Japán, ahol nincs kiabálás és büntetés a gyereknevelésben

Japánról legtöbbünknek elsőként a magas technológiai fejlettség, a festői szépségű japánkertek, a legtöbb 100 év feletti ember jut eszünkbe. Talán kevesebben tudják azt, hogy Japánban nem éri el a válások száma az amerikai és nyugat-európai arányt. És azt tudjuk-e, hogy gyereknevelésük alapelvei, hogy nem tesznek negatív megjegyzéseket gyermekeikre, nem alkalmaznak fizikai büntetést, nem kiabálnak, mégis tisztelettudó felnőttekké válnak, ugyanakkor magas a depresszió előfordulási gyakorisága? Cikkünkben a távoli Japán nevelési elveibe szeretnénk bepillantást adni.

A család a mai napig szilárd építőköve a japán társadalomnak. Az urbanizáció hatására igaz, hogy egyre ritkább a nagycsaládi közösség, ahol több generáció él együtt, de ennek ellenére a nukleáris családi szerkezet kohéziója meglehetősen erős. A világ más országaihoz képest aránylag kevés a válás. A gyerekek nevelése és zavartalan jövőjük biztosítása, továbbá a családi vonal továbbvitelének igénye olyan mély erkölcsi kötelezettséget jelent, amely a kevésbé sikerült házasságokat is összetartja. A gyerekek számára ily módon a család érzelmileg hosszú távon stabil hátországot és sziklaszilárd közösséget jelent, ami más nemzetek gyerekeihez képest irigylésre méltó lelki biztonságot nyújt(hat) számukra. Ugyanakkor ha mégis válásra kerül a sor, az a fél, aki a válást kezdeményezte, nem kap semmit, lemond a gyerekeiről is, nincs láthatási joga, teljesen kivonja magát a család életéből.

Panteizmus a gyereknevelésben

A panteizmus az egyik legfontosabb nézet, mely befolyásolja a japánok gyerekeikkel kapcsolatos viszonyát. Úgy tartják, a gyermekek olyan „isteni” természet birtoklói, ami születésüktől fogva eredendően jó, így nincs szükségük szigorú nevelésre, természetes módon rendelkeznek mindazzal az „eszköztárral”, amivel a körülöttük lévő világot megérteni képesek. Ebből következik az, hogy a japán szülők:

  • még akkor sem kiabálnak a gyermekeikre, ha valamilyen csínytevést követnek el,
  • nem tesznek negatív megjegyzéseket gyermekeikre,
  • nem alkalmaznak fizikai büntetéseket,
  • nem idomítják a kisgyereket,
  • nem utasítgatják, nem tiltják, hogy ne csinálja ez, ne fogja meg azt.

Felmerülhet a kérdés, hogy akkor mégis mivel ösztönzik a gyerekeket arra, hogy megfelelően viselkedjenek?

A szülők nemtetszésüket a tekintetükkel és a hangszínükkel fejezik ki.

Kollektivista társadalom lévén nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy megtanítsák utódaiknak, hogy udvariasan viselkedjenek, figyelmesek legyenek embertársaikkal, valamint viselkedésükkel ne zavarjanak másokat, például az utcán ne beszéljenek túlzott hangerővel.

Japán apák

Kimura és munkatársai (2003) eredménye szerint különbség volt az apák gyereknevelésbe való bevonódásában annak függvényében, hogy hol hozza világra a feleség az újszülöttet. Ugyanis amennyiben a nő szülői házában kerül sor erre, akkor a férj kevésbé veszi ki a részét a gyermeknevelésben.

Japánban a 6 évnél fiatalabb gyerekek apái naponta átlagosan 67 percet töltenek a házi teendőkkel, 39 percet a gyermekneveléssel.

Míg az Egyesült Államokban ezek a számok átlagosan 171 és 65, Angliában 166 és 60, Svédországban pedig 201 és 67 perc (Roopnarine, 2015). 2010-ben jelent meg az úgynevezett „Ikumen projekt”, melynek legfőbb célkitűzése az apák gyereknevelésben való részvételének növelése. A kormány különböző intézkedésekkel igyekszik ennek megvalósulását biztosítani, például csökkenti a férfiak munkaidejét. A kezdeményezés eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy azoknak a serdülőknek, akiknek az édesanyja bizalommal fordulhatott a férjéhez és az apjuk támogatását tapasztalták otthon, magasabb a pszichológiai egészségük (Uji, Sakamoto, Adachi & Kitamura, 2014).

