A káröröm a sötét oldal kapuja − tényleg pszichopatákká változtat minket?

Legszebb öröm a káröröm – tartja a mondás. Ennek ellenére az erkölcsi megítélése ennek a kellemes-kellemetlen érzésnek, már a kezdetektől negatív. Arisztotelész egyenesen káros érzelemnek tartotta. Egy friss tanulmány szerzői arra voltak kíváncsiak, hogy mi a kapcsolat az emberi természet sötét oldala és a káröröm között, hogyan érthető meg jobban ez az ellentmondásos érzelem?

A káröröm az a kellemes érzés, amit valaki másnak a szerencsétlensége okoz. Abból fakad, hogy megtapasztaljuk: egy másik embernek problémái vagy hibái vannak. Az amerikai Emory University kutatói úgy gondolják, hogy

általánosan gyakori megjelenése ellenére pszichológiai oldalról kevéssé vizsgált érzelem.

A New Ideas in Psychology című szaklapban nemrég megjelent tanulmányukban éppen ezért egy új, háromoldalú modellt javasolnak a káröröm megértéséhez. Feltételezésük szerint a legősibb életben maradási ösztönök lehetnek felelősek azért, hogy hajlamosak vagyunk az ilyen helyzetekben dehumanizálni a másik felet.

„Ha elesik ellenséged, ne örülj, és ha elbukik, ne vigadjon a szíved”

Azt, hogy a káröröm korántsem modern jelenség, bizonyítja az a tény is, hogy a fenti intelem a Példabeszédek Könyvében található. A tanulmány szerzői az alapján, hogy minek köszönhetően alakul ki, a káröröm

három egymással összefüggő, ám mégis jól megkülönböztető fajtáját azonosították: agresszió, rivalizácó vagy igazságérzet.

Az agresszióhoz köthető kárörömöt a szociális identitásunkhoz kapcsolták. A szociális identitás az a késztetés, hogy csoporttagságunk növelje a pozitív önértékelésünket. Egyben a saját csoport javára történő torzítás egyik alapja is, hiszen a saját csoport értékessége a külső csoporttal szembeni preferenciában mutatkozik meg. Az agresszióból fakadó káröröm például amikor egy focicsapat drukkerei egy másik klub kudarcai kapcsán akkor is ünnepelnek, ha az nem a saját csapatukkal szemben szenvedett vereséget. A rivalizáláshoz köthető káröröm bizonyos mértékben kapcsolódok az előzőhöz, de személyes versenyhelyzetben gyökeredzik. Abból a vágyunkból fakad, hogy jobbak legyünk másoknál. Átfedést mutat az irigységgel, ráadásul a kutatók azt találták, hogy mindkét érzés hétéves korunk körül kristályosodik ki bennünk. A harmadik típus az igazságérzetünkhöz kapcsolódik, és azon az érzésen alapszik, amikor úgy ítéljük, sérült a méltányosság irányunkban.

Lehet veszélyes, ami ennyire hétköznapi?

A kutatók vizsgálatai alapján szinte mindnyájan rendszeresen tapasztaljuk a káröröm valamelyik formáját. Persze vannak egyéni különbségek. Érdekes módon például

az alacsony önbecsülésű emberek nagyobb valószínűséggel észlelik más emberek sikerét, ennek következtében pedig a kárörömöt is gyakrabban tapasztalják.

De nem ők az egyetlenek, akik az átlagnál gyakrabban éreznek kárörömöt. Azok a személyek, akik viszonylag magas pontszámot érnek el a Sötét Triádnak nevezett, a nárcizmust, a pszichopátiát és a machiavellizmust magába foglaló személyiségteszten, szintén hajlamosabbak a kárörömre. Mi lehet ennek az oka? A vizsgálat vezetői szerint mindezen karakterjegyek mögött egy közös vonás van. A dehumanizáció, azaz egy másik személy vagy csoport megfosztása emberi mivoltától. Úgy gondolják, hogy amikor kárörömet tapasztalunk, ideiglenesen olyan folyamatok játszódnak le bennünk, mint egy jól funkcionáló pszichopatában. Ezekben a helyzetekben a szituáció áldozatát empátiamentesen észleljük. A folyamat hasonlóságai alapján a kutatók szerint a dehumanizálás lehet a káröröm kulcsa, ami további vizsgálatok segítségével akár az emberi természet sötét oldalának rejtélyeihez is közelebb vihet.

 

Felhasznált szakirodalom

Tafjel, H., & Turner, J. C. (1986). The social identity theory of intergroup behavior. Psychology of intergroup relations, 7-24.

Wang, S., Lilienfeld, S. O., & Rochat, P. (2018). Schadenfreude deconstructed and reconstructed: A tripartite motivational model. New Ideas in Psychology52, 1-11.


Iratkozz fel hírlevelünkre!