Hajléktalanság

Lélekben is otthontalanul – a hajléktalanságról pszichológus szemmel, I. rész

Aki szegény, az a legszegényebb” – írta József Attila, s valóban, kevés dolog tesz olyan sebezhetővé valakit, mint ha anyagilag kiszolgáltatott. A társadalom egyik legelesettebb, legnagyobb veszélyben lévő rétege így kétségtelenül a hajléktalanoké. Kik ők valójában? A 2018. október 15-én életbe lépett szabálysértési törvény miatt reflektorfénybe került a kérdés. A törvény elleni tiltakozását több szakma képviselői is kifejezték – köztük a pszichológusok is. Mi sarkallhatott arra több mint ezer pszichológust egy nap alatt, hogy felemelje a hangját az intézkedés ellen? Ahhoz, hogy ezt megértsük és magunk is fel tudjuk mérni a törvény hatását, szükséges egy bizonyos tudás a témában. Milyen külső és belső hatások játszanak közre az otthon elvesztésében és utána? Mi az a lelki otthontalanság? Hogy néz ki a magyar hajléktalanokat ellátó rendszer, s mik a gyengeségei, erősségei? Cikkünkben igyekszünk objektíven, tudományos eredményekre támaszkodva, illetve Kántor Árpád pszichológus szakmai véleménye alapján körüljárni a törvénnyel kapcsolatos pszichológusi kételyeket.

A legtöbb, nagyvárosban élő embernek él a fejében egy kép arról, hogy milyenek „a hajléktalanok”, mint ahogy van egy képzetünk arról is, hogy milyen lehetőségei van azoknak, akiket az otthontalanság sújt. Ez a kép azonban sokszor köszönőviszonyban sincs a valósággal. Azonban ezen dolgok ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük a hajléktalanok pszichológiai és fizikai helyzetét és értékelhessük a 2018. október 15-én életbe lépett szabálysértési törvényt, mely kimondja, hogy

a közterületen való életvitelszerű tartózkodás bűncselekmény.

Hányan is vannak tulajdonképpen a hajléktalanok?

A kérdés megválaszolásához először nézzük meg, kiket is nevezünk egyáltalán hajléktalanoknak. Legtöbbünk szerint az, hogy valaki hajléktalan-e vagy sem, egy „igen” vagy „nem” válasszal eldönthető. Azonban ez korántsem így van. A törvény közvetlenül azokra vonatkozik, akiknek az élettere az utca, ténylegesen fedél nélkül élnek. Ők a hajléktalanok rendkívül vegyes, heterogén csoportjának kisebbségét alkotják. Rajtuk kívül hajléktalan az is, akinek nap mint nap meg kell küzdenie érte, hogy fedett helyen (például egy menedékben) tölthesse az éjszakát, vagy akiknek van fedél a fejük felett, azonban nem garantált a lakás állandó használatának lehetősége. Többségükről nem is lennénk képesek megmondani, hogy hajléktalanok.

Ennek fényében, lássuk, hány embert érint a szabálysértési törvény.

Az indoklás szerint a törvény célja, hogy a hajléktalanok az utca helyett a szállókon töltsék az éjszakát, s a nappali melegedőkben a napokat. Azonban minden statisztika szerint ezek a szállók már a törvény előtt is túlterheltek voltak. Jelenleg az ország területén 9800 férőhely van éjjeli menedékhelyeken (télen további 1500), és 7600 nappali melegedő áll rendelkezésre. A Február Harmadika Munkacsoport 2018-as szakértői becslése szerint

ez időpillanatban tizennégyezer embert érint a hajléktalanság.

Ebből mintegy tízezren veszik igénybe a hajléktalanszállókat, négyezren pedig közterületen aludtak – ennek a négyezer embernek kell jelenleg helyet találni a hajléktalanszállókban, amelyek, ahogy láthatjuk, már most is túlterheltek.

A szállók nagy részén a feltételek sem megfelelőek” – mondja Kántor Árpád, aki pszichológusként tizenöt éve kutatja a hajléktalanság lelki hátterét. „A legtöbbek számára a szakmai szleng által »fapadosnak« nevezett megoldás elérhető: itt egy éjszakát lehet eltölteni – ha szerencséje van az embernek, és befér. Ezek gyakorlatilag tömegszállások: egy éjszakára mehetnek be, harminc-negyven másik emberrel együtt, reggel hatkor pedig azt mondják, hogy viszontlátásra. Este pedig megint nem garantálja semmi, hogy lesz hely. Nem hosszú távra vannak ezek a szállók kitalálva.

