulcsszereplőkkel folytatott interjúkra, valamint időközben előkerült dokumentumokra építette. A cikk szerint a vizsgálat olyan mértékben manipulált volt, hogy sem annak eredményét, sem az értelmezést nem lehet hitelesnek tekinteni. A cikk címe nyers ítélet: „The Lifespan of a Lie” (Blum, 2018. 06.07.). Zimbardo professzor visszautasította a vádakat, és kitart az eredeti értelmezés mellett (Rácz és Balázs, 2018.06.20).

A Blum cikk azonban nem az első volt, amelyik „leleplező” állításokat tett a börtönkísérlettel kapcsolatban. 2005-ben Carlo Prescott, a kísérlet stábjának egykori fontos résztvevője „The lie of the Stanford Prison Experiment” címen egy írást jelentetett meg, kétségbe vonva a kísérlet ismertté vált narratívájának alapjait (Prescott, 2005.04.28.).  2015-ben egy a The New Yorker magazinban megjelent cikk kérdőjelezte meg a kísérletet (Konnikova, 2015). 2018 elején pedig egy dokumentumokra építő francia nyelven megjelent könyv fogalmazott meg kétségeket a kísérlet hitelességével kapcsolatban (Le Texier, 2018).

Vajon mennyire kell komolyan venni a vádakat és kritikákat?

A ma ismert körülmények figyelembevételével hogyan ítélhető meg reálisan a pszichológia egyik leghíresebb kísérlete? A stanfordi börtönkísérlet messze túlnőtt a pszichológiai kutatás berkein, és kulturális ikonná vált az elmúlt évtizedek során. Így most sokan figyelik értetlenül a fejleményeket. Bizonytalanul állhat sok pszichológus hallgató is, mert a széles körben olvasható kétségeket nehéz összeegyeztetni a Magyarországon is használatos, frissen kiadott szociálpszichológiai tankönyvben lévő sztenderd narratívával:

Ebben a vizsgálatban a kutatók 24, pszichológiailag és fizikailag egészséges fiatal férfit börtönőrnek vagy rabnak jelöltek ki egy szimulált börtönben, amelyet a Stanfordi Egyetem Pszichológiai Karának pincéjében alakítottak ki. A kutatók mindent elkövettek, hogy pszichológiailag hitelessé tegyék a helyzetet. A „rabokat” levetkőztették, megmotozták, és olyan formátlan egyenruhába öltöztették, hogy csak az általuk viselt szám alapján váltak azonosíthatóvá. Ezzel szemben az őrök egyforma katonai egyenruhát viseltek, gumibotot kaptak, és a szemüket elrejtő, tükröző szemüveget hordtak.  Az őrök rabok feletti hatalmát a „börtönparancsnok” is megerősítette. Ezt követően a kutatók mindkét csoport viselkedését megfigyelték. Habár a vizsgálatot kéthetesre tervezték, a kutatók a kísérletet 6 nap elteltével leállították, hogy megóvják a résztvevőket. Az őrök – különösen a rabok lázadását követően – bántalmazták és megalázták a foglyokat, megfosztották őket az ételtől, megalázták és magánzárkába csukták őket. A rabok csoportja kezdetben ellenszegült, ám később passzívvá vált; néhány résztvevő olyannyira kimerült, hogy idő előtt ki kellett őket emelni a kísérletből” (Smith, Mackie és Claypool, 2016, 493.o.). [1]

A kísérlettel szembeni kétségek olyan időszakban kerültek a nyilvánosság elé, amikor

a tudományos pszichológia amúgy is egyfajta bizalmi válság leküzdésével foglalkozik.

A 2010-es években ugyanis többféle komoly működési zavar tudatosult a pszichológiai kutatásokkal kapcsolatosan: jelentősen megnőtt a tudományos csalások és visszavont publikációk száma, előtérbe kerültek vitatható kutatási gyakorlatok, és feltűnt, hogy gyenge vagy kétes minőségű cikkek jelenhettek meg vezető tudományos folyóiratokban.  A válságperiódus a Brian Nosek és munkatársai nevével jelzett Megismétlési Projektben, majd egy jelenleg is folyó reformmozgalomban csúcsosodott ki (vö. Szokolszky, 2018).

