Szokolszky Ágnes: Ezután mit gondoljunk a stanfordi börtönkísérletről? – II. rész

A pszichológia, mint tudomány számos kritikát kapott az elmúlt években. A legtöbb kifogás a kutatási eredmények megismételhetőségét és érvényességét vonja kétségbe. A legutóbbi, nagy port kavart botrány a világhírű Stanfordi börtönkísérletet érintette, amely erősen felrázta a nemzetközi tudományos közösséget is. Philip Zimbardo professzor, a korszakalkotó kísérlet vezetője a világon elsőként a Mindset Pszichológia hasábjain cáfolta a támadásokat, ennek ellenére joggal merülhetnek fel bennünk ellenérzések a témát illetően. Nem elhanyagolható az a tényező sem, hogy évtizedekkel a kísérletet követően nehezen tudunk objektív véleményt formálni a hiányos bizonyítékok és a szemtanúk kétséges beszámolói alapján. Hogyan vélekedjünk ezt követően a pszichológiatudomány egyik legmeghatározóbb kísérletéről, a Stanfordi börtönkísérletről? Háromrészes cikksorozatunkban Dr. Szokolszky Ágnes, a Szegedi Tudományegyetem Kognitív- és Neuropszichológia Tanszékének vezetője kalauzol el bennünket a témában és bemutatja a legfontosabb tényeket Zimbardo kísérletével kapcsolatban. Cikksorozatunk második része következik – a kísérlet, az értelmezés és a fogadtatás.

Cikksorozatunk első részében Dr. Szokolszky Ágnes, a hazai pszichológiatudomány egyik elismert szakembere áttekintette a Stanfordi börtönkísérlet hátterét, előzményeit és körülményeit. Jelen írásban megvizsgálja magát a kísérletet, majd kitér annak korabeli aktualitására, értelmezésére, és társadalmi-szakmai fogadtatására.

A kísérlet

A kísérlet 1971. augusztus 14-én kezdődött a rendőrségi letartóztatással induló forgatókönyv megvalósításával.[1] Az első napon a megérkezéskor az őrök a rabokat meztelenre vetkőztetve „tetvetlenítették”. A továbbiakban a raboknak alsónemű nélküli köpenyt, és a fejükön női harisnyát kellett viselniük (a fej leborotválásának szimbolizálásaként), a bokájukra lakattal ellátott láncot tettek. A foglyok kevés és rossz minőségű ételt kaptak, nevüket számmal helyettesítették. Az anonimitás és deindividuáció érdekében az őrök egyenruhát, rendőrbotot és napszemüveget viseltek, és jó ellátást kaptak. Nyolc órás műszakokban dolgoztak, és műszak végeztével hazamehettek. Mindez a kutatók által kidolgozott forgatókönyv és szabályok szerint történt.

A megérkezés után a résztvevőknek adaptálódniuk kellett a fenti körülményekhez. Az első napon még sem az őrök, sem a rabok nem vették egészen komolyan a helyzetet, nem igazán tudták, hogyan viselkedjenek. Az éjjeli szolgálatban a „John Wayne” becenevű őr (Dave Eshelman) viszont már autoriter módon lépett fel, és fekvőtámasszal és magánzárkával büntette a kihágásokat. Másnap a rabok felpiszkálódtak a körülmények és az őrök magatartása miatt, és ellenállásba kezdtek, ami lázadásba csapott át. Az események gyorsan eszkalálódtak: a rabok megtagadták a parancsokat, letépték a cellaajtókról a számokat és elbarikádozták magukat. Elhangzott: „Itt az ideje a forradalomnak!” (Zimbardo, 2007, 61.o.). Ebben a helyzetben állt be a harmadik fázis, az őrök részéről megnyilvánuló „terror”. Az őrök a tűzoltó készüléket használva behatoltak a cellákba, eltávolították a barikádot, a zendülés vezetőit magánzárkába vitték, és megalázó büntetéseket foganatosítottak (pl. padlón alvás, étel és fogmosás megvonás, fekvőtámaszok, WC pucolás csupasz kézzel, illetve a WC-nek kijelölt vödör kiürítésének megtiltása). A kutatók saját közlése szerint „körülbelül az őrök egyharmada használta a hatalmát zsarnoki módon”, a többiek a „jó fiú”, vagy a „kemény, de tisztességes” kategóriába tartoztak (Zimbardo, 1971, 154.o.).

