Tíz pszichológiai tévhit, aminek (lehet) te is bedőltél, I. rész

Bizonyos értelemben mind „amatőr pszichológusok” vagyunk, hiszen életünk minden napján próbáljuk megérteni, hogy a körülöttünk élők – és mi magunk – mit, miért teszünk, érzünk az adott helyzetben. Ez a tapasztalati úton vagy intuíciónk által felhalmozott tudás sokszor fedésben van a tudományos pszichológia eredményeivel. Néha azonban teljesen (vagy részben) alaptalan állítások válnak elterjedtté, megágyazva ezzel a sztereotípiáknak és félreértéseknek. Válogatásunkban tíz ilyen, pszichológiai tévhitet gyűjtöttünk össze! Cikksorozatunk első része következik. 

1. Agyunknak csak tíz százalékát használjuk.

Csábítóan hat, hogy bár egyszerű, hétköznapi emberként csak töredékét használjuk ki az agyunk által biztosított képességeknek, mindannyiunk előtt ott a lehetőség, hogy a szunnyadó kilencven százalékot munkára bírva az átlag felé emelkedjünk. Teljes önsegítő módszerek épültek arra az ígéretre, hogy ha megtanuljuk agyunk száz százalékát használni, jobban tudunk koncentrálni, ellenállóbbak leszünk a stresszel szemben és felgyorsulunk a döntéshozatalban. Csodásan hangzik, de

a kiábrándító igazság az, hogy valójában szinte agyunk száz százalékát használjuk, bár nem folyamatosan.

Nem tudni, honnan ered a tíz százalék legendája, annyi azonban biztos, hogy agyunk működése annyira komplex, hogy még a kutatóknak is nehéz megérteniük, pontosan mi történik benne. Talán ennek „köszönhető”, hogy a hozzá kapcsolódó mítoszok is nehezebben kopnak ki a köztudatból. Bár a különböző tevékenységekhez az agy különböző részeit használjuk, huszonnégy órás periódus alatt akár az agy száz százalékát is megmozgathatjuk. Lehet olyan időszak, amikor csak a tíz százalékát használjuk – például amikor fekszünk és pusztán gondolkozunk –, ám nem ez az általános.

2. Jobb kiengedni a haragot!

Feltehetően az önsegítő könyveknek és filmeknek köszönhetően elterjedt vélekedéssé vált, hogy a düh felszabadítása egészségesebb, mint „elraktározása”. Akár a popkultúrából, akár a néphagyományból eredeztetve, de az emberek nagy része egyetért azzal az állítással, hogy ha felszabadítjuk a bennünk élő haragot, csökkentjük az esélyét annak, hogy az tettleges erőszakba forduljon. Ehhez kapcsolódnak az olyan alternatív módszerek, amikor a „mérgező haragot” magából kiadni képtelen személynek párnát, bokszzsákot ajánlanál püfölésre vagy teljes erejéből való üvöltésre biztatják. Ugyanakkor a kutatási eredmények éppen az ellenkezőjéről tanúskodnak.

Ha közvetlenül kiadjuk a dühünket egy másik személy vagy tárgy irányába, jó eséllyel növeljük saját agressziószintünket.

Egy korai vizsgálatban azok a résztvevők, akiket megsértettek, majd ezt követően szöget verhettek a falba, sokkal kritikusabban vélekedtek az őket megbántó személyről, mint a „harag kiélése” előtt.

disney pixar GIF by Disney
Csak konstruktív problémamegoldással társulva hatékony a harag megélése. (forrás: giphy.com)

Más területen, de a témához illeszkedve pedig azt találták, hogy az olyan sportokban vagy videojátékokban való részvétel, amihez erőszakosság szükséges, szintén fokozhatja az agresszió szintet. Az eredmények azt sugallják, hogy a harag megélése csak abban az esetben jár valóban pozitív hatással a személyre nézve, amennyiben konstruktív problémamegoldás kíséri, amely a düh forrását célozza meg.

3. Akinek többszörös személyisége van, az skizofrén.

A skizofrénia egy kóros mentális állapot, melyet a gondolatok, érzések és cselekedetek közötti összhang felbomlása, valamint hallucinációk jellemeznek. A betegség világszerte az emberek hozzávetőleg egy százalékát érinti életük valamely pontján, így nem számít ritkának. Kialakulásában neurológiai és pszichológiai tényezők közösen játszanak szerepet, tehát a környezeti hatások felerősíthetik a meglévő genetikai hajlamot. Gyakori

tévhit, hogy a skizofrén betegek tudathasadásban szenvednek.

