„A páciens és a terapeuta találkozása új szintézist alkot” – tudósítás egy jungiánus konferenciáról

Idén huszonharmadik alkalommal rendezte meg konferenciáját a Magyar C. G. Jung Analitikus Pszichológiai Egyesület A kollektív tudattalan képei címmel. A jungiánusok egésznapos rendezvénye a mítoszok, a mesék és a művészet pszichoterápiában betöltött szerepét helyezte a középpontba, ennek megfelelően találkozhattak a résztvevők például filmelemzéssel vagy mítoszelemzéssel tarkított előadásokkal, de több ponton helyet kaptak a művészetterápiával kapcsolatos megfontolások vagy épp a kliens és terapeuta közti áttételi-viszontáttételi folyamatok elemzései is. Tudósításunk. 

A következő pár bekezdésben – a teljesség igénye nélkül – a konferencia néhány előadásából ragadunk ki főbb gondolatokat, azzal a szándékkal, hogy átadjuk a nap hangulatát és elhangzott üzeneteit.

Fókuszban a szimbólumok

A konferencia Szautner Erika, az Egyesület elnökének nyitó előadásával vette kezdetét. Szautner célja az volt, hogy röviden keretbe foglalja a nap történéseit, és ennek érdekében arról beszélt, hogy mit jelentenek a szimbólumok a jungi pszichoterápia számára. Freud úgy gondolt a szimbólumokra, mint amik elrejtik a tudatos működés elől az eredeti, rejtett jelentést, ezért a feladat az, hogy értelmezés segítségével szöveges tartalommá, verbálissá kell formálni azt – mondta az előadó, aki aztán hozzátette, hogy Jung ennél sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított a szimbólumoknak, és úgy vélte, hogy az értelmezés nem elég azok integrációjához.

Ehhez a gondolati szálhoz kapcsolódott később a kiképző és szupervíziós jungi analitikus, Warren Colman is, aki hangsúlyozta, hogy a szimbólumok magát az ismeretlent jelenítik meg. A pszichés tartalmak létrejöttének alapfeltétele a szimbolizáció, ilyenformán a psziché szimbólumok nélkül csupán egy formátlan massza. Ennek kapcsán idézte meg Donald Winnicott pszichoanalitikust is, aki a fentiekkel egyetértésben úgy nyilatkozott a maga korában, hogy a kreatív képzelet is csak a már korábban létező szimbólumkora támaszkodva jöhet létre. Colman arra tett kísérletet, hogy bemutassa a szimbólumok terápiás értékét, azt megvizsgálva, hogy a szimbolikus formák miként képesek a pszichikus tartalmak „transzformatív tartályaként működni”. A szimbólum egy jelentésteli narratívába foglalja a páciens mindennapi történéseit a terápiában, ezért a jungi szemléletben dolgozó

terapeuta egyik fő feladata tulajdonképpen ezeknek a spontán felmerülő szimbolikus képeknek és narratíváknak az analízisében ragadható meg.

Az angol jungiánus egy saját terápiás esetét is prezentálta a hallgatóságnak, melyben igyekezett megvilágítani, hogy akár egy darab kő is rengeteg szimbolikus jelentést hordozhat magában a páciens számára.

A szimbólumok szerepéről történő gondolkodás nagy hangsúllyal volt jelen a nap folyamán.

Délelőtt került sor dr. Simon Lajos, a SE Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika docensének Terápia – Rehabilitáció – Művészet című előadására is, melyben többek között a pszichoszociális rehabilitáció és közösségi pszichiátria szemléletére épülő Felépülés alapú modell vezérelve, és az került bemutatásra, hogyan képes a művészetterápia segíteni ennek a modellnek a gyakorlati megvalósítását. Simon hangsúlyozta, hogy a közösségi pszichiátriai munkájuk során a teljes felépülést tűzik ki célul, és ebben a folyamatban egy fontos mérföldkő, amikor a kórházi kezeltek elkezdenek úgy tekinteni magukra, mint akik nem betegek, hanem egy betegséggel küzdenek. Azért lényeges különbséget tenni – érvelt a szakember –, mert az utóbbi felállásban

a kezelt ember megengedni magának, hogy a személyiségében helyet kaphasson a betegség is

amíg az indokolt, azonban nem azonosítja magát egy az egyben a mentális zavarral. Ebben a hosszú munkában a művészetterápia a művészi élményen és az alkotáson keresztül teszi lehetővé a betegséggel küzdők önismeretének növelését, a beszűkült emberi kapcsolataik tágítását, indulataik áttételes levezetését, illetve érzelmeik és vágyaik kifejezését – világított rá dr. Simon Lajos.