A beszámolók szerint a kísérletvezetők lassú változásokat vártak, így a történtek meglepték őket. Ezen a ponton nehéz megállapítani, hogy pontosan mi történt. A rendelkezésre álló információk szerint azonban a kutatók mélyen bevonódtak az eseményekbe.  Amikor kiderült például, hogy zendülés készül, egyes beszámolók szerint Zimbardo a 8612. számú rabnak, Dougles Korpi-nak, felajánlotta, hogy könnyítésekben részesülhet, ha titokban informálja őt a zendülés előkészületeiről (Haslam és Reicher, 2012). A Lucifer hatás c. könyvében Zimbardo (2007, 97.o.) pedig beszámol arról, hogy amikor a harmadik napon híre ment, hogy a rabok szökést terveznek, az őrök utasítást kaptak, hogy láncolják össze a rabok lábát, húzzanak a fejükre papírzacskót, és vigyék őket át egy másik helységbe. Eközben az aggodalmaskodva érdeklődő szülőket a munkatársak úgy tájékoztatták, hogy minden rendben folyik, semmi veszélyes nem történik (Haslam és Reicher, 2012).

Fontos kérdés, hogy a börtönőrök milyen formában kaptak ösztönzést a brutalitásra. Amint a kísérlet előkészítése kapcsán láthattuk, Zimbardo a Stanford Egyetem archívumából másfél évtizeddel később előkerült hanganyag szerint a következőket mondta az őrök „0.napos” eligazításán: „Fizikailag nem kínozhatjuk, nem bánthatjuk őket.  Unalmat kelthetünk. Frusztrációt kelthetünk. Félelmet kelthetünk bennük, valamennyire. Teljes hatalmunk van felettük ebben a helyzetben. Nekik viszont semmi hatalmuk sincs.” (idézi Blum, 2018.06.07.).

A kísérlet sztenderd bemutatása szerint az őrök maguk alakították ki a viselkedésüket. Mindamellett ismertté vált, hogy az őrök David Jaffeval, Zimbardo munkatársával együtt dolgoztak ki a 17 szabályt, amit a raboknak be kellett tartaniuk (vö. Haslam és Reicher, 2012, 130.o.). A nemrég nyilvánosságra derült hanganyagokból pedig kiderül, hogy David Jaffe a kísérlet közben is folyamatosan instruálta az őröket, és explicit módon ösztönözte a kemény fellépést. Az egyik beszélgetés során például ezt mondja az egyik őrnek:„Eddig túlságosan a háttérbe húzódtál. Ez az én hibám is, mert beleegyeztem, hogy kimenj amikor a fekvőket csinálják, meg ilyesmi. De azt szeretnénk, hogy legyél aktív, vegyél részt a dolgokban. Mert az őröknek olyanoknak kell lenniük, akikre azt mondjuk, „kemény őr” (vö. Resnick, 2018.06.14.).

A beszámolók szerint a harmadik napon a 8612-es számú fogoly, Douglas Korpi  érzelmileg összeomlott, ordítva követelte hogy engedjék ki, mire magánzárkába került. Ekkor az orvos és a „börtönigazgató” is megvizsgálta, és megállapították, hogy csak tetteti magát. Egy „szabadlábra helyezési meghallgatás” keretében úgy döntöttek, hogy nem engedik ki.  A szimulált börtönben egy, a kutatókkal együttműködő valóságos börtönlelkész is látogatást tett, és közölte Korpival (a kutatókkal való egyeztetés alapján), hogy csak ügyvéd segítségével tud kikerülni, de felajánlja, hogy a szüleivel beszél ezügyben (Korpit később mégis kiengedték). (Blum, 2018).

Zimbardo (2004, 2007) jelentős fordulópontként értékelte a kísérletben azt a pillanatot, amikor Korpi elmondta a többieknek, hogy nem lehetséges kijutni. Értékelése szerint a foglyok kollektív ellenállása ekkor megtört, az őrök szerepidentitása megerősödött, és a továbbiakban minden résztvevő elvesztette realitásérzékét, beleértve saját magát is. Ez vezetett az őrök brutalitásához. Hozzá kell tenni, hogy a foglyok és őrök vitái, és a brutalitás megnyilvánulásai a „börtönfelügyelő” és a „börtönigazgató” folyamatosan jelenlétében, implicit -és mint láttuk explicit- jóváhagyásával történtek. A következő napokban öt embert komoly emocionális stressz miatt el kellett bocsátani, a hatodik napon pedig megjelent Christina Maslach, a professzor pszichológus barátnője, aki meggyőzte őt az egész kísérlet idő előtti leállításáról.