A félreértés a görög eredetű szkhizein „hasadás” és phren „elme” szavak tükörfordításából ered. Az elnevezés azonban a hasadt szellemi funkciókra, az emóciók és kognitív képességek szétesésére utal, nem pedig a hasadt személyiségre. A beteg személyisége tehát egyben marad, ám a gondolatok és érzelmek egysége sérül. Hogy mi köze van a filmekből ismert tudathasadásnak a valósághoz? A többszörös személyiség egy létező, de teljesen eltérő kórkép, melyet a pszichológiai terminológia disszociatív identitászavarként tart számon, és a skizofréniával ellentétben nagyon ritka.

4. A mosolygás boldoggá tesz!

Ennek a közkeletű jó tanácsnak a hátterében egy nyolcvanas évekbeli kutatás áll. A vizsgálatban a résztvevők jeleneteket tekintettek meg, amiket értékelniük kellett aszerint, hogy mennyire tartják a látottakat viccesnek, miközben egy tollat tartottak a szájukban. A csoport egyik fele az ajkai között, másik fele a fogai között kellett rögzítse az íróeszközt. Ez utóbbi csoport tagjainál a tárgy szájban való egyensúlyozása egy tudattalan mosolyt generált a résztvevők arcára. Meglepő módon a „mosolygós” csoport tagjai viccesebbnek tartották ugyanazokat a jeleneteket, mint a tollat az ajkuk között tartók.

A problémák a kutatás megismétlésénél kezdődtek.

Tizenhét különböző laboratóriumban próbálkoztak a „make-me-smile” teszt újrafuttatásával, nagyjából kétezer résztvevőt bevonva, és nem sikerült az eredményeket megismételni. Ez persze nem jelenti azt, hogy senki sem lesz boldogabb, ha mosolyog vagy ha akár a kísérlethez hasonlóan valaki mosolyra kényszeríti.

happy toddlers and tiaras GIF
A mosoly és a boldogság természetesen nem független egymástól. (forrás: giphy.com)

A mosoly az egyik legfontosabb nonverbális jelzésünk annak kifejezésére, hogy kedveljük a másikat vagy azt, amit hallottunk tőle. Éppen ezért az emberi kapcsolatokban betöltött szerepe miatt valóban hatással lehet a boldogságunkra. Ugyanakkor a replikációk sikertelensége azt jelzi, hogy nem egy olyan univerzális szabályról van szó, amiről általános pszichológiai hatásként beszélhetünk!

5. Gyorsabban tanulunk, ha figyelembe vesszük a tanulási stílusunkat!

Valószínű szinte mindenkinek volt tanulmányai során legalább egy olyan buzgó tanára, aki a tanulási stílusok teszt segítségével szerette volna optimalizálni a diákok okulását, de az interneten is lehet találkozni a kérdőív online változatával. Ez a teszt, ami eldönti, hogy például vizuális, auditív, verbális vagy más hasonló típusúak vagyunk-e tanulási szokásainkat tekintve. Népszerűsége a mai napig töretlen, pedig a témában zajló kutatások sorban arra a következtetésre jutnak, hogy

nem tanulunk sem jobban, sem gyorsabban az elméletileg általunk preferált modalitáson keresztül.

A tanulás leghatékonyabb módja ugyanis általában a kérdéses anyag természetétől, és nem kizárólag a befogadó személy személyiségétől függ. Ehhez képest már csak hab a tortán, hogy több fajta verziója létezik a tanulási stílus teszteknek, amik azonban sem egymással, sem a tényleges tanulási teljesítménnyel nem mutatnak jelentős összefüggést.

A cikk elkészítéséhez felhasznált összefoglalókat itt és itt és itt találod.

 

Felhasznált szakirodalom

APA (2015). DSM-5 referencia kézikönyv a DSM-5 diagnosztikai kritériumaihoz. Budapest: Oriold és Társai Kiadó és Szolgáltató Kft.

Anderson, C. A. (2004). An update on the effects of playing violent video games. Journal of adolescence27(1), 113-122.

Bushman, B. J., Baumeister, R. F., & Stack, A. D. (1999). Catharsis, aggression, and persuasive influence: Self-fulfilling or self-defeating prophecies?. Journal of personality and social psychology76(3), 367.

Kolb, B., Whishaw, I.Q. (2003). Fundamentals of Human Neuropsychology (5th ed). New York: Worth Publishers.

Littrell, J. (1998). Is the reexperience of painful emotion therapeutic?. Clinical Psychology Review18(1), 71-102.

Massa, L. J., & Mayer, R. E. (2006). Testing the ATI hypothesis: Should multimedia instruction accommodate verbalizer-visualizer cognitive style?. Learning and Individual Differences16(4), 321-335.

Patterson, A. H. (1974). Hostility catharsis: A naturalistic quasi-experiment. Proceedings of the Division of Personality and Society Psychology1(1), 195-197.

Strack, F., Martin, L. L., & Stepper, S. (1988). Inhibiting and facilitating conditions of the human smile: A nonobtrusive test of the facial feedback hypothesis. Journal of Personality and Social Psychology, 54(5), 768-777.