„A szörnyek bennünk élnek” – egy meseterápiás kerekasztalról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy eseménysorozat, aminek egyik alkalmán a középpontba a meseterápia került. Mit üzennek számunkra a mesék? Mit jelent a meseterápia? Hogyan épül fel a Mesemúzeum? Miként tudunk jól élni a mesékkel? Miként őrizhető meg a gyermekség? Lássuk, milyen válaszokat adtak erre a Meseterápia – hogyan forduljunk a gyerekekhez? című esemény kerekasztalán!

A Petőfi Irodalmi Múzeum Asztali beszélgetések sorozatában októberben a meseterápia került a középpontba. Csóka Judit klinikai szakpszichológus, meseterapeuta, Helmich Katalin a Petőfi Irodalmi Múzeum Mesemúzeumának vezetője és Réz-Nagy Zoltán evangélikus lelkész próbálták körüljárni Galambos Ádám evangélikus teológus moderálásával a mesék üzenetét, gyógyító erejüket, a mesepszichológia alapfeltevéseit. Az esemény rövid felvezetője után egy kerekasztal-beszélgetés alatt igyekeztek a résztvevők különböző nézőpontokból rátekinteni ezekre. Hiszen mind a pszichológia mint tudomány, mind a saját személyes élményeink tele vannak történetekkel.

Az első kérdés a mesék pszichológiai jelentőségére vonatkozott. Csóka Judit szerint a mesék ereje a mesehőssel való azonosulásba rejlik. Ezért olyan érdekesek számunkra a mesék, és ezért segítenek a gyerekeknek a személyiségfejlődésben. Hiszen a szörnyek bennünk élnek! Mindezen felül a jó mese egy élmény, lelki és fiziológiai ellazulás, önmagunk átadása a történetnek. A mesék egyetemes szimbólumvilággal bírnak. Éppen ezért arra a kérdésünkre, amely a mesék átírására, „szépítésére” vonatkozott, egyértelmű elutasítás volt a válasz. Hiszen azzal, hogy Piroskát nem eszi meg a farkas, azzal a mese „kiherélése következik be. A résztvevők szerint

a mesék ereje éppen az ősi teljességükben, szimbólumaikban rejlik.

A népmeséket a hosszú eltelt idő tisztította le. Így kiselejteződött az, ami nem volt jó, és segítő, hasznos és jó mesék maradtak meg. Éppen ezért lehet úgy mesét választani, hogy az adott helyzethez vagy gyerekhez illő legyen, de átírni fölösleges, mert a mese lényege azzal elveszik.

A népmesék plusz funkciója továbbá, hogy jó hírt közölnek, azt, hogy van megoldás. A főhős egy kilátástalan helyzetből indul azért, hogy javítson rajta. Azt sugallja, hogy nem kell belenyugodni a rosszba, lehet hinni a jövőbeli javulásban. Sokszor éppen az hozza a változást, akitől nem is várnánk: a legkisebb, a leggyengébb. A kerekasztal tagjai felvetették azt a kérdést is, hogy a türelmetlenség sokszor oka hibáinknak, míg egy főhős gyakori tulajdonsága az, hogy tud várni. Mire jött egy kiegészítés: nemcsak várni tud, hanem megfelelő időben cselekedni is. Így a tagok kiegyeztek abban, hogy a jó hős jellemzője, hogy időzíteni tud: tudja, mikor kell cselekedni és mikor érdemes várni.

A hős jellemzője a türelem, de az is, hogy tudja, mikor kell levágni a sárkány fejét!

A hétköznapokból való kilépést próbálja elősegíteni a Petőfi Irodalmi Múzeum Mesemúzeuma is, amely Kányádi Sándor ötlete volt. Bár elsőnek összeférhetetlennek tűnhet a mese és a múzeum párosítás, hiszen a múzeum a látványra épül, míg a mese a belső világ mozgósítását hivatott szolgálni, mégis a Mesemúzeumban ez a két dolog tökéletesen ötvöződik. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a Mesemúzeumban a résztvevők maguk is mesehősökké válnak. Eljönnek otthonról a sötét erdőbe, és árnyképeken, archetípusokon keresztül vezető úton haladnak. Próbatételeken mennek keresztül. Ezek általában érzékszervi próbákat jelentenek, így mindenkinek van esélye jól teljesíteni. A múzeum fő célja a meséhez magához hasonló: az élményhez jutás, élményből épülés. Az együttműködéssel, egymásra utaltság élményével teli, bátorságot igénylő közösségi utazás sokszor hoz létre változást azokban, akik részt vesznek rajta. Erre példaként egy kisgyerek szolgált, aki először szólalt meg hosszú idő után a múzeumban.

Réz-Nagy Zoltán evangélikus lelkész apai tapasztalatával azt emelte ki, hogy a mese egyik nagy erejét az adja a gyerekek számára, hogy minden este van. Maga az ismétlés fontos, nem a változatosság. Az, hogy a gyermek sokszor hall valamit. Erre példaként a Waldorf óvodákat hozta fel, amelyekben minden mese több hétig ismétlődik, és ez nem zavarja a gyerekeket. Csak számunkra, „intellektuálisan megrontott felnőttek számára való mindennél előbbre ez a szempont. A lelkész a fejből mesélésre is biztatott egy Borges idézettel, miszerint „senki nem tud nagyobb irodalmi figurát létrehozni, mint amilyen figura ő maga”. Mivel magunknál nagyobb fikciót nem tudunk létrehozni, ezért ha fejből mondjuk a meséket, akkor nagyon hitelesen hangzik.

Réz-Nagy Zoltán rátapintott arra, hogy a bibliai történetek is tulajdonképpen mesék, amelyben elképesztően mély dolgok jönnek elő. Ahogy a lelkész fogalmazott: József története egy ökölbe szorított kézzel kezdődik, és egy nyitott tenyérrel ér véget. A lelkész szerint a bölcsesség mindenkiben benne van, viszont nem mindenkinél van felszínen, és ennek előhozatala a mesék feladata. Hiszen sokszor azért követjük el a hibákat, mert nem vagyunk tisztában saját bölcsességünkkel, nem tudjuk megtalálni azt.

A mesék segítenek ebben: a belső világunk feltérképezésében,

az önismereti munkában. A mesén keresztül próbáljunk ránézni életünkre, arra, hogy hogyan illeszkedik a mese rá!

A kerekasztal végén több kérdés is felmerült, például hogy árthatunk-e azzal a gyereknek, ha egy korához nem illő mesét olvasunk. Erre válaszként érkezett, hogy felnőtteknél gyakrabban előfordul, hogy nem egy helyzethez illő mesével ártunk. A gyerekek könnyebben képesek elhárítani a hozzájuk nem való meséket. Ez a védekezés különféle érdekes formában mutatkozhat meg: például egyszerűen otthagyja a mesélőt, vagy nem követeli, hogy újraolvassuk azt a mesét, ami nem volt jó. Beszámolónkat egy, a beszélgetésen elhangzott mondattal zárnánk a mesék univerzalitásáról: „Semmi esélyünk nem lenne megérteni más kultúrák meséjét, ha nem lenne sokkal több közös bennünk, mint ami elválaszt”.