A fizikai nehézségek mellett ez az életmód pszichológiai következményekkel is jár. A legtöbben képesek vagyunk önmagunkat a céljainkkal, kapcsolatainkkal, valahova tartozásunkkal definiálni – ez azonban nem lehetséges olyanok számára, akiknek ezek közül egyik sincs. „Ezt az állapotot »-talan-telen« identitásnak szoktuk nevezni: ezeknek az embereknek nincs helyük a világban – helytelenek, családtalanok, otthontalanok” – mondja a szakértő. Ez az identitás nagyon szorosan összefügg a tanult tehetetlenség állapotával – erről később még szót ejtünk.

Hajléktalan férfi
A sztereotipikus kép a hajléktalanokról sokszor nem fedi a valóságot.

De önmagában az is egy veszélyes pszichológiai állapot, ha valaki számára nem létezik olyan hely, amihez a joga megkérdőjelezhetetlen, amihez kötődni tud – ahol otthon van. Ezt az állapotot nevezi a pszichológia lelki otthontalanságnak. Azonban lelki otthontalanságról közel sem csak akkor beszélhetünk, ha a fizikai otthon hiányzik. „Nagyon fontos, hogy az embernek korábban milyen benyomása volt az otthonról. Például ha valaki egyszer már felépített egy otthont és azt elvesztette bármi okból, akkor lesz egy olyan lenyomat a lélekben, hogy az otthont hiába építi fel az ember, később azt elveszítheti. Van, aki meg tud küzdeni ezzel a traumával és motivált tud maradni. Sokan viszont feladják az otthonteremtésre való törekvést, hiszen ez okozta a korábbi sebződést.

Amíg ez a sérülés – akárcsak egy gyász – nincs feldolgozva, addig hiányoznak azok a lelki alapok, melyek mentén elkezdődhet az új otthon felépítése.

De vannak olyanok is, akiknek már a kezdetek kezdetén sérül az otthonképe, például azért, mert otthon bántalmazás érte. Ilyenkor az otthonról kialakult negatív kép miatt megmarad a mélyben egy félelem. Egy ilyen sorsú ember általában életpályája során megpróbálja elkerülni a tartós otthont – például folyton úton marad, de soha nem engedi meg magának, hogy megérkezzen” – mondja Kántor Árpád. Ugyanakkor lehetséges otthonként tekinteni olyan körülményekre, melyektől sok ember elborzadna. „Ha valakinek évtizedek óta az utca a hajléka, akkor tényleg az válik az otthonává. S ha ezt elveszik tőle, akkor ugyanúgy sebződik, mint ha valaki egy milliárdos lakásból kerülne ki az utcára. Mert az a biztonságos, megszokott rutinja törik meg, amihez volt egy kötődése. Lehet bármilyen szörnyű, de legalább ismerős.”

A lelki otthon sérülése magyarázhatja azt, hogy miért okoz nehézséget a hajléktalan emberek számára a gyökerek megvetése egy lakásban, még akkor is, ha arra az anyagi körülmények, a szociális háló biztosított. „Ami egyébként messze nincs meg itthon” – teszi hozzá a szakértő. „Amikor a hajléktalanságról pszichológiai szempontból beszélünk, akkor mindig fontos megemlíteni, hogy van a jelenségnek egy nagy szelete, ami kívül esik a pszichológián. Az okok közt általában egy vezető szerepet tölt be a szociális hálónak az erőssége, az, hogy aki a hajléktalanság veszélyébe kerül, kap-e kellő támogatást. El tud-e helyezkedni a munkaerőpiacon, vannak-e albérletek, amiket ki tud venni… Van-e lehetősége stabilizálni az életét.

Lehetséges azonban, hogy valaki hiába igyekszik egyenesbe kerülni, minden próbálkozása kudarcba fullad. Ilyenkor idővel kondicionálódik ahhoz, hogy a tettei nincsenek befolyással arra, hogy mi történik vele.

Kialakul az az érzés, hogy nincs kontrollja a saját sorsa felett.

