Milyen a jó konzultáció? – Avagy konzultációs típusok az iskolapszichológiában

A pszichológiai tanácsadás során a pszichológus legfőbb feladata, hogy a hozzá forduló kliens problémáját a fókuszban tartsa. Ehhez a problémamegoldás folyamatával, annak lépéseivel és módszereivel kell leginkább tisztában lennie a szakembernek, és rendelkeznie kell az ehhez szükséges kompetenciákkal. Milyen típusú konzultációkat tartunk számon? Melyek az egyes típusok főbb jellemzői? Hogyan segítsünk jól, ha hozzánk fordulnak? Cikkünk témája a főbb a konzultációs irányzatok.

Az amerikai iskolapszichológusi kézikönyv meghatározta a pszichológiai konzultációra vonatkozó legfőbb irányelveket. Ezt magyar nyelvre is lefordították és annak egy bő tartalmi kivonatában összefoglalásra kerültek a legfontosabb szempontok és alapvetések, amiket a szakszerű munkavégzéshez figyelembe kell vennie a tanácsadónak. Az iskolapszichológiai konzultáció egy olyan közös problémamegoldási folyamat a pszichológus (tanácsadó) és a tanácskérő (általában pedagógus vagy szülő) között, melynek célja a releváns pszichológiai segítségnyújtás a harmadik félnek vagy csoportnak.

A konzultáció főbb típusait tekintve hármat különböztethetünk meg:

1. A problémamegoldó konzultáció során mind a tanácsadó, mind pedig a tanácskérő célja maximalizálni annak a valószínűségét, hogy közösen a felmerülő problémára a lehető legjobb megoldást találják meg. Ehhez hét lépéses stratégia követése mentén juthatnak el a felek: először is a legfontosabb, hogy konkretizáljuk és tisztázzuk a megoldandó problémát. Következő lépés, hogy elemezzük az ütköző érdekeket, majd közösen gondolkodva számos megoldási javaslattal álljunk elő. Ezt követően értékeljük az összegyűjtött lehetőségeket és tegyük le a legoptimálisabbnak tűnő mellett a voksunkat. Határozzuk meg a felelősségvállalás elemeit, hajtsuk végre a stratégiát és végül értékeljük a kapott eredményeket.

Mindhárom konzultációs irányzatban fontos, hogy lépésről lépésre haladva a közösen felállított cél érdekében, egymást kiegészítve segítse a tanácsadó és a tanácskérő a közös munkát.

2. A viselkedéses konzultáció a második irányzat, ami indirekt konzultációs és viselkedéslélektani alapokon egyaránt nyugszik: a Skinner-féle operáns kondicinálás és a Bandura-féle szociális tanuláselmélet elveit ötvözi. Bár sok kritika éri a módszert gépiessége miatt, mégis a legtöbb kontrollált kutatás e módszer hatásosságát igazolja. A Goodwin-féle ABC-módszer (Antecedents – Behavior – Consequences = előzmények – viselkedés – következmények) egy speciálisan kidolgozott tizenegy lépéses viselkedéses módszer. Első hat lépése a probléma definiálását szolgálja (módosítani kívánt viselkedés meghatározása, adekvát viselkedés kijelölése, előzmények elemzése, módosítandó viselkedést követő események elemzése, adekvát viselkedést megelőző események elemzése, adekvát viselkedést követő események elemzése), négy magára a beavatkozásra fókuszál (adekvát viselkedést erősítő megelőző események tervezése, adekvát viselkedés megerősítése érdekében a következmények elemzése, figyelmeztető jelzés a nem kívánt viselkedés újbóli előfordulása esetén, következmények számbavétele újbóli inadekvát viselkedés megjelenése esetén), és végül az utolsó egy (korrektív visszajelzés) az utánkövetés folyamatát segíti.

3. Végül a lelki egészség típusú konzultációt érdemes kiemelni, ami Gerald Caplan nevéhez fűződik. Az első két típussal számos közös vonást mutat, és alapjaikban megegyeznek, azonban ez utóbbi a pszichodinamikára épít, míg a fenti kettő inkább szituáció-hangsúlyú. A Caplan-féle felosztásban négy konzultációtípus adott: kliens vagy tanácskérő központú esetmegbeszélés, valamint tanácskérő vagy programközpontú adminisztratív megbeszélés. Cikkünk témáját tekintve számunkra most a tanácskérő központú esetmegbeszélő típus a releváns. Mivel pszichodinamikus alapelveken nyugszik ez a típus, ezért arra összpontosít ilyenkor a tanácsadó, hogy a tanácskérőnek miért akadnak azzal az adott problémával nehézségei, és hogyan tudná a tanácskérő megoldani ezeket a nehézségeket. Négy sarkalatos pontot fogalmaz meg Caplan, ami a megoldás hátterében állhat: az ismeretek (megértés és elfogadás) bővítése, a készségrepertoár fejlesztése, az önbizalom növelése, valamint az objektivitás fenntartása.

Amint láthatjuk, a konzultációs kapcsolat a tanácskérő és a tanácsadó között igen sokrétű, és számos kihívást jelentő feladattal szembesíti a résztvevő feleket, melyhez türelem és elhivatottság szükséges. Ezért érdemes több alkalmat szánni egy-egy probléma feltárására és megoldására, valamint stratégiai szempontból az egyes konzultációkat hasznos összegzéssel lezárni, hogy mindkét fél lássa a harmadik fél érdekében történő fejlődés irányát.

 

Felhasznált irodalom:

Caplan, G. (1963). Types of mental health consultation. American Journal of Orthopsychiatry, 33(3), 470.
Iskolapszichológiai füzetek 10. (2005). Az iskolai konzultáció elmélete és technikája, ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Tanárképzési – és továbbképzési Központ
Gutkin, T. B., & Curtis, M. J. (1981). School-based consultation: The indirect service delivery concept. The theory and practice of school consultation, 219-226.