Napi aktualitás és értelmezés, társadalmi fogadtatás

A kísérlet napi aktualitását forrongó események igazolták. Augusztus 20-a volt a befejezés napja. Augusztus 21-én egy radikális fekete aktivista (a Fekete Párducok tagja) szökést kísérelt meg a San Franciscohoz közeli San Quentin börtönből; hatan meghaltak az incidensben. A börtönkísérletbe kezdettől bevont KRON TV társaság azonnal TV vitát rendezett az esetről Zimbardo professzor és egy börtönfelügyelő részvételével. A San Quentin-beli események hatására három héttel később véres börtönlázadás tört ki a New York állambeli Attica börtönben. Ekkor az igazságügyi hatóságok vizsgálatokat kezdtek a börtönviszonyok feltárására.

Ennek keretében Zimbardo professzort 1971 októberében szakértőként kongresszusi meghallgatásra rendelték a börtönviszonyokkal foglalkozó bizottság elé. A szakvélemény nyújtotta az első összefoglalást a börtönkísérletről, és egy leegyszerűsített, lekerekített beszámolót rajzolt fel arról, hogy az átlagos, lelkileg egészséges egyetemistákból hogyan vált szadista őr.  A meghallgatás során Zimbardo a következő értelmezést adta:

Az egyéni emberi viselkedés inkább társadalmi erők és környezeti tényezők kontrollja alatt van, semmint ’személyiség jegyek’, ’jellem’, ’szándék’, vagy egyéb empirikusan nem igazolt tényezők alatt.  Sok ember, talán a többség esetében igaz, hogy bármit megtesznek, ha pszichológiailag megfelelő helyzetbe hozzák őket – függetlenül ezen emberek erkölcsétől, moráljától, értékeitől, attitüdjeitől, hitétől vagy személyes meggyőződésétől.  … Önmagában már az elegendő ahhoz, hogy patologikus viselkedést idézzünk elő emberekben, hogy ’foglyoknak’ és ’őröknek’ címkézzük őket és olyan helyzetet idézünk elő, amelyben ezek a címkék érvényességet és értelmet kapnak. … A börtönrendszer … garantálja, hogy elég súlyos, az emberiességüket aláásó patologikus reakciókat vált ki az őrök és a foglyok esetében egyaránt” (Zimbardo, 1971, 155.o., idézi Smith és Haslam, 2012, 129.o.)[2]

A kezdeti média szerepléseknek és a kongresszusi meghallgatásnak köszönhetően a börtönkísérlet viharos gyorsasággal ismertté vált és befolyásra tett szert. Néhány börtönvezető tiltakozott, a társadalom részéről megnyilvánuló érdeklődés azonban elsöprő volt. Számtalan elítélt, törvényalkotó és jogász írt támogató levelet, egyetértve a kísérlet eredményével (Zimbardo, 1973). A „média impakt faktor” növekedése megugrott, amikor 1971 novemberében az NBC televízióban megjelent egy video anyag a börtönben készült felvételekről, amit egy cikk követett a New York Times magazinban (Zimbardo, Haney,  Banks, és Jaffe, 1973 04.08.),  és más lapokban. Mire 1973-ban megjelent az első formális publikáció egy kriminológiai folyóiratban (Haney, Banks és Zimbardo, 1973), már sokan ismerték a „sztenderd narratívát”, miszerint a kutatók meglepve figyelték, hogyan alakulnak át a szemük előtt jóravaló egyetemisták kegyetlenkedő, inhumánus lényekké.

Zimbardo a kísérlet fő üzenetének azt tartotta, hogy a hatalmi helyzettel és -szereppel való azonosulás hatására bárki brutálisan tud viselkedni, és ez a „karakter átváltozás” a körülmények hatására gyorsan és intenzíven tud lejátszódni. Saját magára vonatkozóan is kijelentette: „az egyik legijesztőbb pillanat a kísérlet során az volt, mikor úgy éreztem, akár én is könnyen lehetnék az egyik legbrutálisabb őr” (Zimbardo, 1971: 113).[3]

Zimbardo ezen túl kifejezetten a középosztály azon tagjaihoz is szólni akart, akik meglátása szerint a törvényeket hozzák és betartatják, miközben „nem vesznek tudomást arról, hogy miféle intézmény a börtön, és mi történik ennek következtében sok férfival, nővel, és gyerekkel” (Zimbardo, 1973, 253.o.). Az 1973-as cikk több konkrét, a kísérletre támaszkodó peres eljárást is felsorol. Így például ügyvédek polgári pert indítottak New York állambörtönigazgatási szervei ellen, Kalifornia egyik városában peres eljárással sikerült megakadályozni egy nagy börtön megépítését – ezekben az eljárásokban a stanfordi börtönkísérletre való hivatkozás lényeges mozzanat volt. Blum (2018.06.07.) idézi Frances Cullen ismert kriminológust, aki elmondja, hogy a börtönkísérlet azt az 1970-es években terjedő nézetet is megerősítette, miszerint a börtönök nem megreformálhatóak, mert minden börtön lényege szerint inhumánus intézmény.