A fentieket figyelembe véve különösen fontos, hogy a pszichológus szakma is komolyan vegye a börtönkísérlettel, illetve annak utóéletével kapcsolatos kérdéseket és tanulságokat. Ebben a cikkben célom az, hogy egy széles összefüggésrendszerre és tényekre alapozó áttekintéssel elősegítsem a tisztán (helyesebben tisztábban) látást, és megalapozott saját véleményalkotásra késztessem az olvasót.

Feltehetően minden szociálpszichológia kurzuson elhangzik a fenti tankönyvi ismertetésen túl, hogy a kísérlet a kutatásmódszertan mércéjével mérve többféle kivetnivalót hagy maga után, nem is beszélve az etikai vonatkozásokról.  Van olyan sikeres tankönyvíró, aki tudatosan kihagyja a tananyagból (Gray, 2013). A börtönkísérletet azonban eddigi ismert hibái ellenére sem „vetette ki magából” a szociálpszichológia. A ma elérhető információk alapján azonban indokolt az átfogó számvetés.

Az utóbbi időben néhány lényeges körülményre derült fény (vagy több fény) a kísérlet lefolytatásával kapcsolatban.

Ezek reflektálásra késztetnek. Az egyik oldalon felbukkan az a megítélés, hogy a börtönkísérlet hazugságra épül, ergo teljességgel hiteltelen. A másik oldalon megfogalmazódik az az álláspont, hogy lényegtelen, amit a vádak feltárnak, mert a börtönkísérlet mélyebb igazságát nem érintik (Zimbardo professzor ezt az érvelést alkalmazza a kritikákkal szemben). Az első álláspont jól értelmezhető a média számára – ennek számos megjelenését láthattuk a Blum cikket követően. Bulvár nyelven: a kísérlet kamu, amelyet most sikerült leleplezni. Ennek ellenoldala a kritikákat „szellemi lincselésként” értelmezi (Bodnár, 2018.06.19.), vagy úgy vág vissza, hogy „inkább a támadás a kamu” (Gacsályi, 2018.06.21.).

Felszínes csetepatéról van szó, vagy komoly kérdésekről? Úgy gondolom, hogy szakmai imperatívusz a felmerülő kérdések körültekintő végig gondolása. Változtatnak-e az újabb információk a kísérlet megítélésén? Egyáltalában, mik ezek az új információk, és mennyire újak? Mit tudtunk meg Zimbardo kísérletéből a „gonoszság természetére” nézve? A pszichológiatörténet (kissé szégyellnivaló) múltjába utaljuk-e, vagy vállaljuk, mint olyan fontos tudományos vizsgálatot, amelyik életszerűen, tartós mondanivalót adott mély emberi problémákra?

Írásom első része ismert és kevésbé ismert tényezőkre tér ki a kísérlet előzményeivel, lefolytatásával és utóhatásával kapcsolatosan. A kialakuló összkép mindenképpen az unalomig ismert narratíva felülgondolását támasztja alá. A mérlegelés sokféle szempont és kontextus érintését igényli, de a stanfordi börtönkísérlet hatástörténetének érdekességét éppen ez a sokféle kontextus adja. A börtönkísérlet a pszichológia egyik emblematikus pontja, de története az első pillanattól kezdve nem csupán a pszichológia belügye. A börtönkísérlettel való szembenézés megkerülhetetlen – erre kíván ösztönzést adni az írás további két része.

A tágabb háttér

Philip Zimbardo 38 évesen, 1971-ben került a Stanford Egyetemre, és a US Office of Naval Research pályázatát elnyerve kezdett neki a börtönkísérlet előkészítésének. Korábban is foglalkozott már a II. világháború utáni szociálpszichológia meghatározó témaköreivel: az egyéniségvesztés, dehumanizálódás, engedelmesség, és hatalom kérdéseivel. Zimbardo a Yale Egyetemen szerzett doktorátust 1959-ben. Stanley Milgram 1960 és 63 között itt végezte engedelmességi kísérleteit.  Érdekes mozzanat, hogy mindketten 1933-ban születtek, és ugyanabba a középiskolába jártak Bronxban. Mindketten az agresszió és kegyetlenség kérdéskörével kapcsolatban végezték klasszikussá vált kísérleteiket, szembe menve a sokáig uralkodó diszpozicionális hipotézissel, amely személyiségjellemzőkhöz, illetve a „fasiszta”, később „autoriter” személyiséghez kötötte a fasizmus, és tágabban az embertelen viselkedés keletkezését. Nagy befolyással volt erre az álláspontra Hannah Arendt értekezése, aki az 1961-es jeruzsálemi Eichmann per kapcsán fogalmazta meg „a gonoszság banalitása” tézist, megállapítva, hogy Eichmann teljesen átlagos személyiségként írható le.