Játéktevékenység és gyermeknevelés

Japánban a kora gyerekkori játéktevékenység hagyományokon, kulturális értékeken alapszik. A „houki” szavuk a gyermeknevelésük „lelkét” jellemzi, vagyis azt, hogy egyaránt gondozzák a gyermekek érzelmi és fizikai fejlődését.

Meggyőződésük, hogy a gyermek kezdeményezőkészsége a kulcs a fejlődéséhez, s a felnőttek feladata, hogy serkentsék ezt a gyermekekben.

Úgy tartják, hogy a játék fontos színtere a fejlődésnek, és a gyereknek szabadnak kell éreznie magát arra, hogy játszhasson. Ugyanakkor a nevelők ezt figyelemmel követik, nem abszolút szabadságról van szó. Ami az oktatást illeti, nemcsak az elméleti tananyag elsajátítására helyezik a hangsúlyt, de külön figyelmet fordítanak például a fizikai és mentális egészség fejlesztésére, a kapcsolatok ápolására, valamint az érzelmek kifejezésének képességére. A tanárok játékokon keresztül segítik a gyerekek szociális készségeinek fejlődését. Kevéssé kerül előtérbe a strukturált játék, azonban a tanulást leginkább játékokon keresztül igyekeznek elérni a korai életszakaszban. Japán játékkutatók könyveket is írtak arról, hogy a tanárok hogyan tudják a legjobban fejleszteni a gyermekek érzelmi, társas, kognitív és fizikai fejlődését játékokon keresztül.

A kisgyereket nem idomítják, nem utasítgatják, nem tiltják, hogy ne csináld ezt, ne fogd meg azt.

A tanárok személyre szabottan alakítják a kapcsolatukat a gyerekekkel. Az együttműködő játék szintén fejlesztő hatású, így ezt is támogatják. Ennek gyökere régre nyúlik vissza, amikor is Japán mezőgazdasági társadalom volt, és a különböző korú gyerekek együtt játszottak, amíg a szüleik dolgoztak. A szülők életfelfogását befolyásolta az, hogy sokan dolgoztak együtt a földeken, s a jobb eredmény érdekében együttműködtek. Ez pedig visszaköszöntött gyermekeik játéktevékenységén, hiszen ők is kooperatívan játszottak együtt. Ez a fajta nézet terjedt el az oktatásban is, s így kerültek előtérbe a csoportmunkák, amik a harmonikus kora gyerekkori kapcsolatok kiépítésére fókuszálnak.

A korlátlan szabadság azonban körülbelül 10 éves korig tart, melyet erőteljes betörési szakasz követ. A társadalom, az iskola és az otthon elnyomják az egyéni kibontakozás minden apróbb megnyilvánulását.

A felső tagozatosok lázadnak, a középiskolásoknak az egyetemi felvételire készülve se idejük, se energiájuk erre.

Japánban a gyereknevelés az európaival ellentétes elvek szerint valósul meg. Európában a kisgyerekek minél előbbi „betörése”, a nevelés és a közösségi normákhoz való szoktatás a cél, s ahogy nő a gyermek, vele párhuzamosan a szabadsága is. Ahogy a cikkből kiderült, Japánban a kezdeti szabadságot követi a nevelés, mely számunkra bizonyára idegen gondolatnak hangozhat, hiszen a mi szocializációnk nem ezt az utat írja le. Így ez is egy kiváló példa lehet a nyugati és keleti társadalmak gondolkodás- és életmódbeli különbségeinek érzékeltetésére.

 

Felhasznált szakirodalom:

Hidasi, J. (1999). Na és, hogy tetszik Japán? Budapest, Terebess Kiadó.

Kimura, K., Tamura, T., Kuramochi, K., Nakazawa, C., Kishida, Y., Oikawa, Y., & Izumi, H. (2003). Comparison of marital relationship of the couple who had their first child birth in relation to their perinatal visits to the family of origin. Tokyo Gakugei University, Section6(55), 123-131.

Roopnarine, J. L., & Carter, D. B. (1992). Parent-child socialization in diverse cultures (Vol. 5). ABC-CLIO.

Roopnarine, J. L. (2015). Fathers Across Cultures: The Importance, Roles, and Diverse Practices of Dads. ABC-CLIO.

Uji, M., Sakamoto, A., Adachi, K., & Kitamura, T. (2014). The impact of authoritative, authoritarian, and permissive parenting styles on children’s later mental health in Japan: Focusing on parent and child gender. Journal of child and family studies23(2), 293-302.