 A szakmai fogadtatás

A rohamos sikerhez bizonyosan hozzájárult, hogy egy vezető egyetem kutatója tudományos kísérletezéssel jutott meggyőző konklúzióra egy olyan kérdésben, amely az adott történelmi pillanatban az egyes embert és a társadalmat is mélyen foglalkoztatta. Zimbardo megemlíti, hogy a kísérletnek kollégái részéről hűvösebb fogadtatása volt (Zimbardo,1973). Ezen túlmenően azonban komoly bírálatok is érték a börtönkísérletet a tudományos közösség oldaláról.

Egy korai kritika elsősorban etikai kifogást emelt. A személyes élt hordozó megállapítás szerint néhány ambíciótól fűtött, elvakult kutató képtelen átlátni, hogy milyen ártalmas hatásoknak teszik ki a vizsgálatukban résztvevő személyeket (Savin, 1973). Zimbardo válaszában hangsúlyozta, hogy a börtönkísérlet Milgram eredményeit vitte tovább, valóban szenvedést okozott a résztvevőknek, de ezt igazolja, hogy a vizsgálat a társadalom javát szolgálta. A kísérletet etikai engedéllyel és jogi jóváhagyással végezte, a kísérletet követően az élményeket alaposan feldolgozták a résztvevőkkel, akik nem szenvedtek tartós károsodást (Zimbardo, 1973). Az etikai vita folytatódott, és ismert módon az Amerikai Pszichológiai Egyesület (APA) etikai kódexének jelentős megszigorításához, és intézményi etikai bizottságok felállításához vezetett.

A módszertan és az értelmezés tekintetében az első kritikát Erich Fromm, neves pszichoanalitikus beállítottságú filozófus-szociálpszichológus fogalmazta meg a „The Anatomy of Human Destructiveness” című 1973-ban megjelent könyvében. Fromm „behaviorista tézisnek” nevezte Zimbardo szituacionista magyarázatát. Aggályosnak tartotta, hogy az eredmények megfogalmazása homályos. Kifogásolhatóak az olyan megfogalmazások, mint „körülbelül az őrök egy harmada” „a többiek két kategóriába tartoznak”. Az sem elfogadható, hogy a szerzők a különböző publikációkban nem konzekvensen írják le a résztvevők viselkedését. Fromm az eredmények értelmezésének és általánosításának önkényességét is felveti. Zimbardo vajon miért az őrök „körülbelül egyharmadának” szadista viselkedését emeli ki a kísérlet legfőbb tanulságaként, holott legalább olyan fontos, hogy a kutatók által teremtett abúzív környezetben az őrök kétharmada nem vált szadistává. Ez arra mutat, hogy a szerzők reflektálatlanul köteleződtek el saját értelmezésük mellett, már a kísérlet megkezdése előtt.

Fromm szerint a résztvevők realitásérzékének kikezdése elsősorban a kutatók által kitalált forgatókönyvnek volt köszönhető. A realitásérzék elvesztése Zimbardo értelmezése szempontjából azért fontos, mert azt mutatja, hogy a szerep és a helyzet egészen átvette az uralmat a résztvevők tudatában. A szerep „beszippantotta” a szereplőket, beleértve őt magát is, és ettől kezdve a résztvevők én-idegen módon viselkedtek. Fromm felveti: bármennyire valósághű és váratlan a helyzet, a résztvevők számára nem felejthető, hogy egy pszichológiai kísérletben vesznek részt, a „jó ügy” (börtönrefom, tudomány) szolgálatában. Míg a leborotvált fej egy igazi börtönben az alárendelt pozíció megtestesítője, addig a neylon harisnyával leszorított haj a kísérleti résztvevő helyzetének kelléke. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy napi fizetség ellenében kooperációt ígértek egyetemük professzorának. Ezek a tényezők lényegesen eltérnek a valóságos börtönhelyzettől, tehát a kísérleti helyzet nem tekinthető a valós börtönhelyzet funkcionális analógiájának.