A tézis szerint nem kell gonosznak lenni ahhoz, hogy valaki gonoszságot kövessen el,

banális okok is elegendőek ehhez (Arendt, 1963).

Philip Zimbardo többször nyilatkozott személyes hátteréről is.  Olasz bevándorló család tagjaként egy dél-bronxi gettóban nőtt fel, saját bőrén tapasztalta meg az előítéleteket, és látta, hogy nem egy barátja miként keveredik bűnözésbe.  Nyilatkozatai szerint hamar foglalkoztatni kezdte az a kérdés, hogy „jó emberek hogy követhetnek el rossz tetteket”. Egy 2003-as interjúban (Sherrer, 2003, 08. 27.) arról is beszámol, hogy az 1960-as években végzett egy Milgram-típusú kísérletet női hallgatók részvételével, a New York Egyetemen. Kis csoportokra osztva, kámzsával a fejükön és név helyett számmal azonosítva „ezek a helyes lányok fél órán belül fájdalmas elektromos sokkot mértek társaikra a kísérlet keretében.” Ennek nyomán megerősödött az a feltevése, miszerint „az állatias viselkedés bármely helyzetben előhívható, ha egy személyt névtelenné teszünk és lehetővé tesszük számára, hogy agresszívan viselkedjen”.

Zimbardo kísérletének hátteréhez figyelembe kell venni az 1970-es évek Amerikájának éles társadalmi és faji feszültségekkel terhes légkörét, amelyet a polgárjogi mozgalom, a vietnámi háború ellenes tüntetések, az ellenkultúra, az antipszichiátria, és a hatalmi struktúrák megkérdőjelezése fémjelzett. Ennek részét alkották a börtönök brutalitásáról szóló napi hírek is, és a több helyen kitört börtönlázadások. A kormányzati szerv által kiírt kutatási pályázat célja

a börtönkörnyezetben megjelenő pszichológiai folyamatok megismerése volt.

Feltételezhető, hogy az Office of Naval Research részéről a kiírás mögöttes motivációja a táborba került hadifoglyok kezelésének problémája volt (Invictus, 2012). Ugyanakkor a Kongresszust a börtönreform kérdései is foglalkoztatták. Így a kísérlet nem csak a „nagy kérdésekhez” kapcsolódott (hogyan történhetett meg a holokauszt Európa közepén, egyáltalában, mi a gonoszság természete), hanem aktualitása is jelentős volt.

A fő kérdés ez volt: Mi történik, ha átlagos egyetemistákat realisztikus börtönhelyzetbe helyezünk, a rabokat dehumanizáljuk, az őröket pedig deindividualizáljuk? Énjüktől idegen viselkedést fognak-e mutatni a résztvevők a szituáció és a szerepek erejének köszönhetően? A probléma nem volt új, de új volt a börtön kontextus, és továbbra is két különböző magyarázat volt az asztalon. A diszpozicionális elmélet szerint a személyiség mélyrétegeiből fakad a rémtettek elkövetése; a szituacionista magyarázat szerint viszont a külső körülmények ereje le tudja győzni az egyéniség jellemzőit, és ez átlagos, jó embereket is gonosz tettek elkövetésére sarkallhat. A börtönkísérlet az utóbbi feltevés igazságát kívánta ellenőrizni. A kritikák fényében felmerülő kérdés viszont az, hogy tényleg ezt a hipotézist vizsgálta-e a kísérlet.