Ezt az állapotot tanult tehetetlenségnek nevezzük – és számtalan betegség, köztük a depresszió kialakulásához is erősen hozzájárul. Különösen igaz ez, ha a tanult tehetetlenséggel küzdő ember önmagát hibáztatja, vagy mások hibáztatják balsorsáért. Facilitálja a helyzetet az is, ha valaki ugyanabban, a hosszú távú életre nem alkalmas állapotban tengődik – és nincs kilátása az abból való kitörésre. Kántor Árpád szerint az átmenetinek szánt menedékek tartós használata pont egy ilyen helyzet: „Az embereket bekényszerítik egy bármilyen ellátórendszerbe, és ott ragadnak, mert nincs elérhető következő lépés – például egy szociális bérlakásrendszer. Megszilárdul a hajléktalanidentitás. Nincs perspektíva, nincs kibontakozás, nincs semmi. Az erőforrások épp csak a túlélésre elegendőek.”

Mire lenne szükség egy jobb rendszerhez?

A stratégia fejlesztése mellett leginkább finanszírozásbeli kérdés lenne a hazai ellátáson javítani” – véli Kántor Árpád.  „A szakmai struktúra meglenne, rengeteg elkötelezett ember van.” Azonban amíg a hajléktalanoknak járó juttatások a létminimumra alig elegendőek, nehéz lehetőséget találni az ördögi körből való kilépésre. Ahhoz, hogy ez sikerülhessen, anyagi és pszichés támogatásra egyszerre van szükség.

Jogos lehet a kérdés, hogy mégis miből lehetne finanszírozni a hajléktalan-ellátás javítását, mikor az államigazgatásnak sok, szélesebb tömegeket érintő ügyre kell költenie.

2015-ös adatok szerint az államnak átlagosan havi 58.000 forintot költ egy hajléktalan ellátására a jelenlegi rendszerben. A támogatott lakhatás biztosítása – mely egyébként az egyik leghatékonyabb módja a probléma megoldásának – egy fő számára 2015-ben mintegy 6-7000 forinttal lenne drágább (beleértve a lakástámogatást és a szükséges szociális szolgáltatásokat). Két fő egy lakásba költözése esetén azonban a lakhatás támogatása már spórolást jelentene az államnak. Emellett pedig látszatmegoldás helyett valódi segítséget kapnának az arra rászorulók. A jelenlegi változások ezzel szemben csak veszélyesebbé tették a helyzetet az érintettek számára.

Valahol mindannyian tudjuk, hogy mi várható. A hajléktalan emberek még rosszabb helyzetbe kerülnek. Nagy eséllyel sokan büntetett előéletűvé válnak, akiknek nincs kriminális hajlamuk. Illetve jön a tél, és az emberek meg fognak fagyni emiatt. Az érintettek elhúzódnak, olyan helyekre, ahol békén hagyják őket. Ami viszont azt vonja maga után, hogy még az a szociális munkás kör sem tudja majd őket elérni, akik általában ilyenkor megvédik őket a fagyhaláltól. Félő, hogy sok ilyen eset lesz.” – véli a szakértő.

 

A jelenlegi cikkben azonban csak az egyén szempontjából jártuk körbe a témát. Holott a hajléktalanság egy társadalmi/szociális kérdés is. Szintén nem foglalkoztunk a problémával a többségi társadalom tagjainak szempontjából – milyen hatással van a középréteg tagjaira a hajléktalanság jelenléte az utcákon? Cikkünk második részében ezekkel a kérdésekkel fogunk foglalkozni.

•••

Köszönet Udvarhelyi Tesszának, akik hasznos információval járultak hozzá a cikk létrejöttéhez.

Felhasznált szakirodalom:

Busch-Geertsema, V., Edgar, W., O’Sullivan, E., & Pleace, N. (2010). Homelessness and Homeless Policies in Europe: Lessons from Research. A Report prepared for the European Concensus Conference on Homelessness, 9-10. December 2010. FEANTSA

Bényei, Z., Gurály, Z., Győri, P., & Mezei, Gy. (2000). Tíz év után. Gyorsjelentés a fővárosi hajléktalanokról – 1999. Esély 2000(1), 62-95.

Udvarhelyi, É. T. (2013). (In)justice On The Streets: The Long Housing Crisis From Above And Below. (Doktori disszertáció)

Kántor, Á. & Dull, A. (2018). A hajléktalanság láthatatlan arca – A lelki otthon és otthontalanság. Magyar Pszichológiai Szemle, megjelenésre befogadva: 2018. 11. 6.

Goodman, L. A., Saxe, L., & Harvey, M. (1991). Homelessness as psychological trauma: Broadening perspectives. American Psychologist, 46(11), 1219–1225.

További forrás itt.