A további kritikák (Banuazizi, és Movahedi, 1975; Carnahan és McFarland, 2007; Gray, 2013; Haslam és Reicher, 2012) hasonló módon kiemelték, hogy a „szituáció ereje” értelmezés nem állja meg a helyét, mivel a kutatók aktívan elvárták és bátorították az agresszív viselkedést. Egy hasonló ausztrál börtönszimulációs vizsgálatban (Lovibond, Mithiran és Adams, 1979), amelyikben a kísérletvezetők nem avatkoztak be, az őrök nem mutattak brutalitást. A dokumentumfelvételek továbbá azt mutatják, hogy az erős elvárások ellenére az őrök és a foglyok többször „szerepen kívül” viselkedtek. Ez, és az őrök nem homogén viselkedése ellentmond Zimbardo értelmezésének, amelyik túlhangsúlyozza a zsarnokoskodás elkerülhetetlen megjelenését és egyoldalúan magyarázza ennek okát.

2001-ben vállalkoztak kutatók arra, a BBC-vel való együtműködésben, hogy megismételjék a stanfordi börtönkísérletet (Reicher és Haslam, 2006).  Az etikailag körültekintően körülbástyázott és aprólékosan dokumentált vizsgálat során több mint 300 jelentkezőből 15 főt választottak ki pszichometriai tesztelés alapján, és random módon őrnek, illetve rabnak sorolták be őket. Az őrök nem kaptak eligazítást, ténylegesen magukra hagyva alakították a börtön napi életének vezetését. A kísérlet elején agresszív viselkedés nem alakult ki, de az őrök csak nehezen tudtak megküzdeni a feladattal, többen kiléptek menetközben. Később konfliktus és lázongás kezdődött, majd az őrök és a rabok közösen próbáltak egy új rendszert érvénybe léptetni. Ez azonban nem működött, így a hatodik naptól az őrök keményebb intézkedéseket vezettek be. A kísérletvezetők a 8. napon a stressz megnövekedése miatt leállították a kísérletet. A kutatók az interakcionista értelmezést látták alátámasztva a vizsgálatuk alapján: zsarnoki viselkedést se az erre való hajlam, se a szituáció ereje automatikusan nem alakít ki, de a különböző tényezők interakciója viszont elő tud hívni elnyomó viselkedést.

A szakmai fogadtatás tehát kritikus volt, a kísérlet presztizse és pozíciója azonban nem rendült meg. Ennek okait, valamint a kritikák újabb hullámát, és a kísérlet értelmezését és tanulságait gondoljuk át az írás következő, befejező részében.

Felhasznált szakirodalom

Banuazizi, A., and Movahedi, S. (1975). Interpersonal dynamics in a simulated prison: A methodological analysis. American Psychologist, 152-160.

Blum, B. (2018.06.07.). The Lifespan of a Lie. Medium.com
https://medium.com/s/trustissues/the-lifespan-of-a-lie-d869212b1f62

Carnahan, T. és McFarland, S. (2007). Revisiting the Stanford Prison Experiment: Could participant self-selection have led to the cruelty? Personality and Social Psychology Bulletin, 33/5: 603–614.

Fromm, E. (1973). The Anatomy of Human Destructiveness. Holt, Rinehart and Wilson, New York

Gray, P. (2013). Why Zimbardo’s prison experiment isn’t in my textbook. The results of the famous Stanford Prison Experiment have a trivial explanation. Psychology Today, https://www.psychologytoday.com/intl/blog/freedom-learn/201310/why-zimbardo-s-prison-experiment-isn-t-in-my-textbook Letöltve: 2018.10.10.

Grunge (2017. 12.08.) The untold truth of the Stanford Prison Experiment. You Tube Közzététel: https://www.youtube.com/watch?v=DsWJPNhLCUU Letöltve: 2018.11.01.

Harris, M. (2014.10.07). The psychology of torture. The Milgram experiments showed that anybody could be capable of torture when obeying an authority. Are they still valid? Aeon online magazine, https://aeon.co/essays/is-it-time-to-stop-doing-any-more-milgram-experiments Letöltve 2018.10.10.

Haslam, S. A. és Reicher, S. D. (2012). Tyranny. Revisiting Zimbardo’s Stanford Prison Experiment In: S. A. Haslam, Slater A.M. and J. Smith (eds.) Psychology: Revisiting the classic studies, 126-141. https://uk.sagepub.com/sites/default/files/upm-binaries/76684_Smith_Chapter_8.pdf Letöltve: 2018.09.12.