A rekonstrukció nehézsége

A börtönkísérlet előtti és alatti események és körülmények pontos rekonstrukciója nem könnyű. A kísérletről nem jelent meg „hivatalos”, formálisan elfogadott publikáció lektorált pszichológiai folyóiratban. Zimbardo elsőként egy Kongresszusi bizottság előtt számolt be az eredményekről (Zimbardo, 1971). Két összefoglaló készült az Office of Naval Research számára (Haney, Banks és Zimbardo, 1972, 1973a), majd 1973-ban egy kriminológiai folyóiratban jelent meg publikáció (Haney, Banks, és Zimbardo, 1973b).  Hamarosan a New York Times Magazine-ban is cikk jelent meg (Zimbardo,  Haney, Banks, és Jaffe, 1973.04.08.), amelyet cikkek, interjúk, és TV műsorok sora követett. Zimbardo professzor szerkesztésében egy 50 perces dokumentumfilm került bemutatásra 1988-ban („Quiet rage”, Zimbardo, 1988). Ezek a források korán kialakították a sztenderd narratívát, amely a tankönyvekbe is bekerült.

Később megszületett a „hivatalos” információs weboldal (http://www.prisonexp.org/), amelyik évente érdeklődők millióit érte/éri el.  Zimbardo professzor kiemelkedő szakmai tekintélyre és média publicitásra tett szert. 2002-ben ő volt az Amerikai Pszichológiai Társaság elnöke, majd ő lett a „Pszichológia ösvényein” c. nagy sikerű ismeretterjesztő tévésorozat „arca és hangja”.  A kísérlet ikonikus kulturális tényezővé nőtte ki magát. Jelentős szerepe volt ebben a filmeknek is. Az első filmes bemutatásra egy olasz rendező vállalkozott 1977-ben (La Gabbia, Carlo Tuzii rendezésében). 2001-ben a német Das Experiment vette alapul a kísérletet Oliver Hierschbiegel rendezésében, majd 2010-ben készült a The Experiment című film Paul T. Scheuring rendezésében. A legtöbb nézőt Kyle Patrick Alvarez 2015-ös The Stanford Prison Experiment c. filmje érte el, amelynek készítésében Zimbardo professzor aktívan részt vett.  A film az eredeti felvételekből is tartalmazott részleteket. Összességében minden megnyilatkozás a sztenderd értelmezést támasztotta alá. Ezt néhány részlettel kiegészítette, de nem írta felül Zimbardo professzor későbbi összefoglaló munkája sem, A Lucifer hatás: Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá? (Zimbardo, 2007).

Időközben viszont egyéb, fontos és nem ismert részleteket tartalmazó dokumentumok, interjúk és háttéranyagok is elérhetővé váltak, amelyek nem simultak a sztenderd narratívához. Ilyen forrásokra hivatkozik többek között Blum cikke is (Blum, 2018 06.07.). Emellett elérhetővé váltak az interneten is különféle dokumentumok: egy korai oktatási célokra szánt, nem publikált anyag, amelyik a kísérlet egyfajta jegyzőkönyvét tartalmazza (Zimbardo és White, é.n.), az informált beleegyezés szövege (Informált beleegyezés, SPE), és a kísérlettel kapcsolatos archívumban tárolt, közvetlenül meghallgatható hanganyagok (TAPE ESPE, Zimbardo papers, 1953-2004; Resnick, 2018.06.14.).

A kísérlet előzményeiről, menetéről nehéz pontos és valósághű képet alkotni, mert sem a korai publikációk, sem a későbbi feldolgozások nem tartalmaztak minden részletet. A meghatározott mozzanatokat kiemelő sztenderd narratíva egy koherens történetet mutatott be, és egy átfogó „jó ügyet” szolgált, amit a Lucifer hatás előszavában a szerző a következőképpen fogalmazott meg: „Noha könyvemben főképp azt tárgyalom, hogy hétköznapi emberek milyen könnyen válhatnak gonosz cselekmények elkövetőivé vagy mások szenvedésének közönyös, tétlen szemlélőjévé, a legfontosabb üzenetem pozitív. Mindannyian nagyobb valószínűséggel látjuk meg a gonoszságot, emeljük fel a szavunkat és teszünk ellene, ha értjük, hogyan és miért jön létre” (Zimbardo 2007, előszó).