Önfeltárás, filmelemzés 

Délután két szekcióban folytatódtak az előadások. Az I. szekció keretében hallhattuk Szabó András előadását, aki a Flór Ferenc Kórház Pszichiátriai Osztályán végzett munkájából szolgált egy rendkívül érdekes esettanulmánnyal, melyhez kapcsolódóan az orvos-beteg kapcsolatra vonatkozóan is több megállapítást tett. Az előadó egy paranoid szkizofrén pácienssel történt terápiáját prezentálta, és rámutatott, hogy az érzelmek milyen széles spektrumát tapasztalhatjuk meg a pszichotikus pácienssel végzett munkában. Az önfeltárásra nagy hangsúlyt fektetve Szabó András őszintén beszélt a terápiás folyamat közben jelentkező tehetetlenségérzéséről, haragjáról vagy éppen félelméről, és arról, hogyan tapintott rá kíméletlenül ez a páciens azokra a belső konfliktusokra, mellyel ő maga küzdött. Amikor azonban a legnehezebbnek tűnt a helyzet, akkor sietett a terapeuta segítségére a saját tudattalanja: Szabó számára egy álma és annak értelmezése volt a kulcs ahhoz, hogy túl tudjon lendülni belső vívódásain, ezáltal a terápiás folyamatot is új energiákkal tölthesse fel. A terapeuta képessé vált őszintén kapcsolódni a betegéhez, aki érzékelve ezt a fajta közeledést, valós érzelmeket, fájdalmat és szomorúságot osztott meg a másik féllel ahelyett, hogy az addigi agresszív leértékeléssel viseltetett volna iránta.

Az előadó az eset tanulságait szem előtt tartva amellett érvelt, hogy a terápiában csak akkor érhetünk el változást, ha mi magunk is nyitottak vagyunk a változásra, hiszen a két fél, a páciens és a terapeuta találkozása egy új szintézist hoz létre. A terapeutának fel kell ismernie saját sértettségét, és konstruktívan kell felhasználnia azt a munka érdekében. Szabó András szerint

a terápiában kifejezetten szükség van olyan pillanatokra, amikor a kliens gyógyítónak, a másik félre hatónak élheti meg magát,

azonban a terapeutának tisztában kell lennie ennek a kockázatos folyamatnak a lehetséges buktatóival is, és ezekre élesen fókuszálnia kell a figyelmét.

Ugyanebben a szekcióban hallhattuk dr. Szombati Ágnes előadását is, aki a Peter Shaffer drámájából készült Equus című film jungiánus elemzésére vállalkozott. A nyomasztó és tragikus történetről való gondolkodás fő kérdése az volt, hogy milyen lélektani előtörténet és pszichodinamikai összefüggések vezetnek oda, hogy egy fiú végül lovak megvakítására szánja rá magát. Szombati elöljáróban megosztotta azt a véleményét, mely szerint egy

pszichodinamikailag tökéletesen felépített filmről beszélünk,

és ezt alá is támasztotta az elemzésével. Világosan mutatott rá, hogy a családi rendszerben milyen patológiás, megbetegítő hatások érték a főszereplő fiút a szülők részéről, és hogyan kapcsolódott össze a fejében a ló mint szimbólum egy felsőbbrendű erővel, s végül miként alakult úgy, hogy a ló alakja egy fenyegető, büntető figuraként jelent meg előtte. A könnyednek és vidámnak nem nevezhető, ugyanakkor érdekfeszítő előadásban szó esett továbbá a filmben szereplő archetipikus szimbólumokról és scriptekről is.

Az említett előadókon kívül sokan mások is képviseltették magukat, mint például a jungi módszerspecifikus kiképző pszichoterapeuta, dr. Süle Ferenc, aki a női archetípusok korunkban megjelenő hatásairól gondolkodott, vagy a jungi kiképző analitikus, Narancsik Gabriella, aki pedig Jung és Szondi Lipót kapcsolatáról szolgált egy érdekes tudománytörténeti előadással.