Konnikova, M. (2015.06.12.). The real lesson of the Stanford prison experiment. Perspectives on Contemporary Issues, The New Yorker. https://www.newyorker.com/science/maria-konnikova/the-real-lesson-of-the-stanford-prison-experiment Letöltve: 2018.09.15.

Lovibond, S.H., Mithiran, X. és Adams, W.G. (1979). ‘The effects of three experimen- tal prison environments on the behaviour of non-convict volunteer subjects’, Australian Psychologist, 14: 273–287.

Prescott, C. (2005.04.28.) ‘The lie of the Stanford Prison Experiment’, The Stanford Daily,
Online: www.stanforddaily.com/2005/04/28/the-lie-of-the-standfordprison-experiment/ Letöltve: 2018.08.14.

Reicher, S. D. és Haslam, S. A. (2006). Rethinking the psychology of tyranny: The BBC prison study. British Journal of Social Psychology. 45/1: 1-40.
http://www.bbcprisonstudy.org/ Letöltve: 2018.08.14.

Resnick, B. (2018.06.14.). The Stanford Prison Experiment is based on lies. Hear them for yourself. https://www.vox.com/science-and-health/2018/6/14/17464516/stanford-prison-experiment-audio Letöltve: 2018.09.22.16.

Savin, H.B. (1973). Professors and psychological researchers: Conflicting values in conflicting roles. Cognition, 2: 147–9.

TAPE ESPE, collection: Philip G. Zimbardo papers, 1953-2004 https://purl.stanford.edu/wn708sg0050 Letöltve: 2018.09.12.

Zimbardo, P.G. (1971). The psychological power and pathology of imprisonment. Hearings before Subcommittee No.3 of the Committee on the Judiciary House of Representatives Ninety-Second Congress, Washington, DC: US Government Printing Office. A szakvélemény olvasható itt: http://pdf.prisonexp.org/congress.pdf Letöltve: 2018.09.12.

Zimbardo, P. G. (1973). On the ethics of intervention in human psychological research: With special reference to the Stanford Prison Experiment. Cognition Volume 2, Issue 2, 1973, Pages 243-256. https://pdfs.semanticscholar.org/91e0/29d4649fd3926b86ed4c7a05d5690644696d.pdf Letöltve: 2018.09.12.

Zimbardo, P.G. (2004) ‘A situationist perspective on the psychology of evil: Understanding how good people are transformed into perpetrators’, in A. Miller (ed.), The Social Psychology of Good and Evil. New York: Guilford. pp. 21–50.

Zimbardo, P. (2007). A Lucifer hatás: Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá? AbOvo Kiadó, Budapest.

Zimbardo, P. G., Haney, C., Banks, W. C. és Jaffe, D. (1973. 04.08.). A Pirandellian prison: The mind is a formidable jailer. The New York Times Magazine, 38-60.

Zimbardo, P. és White, G. (é.n.) The Stanford Prison Eyperiment: A Simulation Study of the Psychology of Imprisonment conducted August 1971 at Stanford University.
https://web.stanford.edu/dept/spec_coll/uarch/exhibits/spe/Narration.pdf Letöltve: 2018.09.15.

 

[1] Különböző forrásokból lehet képet kapni a történtekről (ilyen a kísérlet „hivatalos” weboldala: http://www.prisonexp.org/; a kísérlet nem publikált jegyzőkönyve: Zimbardo és White, é.n.; a kritikai cikkek és feldolgozások sorozata: pl. Blum, 2018. 06.07.,  Grunge, 2017; Konnikova, 2015; Prescott, 2005; Resnick, 2018.06.14) és a kísérlettel kapcsolatos archívumban tárolt, közvetlenül meghallgatható hanganyagok (TAPE ESPE, Zimbardo papers, 1953-2004).

 

[2] A szakvélemény olvasható itt: http://pdf.prisonexp.org/congress.pdf

[3] Ez összecseng Milgram konklúziójával, aki egy 1979-es interjúban a következőket mondta a 60 Minutes c. TV-műsorban: „Mintegy ezer ember kísérleti megfigyelése, valamint ezen megfigyeléseknek a saját intuíciómra gyakorolt hatása alapján azt mondanám, hogy amennyiben a náci Németországhoz hasonló haláltáborokat állítanának fel az Egyesült Államokban, elegendő számú személyzetet találnánk bármilyen közepes méretű amerikai városban” (Idézi: Harris, 2014.10.07).