A részletek azonban fontosak, mint ahogyan az is, hogy a pszichológia megalapozott képet adjon az emberi gonoszság természetéről.  Legitim, és a hétköznapi megérzéseinknek sem ellentmondó hipotézis azt feltételezni, hogy a „jó” emberek a körülmények hatására gonosz cselekedeteket hajthatnak végre.  A tudományos kutatás és értelmezés azonban precizitást igényel, ezért nem mellékes, hogy igyekezzünk megismerni és megérteni, hogy pontosan mi történt a börtönkísérlet előtt és alatt.

Közvetlen előzmények, és az indítás

Sokáig a kísérlet kezdetének története úgy szólt, hogy „feladtunk egy hirdetést...”. A visszaemlékezésekből és feljegyzésekből, valamint a 2007-ben kiadott Lucifer hatás előszavából is kiderül viszont, hogy Zimbardo a Stanford Egyetemre kerülve nyári kurzust tartott a bebörtönzés pszichológiájáról. Ebbe társoktatóként bevont egy elítéltet, a fent már említett Carlo Prescott-ot, aki emberölésért letöltött 16 éves börtönbüntetéséből szabadult a San Franciscohoz közeli San Quentin börtönből. A kurzus során a diákoknak kreatív módon teljesíthették a kurzust, és David Jaffe, az egyik BA-s hallgató egy két napos börtönszimulációs kísérletet rögtönzött, ami megrázó volt a résztvevők számára. A professzor a kutatási pályázat elnyerését követően Jaffeval és Prescottal együtt látott neki a nagy kísérlet előkészítéséhez (vö. Neurocritic, 2012).

Zimbardo a valós helyzethez minél közelebb álló feltételek között kívánt válaszokat találni, ezért a Stanford Egyetem Pszichológiai Intézetének alagsorában egy „igazi” fogházat alakított ki, ahol a 3 fős cellák és a folyosó be volt kamerázva, így pillanatról pillanatra lehetett követni a beszélgetéseket és az eseményeket. 1971 nyarán szűkszavú újsághirdetés jelent meg a helyi lapban, amelyik férfi egyetemistákat keresett egy „börtönélettel kapcsolatos kísérlethez”, napi 15 dollár fejében (ez ma kb. napi 100 dollárnak felel meg).

A 70 jelentkező közül Zimbardo két PhD hallgatója (későbbi szerzőtársak) 24 fiatalt választott ki, akik egy ázsiai kivételével mind fehérbőrűek voltak. A pszichológiai teszteken alapuló szűrés mentén kiválasztottak „érzelmileg stabil, normális, intelligens” fiatalok voltak (Zimbardo, 1971, 153.o.), akik azonos mértékű, normál tartományba tartozó pontszámot mutattak a tekintélyelvűséget mérő skálán és egyéb pszichológiai teszteken. A későbbi interjúkból kiderül, hogy volt, aki érdekes nyári munkát keresett, volt, aki tüntetett a vietnámi háború ellen, és kíváncsi volt, hogy ha emiatt börtönbe kerülne, hogyan viselkedne (Ratnesar 2011). A résztvevőket random módon sorolták be a rabok, illetve az őrök csoportjába. Az előtesztelés és a random besorolás biztosította, hogy az őrök „átlagos, jó emberek” voltak, és bárki bekerülhetett ebbe a csoportba.

A később ismertté vált informált beleegyezés szerint a résztvevők beleegyezésüket adták, hogy egy random besorolásnak köszönhetően rabként vagy őrként vegyenek részt a kísérletben (a szöveg olvasható itt: http://pdf.prisonexp.org/consent.pdf.). Tudomásul vették, hogy a részvétel alatt „nem rendelkeznek privát szférával”, és hogy „elvárt a vizsgálat teljes időtartama alatti részvétel” ami alól felmentésre csak orvosi, vagy „Dr. Philip Zimbardo által megfelelőnek tartott okok” adhatnak indokot. A résztvevő továbbá nyilatkozott, hogy sem az egyetemet, sem a kísérlet vezetőit „nem fogja felelősség alá helyezni a kísérletben való részvétel következményeiért”. Ezen túlmenően a résztvevők nem tudták pontosan, hogy mi vár rájuk. Az informált beleegyezés szövege nem tartalmazta azt, hogy mennyi ideig tart a kísérlet, a szándék azonban 1-2 hét volt. Zimbardo professzor a 2003-as interjúban (Sherrer, 2003, 08.27.) elmondta, hogy a kutatás az egyetemi etikai bizottság engedélyével zajlott. A hozzájárulást minden további nélkül megkapták, „mert úgy nézett ki, hogy itt egyetemisták fognak rabló pandúrt játszani” – senki sem gondolta, hogy ebből bármi baj származhat.

A kísérlet sikerének kulcsa volt, hogy olyan körülményeket hozzanak létre, amelyek „a lehető legnagyobb mértékben megvalósítják a börtönlét pszichológiájának funkcionális szimulációját” (Zimbardo, 2004, 39.o.). Ennek érdekében Zimbardo – szokatlan módon – maga is aktív szereplőként vett részt a kísérletben, mint fizikailag is jelen lévő börtönigazgató, David Jaffe-ra pedig a börtönfelügyelői szerepkört osztotta. Carlo Prescott „szakértőként” segítette a börtönviszonyokban járatlan kísérletvezetőket.

A valósághűség érdekében megállapodást kötöttek a Palo Alto-i rendőrséggel.

Ennek megfelelően a vizsgálat első napján a rendőrök meglepetésszerűen őrizetbe vették a rabokat, és bekötött szemmel, megbilincselve vitték őket rendőrautókkal a Pszichológia Intézet alagsorába.  A lefogottakat ez teljesen váratlanul érte, és némelyik azt sem tudta, hogy a letartóztatás a kísérlettel kapcsolatban történik-e. A szembekötés azért történt, mert: „nem akartuk, hogy az épületet lássák, nem akartuk, hogy azt gondolják, hiszen csak a Pszichológiai Intézetben vagyunk” (Haney, in Ratnesar 2011). Zimbardo professzor a KRON nevű San Franciscoi TV társasággal megállapodott, hogy forgassák a letartóztatást, és a kísérlet alatt sajtóközleményeket közvetítsenek a kísérletről (Blum, 2018, 06.07.).

Az előkészületekhez tartozott, hogy a kísérletet megelőző napon eligazítást tartottak az őröknek. A találkozó pontos részleteit sokáig homály fedte. Zimbardo közvetlenül a kísérlet után azt nyilatkozta, hogy a börtönőrök nem kaptak specifikus utasítást vagy kiképzést arra vonatkozóan, hogy hogyan viselkedjenek (Zimbardo, 1971). Mai ismeretek szerint a találkozón az őrökön kívül ott volt Zimbardo professzor, David Jaffe, és a két doktori hallgató. A kutatók feladata nehéz volt: úgy kellett az őröket instruálniuk, hogy azok megértsék, fizikai erőszakot nem alkalmazhatnak, de a kísérlet lényege a börtönviszonyok reális imitációja. Lényegbe vágó volt, hogy az őrök tényleg börtönőrökként viselkedjenek. Az egyik doktori hallgató, Craig Haney visszaemlékezése szerint: „Nem tudtuk mi fog történni. Attól féltünk, mi lesz, ha két hétig csak ülnek az ágyukon és gitároznak? Mit csinálunk akkor?” (Ratnesar 2011, online).  A Stanford Egyetem archívumából másfél évtizeddel később előkerült hanganyag szerint a következőket mondta az eligazításon: “Fizikailag nem kínozhatjuk, nem bánthatjuk őket. Unalmat kelthetünk. Frusztrációt kelthetünk.  Félelmet kelthetünk bennük, valamennyire. Teljes hatalmunk van felettük ebben a helyzetben. Nekik viszont semmi hatalmuk sincs” (idézi Blum, 2018, 06.07.).

A kísérlet sztenderd bemutatása szerint az őröknek ezen az ülésen maguknak kellett felállítani a szabályokat, a kísérlet vezetői pedig várták, hogy mi fog történni. Más beszámolók szerint viszont az őrök David Jaffeval együtt dolgoztak ki 17 szabályt, amit a raboknak be kellett tartaniuk, bár az őröknek kellett megoldaniuk a szabályok betartatását (vö. Blum, 2018; Haslam és Reicher, 2012). A 17. szabály kimondta, hogy „a fenti szabályok be nem tartása büntetést vonhat maga után”.

Ezen előkészületek után indult a kísérlet első „éles” napja, 1971 augusztus 14-én. Az ezt követő eseményeket követjük tovább, az írás második részében.

Felhasznált szakirodalom

Blum, B. (2018.06.07.). The Lifespan of a Lie. Medium.com
https://medium.com/s/trustissues/the-lifespan-of-a-lie-d869212b1f62 Letöltve: 2018.08.12.

Bodnár J. L. (2018.06.19.). Tömegigény mutatkozik a szellemi lincselésre, és Zimbardóval ez meg is történik. 24.hu https://24.hu/kultura/2018/06/19/tomegigeny-mutatkozik-a-szellemi-lincselesre-es-zimbardoval-ez-meg-is-tortenik/ Letöltve: 2018.08.29.

Gacsályi, S. (2018.06.21.). „Inkább a támadás a kamu” Zimbardo a Mindsetnek. Mindset.
https://mindsetpszichologia.hu/2018/06/21/inkabb-a-tamadas-a-kamu-zimbardo-a-mindsetnek/ Letöltve: 2018.09.28.

Gray, P. (2013). Why Zimbardo’s prison experiment isn’t in my textbook. The results of the famous Stanford Prison Experiment have a trivial explanation. Psychology Today, https://www.psychologytoday.com/intl/blog/freedom-learn/201310/why-zimbardo-s-prison-experiment-isn-t-in-my-textbook

Haney, C., Banks, C., and Zimbardo, P. (1972). Interpersonal dynamics in a simulated prison (No. ONR-TR-Z-09). Stanford Univ California,  Dept .of Psychology. Prepared for Office of Naval Research.

Haney, C., Banks, W. C., and Zimbardo, P. G. (1973a). “Interpersonal dynamics in a simulated prison. ” International Journal of Criminology and Penology.  1973/1: 69-97.

Haney, C., Banks, W. C., and Zimbardo, P. G. (1973b). A study of prisoners and guards in a simulated prison. Naval Research Reviews, 9(1-17).

Haslam, S. A., and Reicher, S. D. (2012). Tyranny. Revisiting Zimbardo’s Stanford Prison Experiment In: S. A. Haslam, Slater A.M. and J. Smith (eds.) Psychology: Revisiting the classic studies, 126-141.
https://uk.sagepub.com/sites/default/files/upm-binaries/76684_Smith_Chapter_8.pdf Letöltve: 2018.09.12.

Heeney, A. (2017.10.20.). ‘The Stanford Prison Experiment’: Harrowing but disappointing. Sundance Review. https://www.stanforddaily.com/2015/01/29/sundance-stanford-prison-experiment-harrowing-but-disappointing/ Letöltve: 2018.09.12.

Informált beleegyezés SPE http://pdf.prisonexp.org/consent.pdf Letöltve: 2018.09.12.

Invictus (2012.03.07.).The lie of the Stanford Prison Experiment  (blog) https://valtinsblog.blogspot.com/2012/03/lie-of-stanford-prison-experiment.html#.W6NfLJMzbAw Letöltve: 2018.09.12.

Konnikova, M. (2015.06.12.). The real lesson of the Stanford prison experiment. Perspectives on Contemporary Issues, The New Yorker. https://www.newyorker.com/science/maria-konnikova/the-real-lesson-of-the-stanford-prison-experiment Letöltve: 2018.09.15.

LeTexier, T. (2018). Histoire d’un mensonge. Enquête sur l’expérience de Stanford, Paris, Zones. (History of a Lie). Paris: Editions La Decouverte.

Neurocritic (2012.08.19.) (Blog). The Stanford Prison Experiment Was Based on a Pilot Study With Similar Results. https://neurocritic.wordpress.com/2012/08/19/the-stanford-prison-experiment-was-based-on-a/Letöltve: 2018.08.14.

Prescott, C. (2005.04.28.) ‘The lie of the Stanford Prison Experiment’, The Stanford Daily,
Online: www.stanforddaily.com/2005/04/28/the-lie-of-the-standfordprison-experiment/ Letöltve: 2018.08.14.

Rácz J, és Balázs Zs. (2018.06.20). Philip Zimbardo tételesen cáfolja, hogy manipulálta a stanfordi börtönkísérletet. Qubit internetes magazin.
https://qubit.hu/2018/06/20/zimbardo-tetelesen-cafolta-hogy-manipulaltak-a-stanfordi-bortonkiserletet Letöltve: 2018.09.16.

Ratnesar, R. (2011). The Menace Within. Stanford Magazine, July-August.
https://alumni.stanqford.edu/get/page/magazine/article/?article_id=40741 Letöltve: 2018.09.16.

Resnick, B. (2018.06.14.). The Stanford Prison Experiment is based on lies. Hear them for yourself. https://www.vox.com/science-and-health/2018/6/14/17464516/stanford-prison-experiment-audio Letöltve: 2018.09.22.16.

Sherrer, Hans (2003.08.27.) Professor Philip Zimbardo: The Interview.
http://forejustice.org/zimbardo/p_zimbardo_interview.htm Letöltve: 2018.09.16.

Smith, E. R., Mackie, D. M, Claypool, H. M. (2016). Szociálpszichológia, Budapest, Eötvös Kiadó.

Szokolszky Ágnes (2018). Működési zavarok és megújulási törekvések a tudományos pszichológiában, a 21. század elején. Pszichológiai Szemle, 2018/4, megjelenés alatt.

TAPE ESPE, collection: Philip G. Zimbardo papers, 1953-2004 https://purl.stanford.edu/wn708sg0050 Letöltve: 2018.09.12.

Zimbardo, P.G. (1971). The psychological power and pathology of imprisonment. Hearings before Subcommittee No.3 of the Committee on the Judiciary House of Representatives Ninety-Second Congress, Washington, DC: US Government Printing Office.

Zimbardo, P. G., Haney, C., Banks, W. C., és Jaffe, D. (1973. 04.08.). A Pirandellian prison: The mind is a formidable jailer. The New York Times Magazine, 38-60.

Zimbardo, P. (1988). Quiet Rage (video). Stanford, CA: Stanford University. https://exhibits.stanford.edu/spe/catalog/fd396xq4047 Letöltve: 2018.09.12.

Zimbardo, P. (2007). A Lucifer hatás: Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá? AbOvo Kiadó, Budapest.

Zimbardo, P. és White, G. (é.n.) The Stanford Prison Eyperiment: A Simulation Study of the Psychology of Imprisonment conducted August 1971 at Stanford University.https://web.stanford.edu/dept/spec_coll/uarch/exhibits/spe/Narration.pdf Letöltve: 2018.09.12.

Zsidi, Zsófia 2017. 07.19. A kegyetlenség pszichológiája – Miért válnak jó emberek gonosszá? Mindset http://mindset.co.hu/a-kegyetlenseg-pszichologiaja-miert-valnak-jo-emberek-gonossza/ Letöltve: 2018.09.10.

•••

[1] A zanzásított sztenderd narratíva a tankönyveken kívül is számtalan helyen olvasható, a következő egy példa: „A résztvevők azonosultak a szerepeikkel. Az őrök visszaéltek újdonsült hatalmukkal, viselkedésük a rabokkal szemben lealacsonyító, bántó volt. Megalázták, meztelenre vetkőztették őket, puszta kézzel kellett vécét pucolniuk, megvonták tőlük az ételt, az is megesett, hogy fekvőtámaszokat csináltattak velük, miközben a hátukra tapostak. A rabokon rövid idő elteltével a tanult tehetetlenség jeleit lehetett látni. Alárendelődtek az őröknek, depresszív tüneteket mutattak, beletörődtek helyzetükbe, megváltoztathatatlannak élték meg azt. A kísérleti helyzet ijesztően valóságossá vált. A rossz rendszer és az ártalmas helyzet hatására jó emberek alaptermészetüktől idegen, patológiás módon kezdtek viselkedni.” (Zsidi, 2017).