Ahol a zene hatni képes – interjú Paár Julianna zeneterapeutával

A zene rendkívül komplex élményt nyújthat, akár aktívan, akár passzívan kerülünk vele kapcsolatba. Éppen ezért is lehet felhasználni a gyógyításban, a fejlesztésben is. Paár Julianna a Zeneakadémián végzett népi énekes, zenetanár, ám gyerekkora óta két dolog foglalkoztatta: az emberek és a zene. Így tulajdonképpen értelemszerű volt, hogy megjelent életében a zeneterápia. Interjúnk.

A zeneterápia a ’70-es, ’80-as években „szökött be” Magyarországra mint külföldi konferenciákról becsempészett tudás. Azóta oktatják az ELTE gyógypedagógiai karán és a Pécsi Tudományegyetem művészeti karán. Felmerül a kérdés azonban, hogy az orvostársadalomban kritikus pontnak számít-e a zene- és egyéb művészetterápiák? Mit tapasztalt e téren?

Sokkal nagyobb a nyitás az alternatív, kiegészítő terápiák felé és a művészetterápiák irányába, most kifejezetten van egy jobb viszonyulás. Popularizálódik minden, és amit régen még az elit tartott a magáénak, az most sokkal inkább a közemberé is. Attól függetlenül, hogy zeneterapeuta valaki, komplexen alkalmazza olykor az egyéb – akár képzőművészeti, akár mozgásművészeti – irányzatokat is. A ’90-es években el tudott indulni ez képzés szintjén is, és az akkorihoz képest ma már az orvosok is jobban nyitottak erre, több intézménybe sikerült már bekerülnie a szakmának, például gyermek, illetve felnőtt onkológiára, addiktológiára, pszichiátriákra és rehabilitációs osztályokra, hospice helyekre, és ezek mellett gyógypedagógiai színtéren még intenzívebben jelen vagyunk. Továbbá a mentálhigiénés vonal az, ahol a legelterjedtebben ott tud lenni a zene, ha nem is terápiás jelleggel, de terápiás szemlélettel.

Mit értünk itt mentálhigiénés alatt?

Arra értem, hogy például olyan csoportok tudnak elindulni, amelyek nem célzottan betegcsoportok, nem is feltétlen a terápia a cél, hanem a zene egy önfeltáró, önismereti folyamat eszközévé válhat, és a saját zeneiség megnyitása kezdődhet el. Tegyük fel, szabadúszó zeneterapeuták, csoportban összedolgozva csinálnak egy művészetterápiás csoportot közösségi színtereken, amire bárki jelentkezhet.

Beszélt már többször arról, hogy a (hétköznapi értelembe vett) egészséges emberek is frusztráltak időnként a zenétől, nem mernek közeledni hozzá, mert azt gondolják rossz a hangjuk, nincs hozzá tehetségük. Véleménye szerint ez az oktatás következménye?

Sok ember nem érzi magát kényelmesen a zenében, kiesik a komfortzónájából az, hogy esetleg a saját hangján megszólaljon. A családi közegből, az anya-gyermek kapcsolatból kiindulva: ha egy gyermek nem hallja a saját édesanyjának az (ének)hangját, akkor miért lenne neki az alapvető mintája, hogy énekeljen a későbbiekben? Nem kapjuk meg ezeket a mintákat, később pedig zeneiskolába járunk, és

beleszorítanak minket egy esztétika-fókuszált, tanmenetekbe erőszakolt oktatásba.

Igazából hol van itt a zene? Egy végcél lesz, egy produktummá alacsonyítjuk. Mi eltekintünk ettől a cél-orientált felfogástól, és a zenét mint eszközt használjuk ahhoz, hogy egy önkifejezés tudjon megindulni a kliensben, illetve a különféle terápiás módszerekkel megvan, hogy mit hogyan tudunk megközelíteni.

Közösségi színtereken is egyre gyakrabban jelennek meg zeneterápiás foglalkozások, csoportok.

Fontos lehet korán elkezdenünk a zenei nevelést?

Én kifejezetten a korai fázisra fókuszálok zeneterápiában, főként az anya-gyermek kapcsolatra, a zenének ebben a kapcsolatban betöltött szerepére. A személyiségfejlődés szempontjából a sterni (Daniel N. Stern – a szerző) modellt emelném ki, mely hangsúlyozza, hogy a 0-3 éves kor között megtörtént eseményeket, az ekkor kialakuló mintázatainkat visszük tovább életünk során. Fontos lenne, hogy minél korábban elkezdjük a zenében, zenére való nevelést, ami a szülők felelőssége.

Énekesként otthonosan mozog a népzenében. Ez a műfaj miben tud specifikus lenni a gyerekek számára?

A korai interakciók megteremtésére kitűnő anyagok lehetnek a népi gyermekjátékok, dalok, ölbéli játékok vagy mondókák. Feltételezzük azt, hogy 15 hónapos kortól beindul a verbális fejlődése egy gyermeknek, és sok, addig preverbális elemmel is találkozik a teljesen átlagos szituációkban a nap bármelyik színterén, sok érzelmi szállal és kötődési folyamattal vegyítve. Ezeket a népzene – mint elemi zenei műfaj – teljes mértékben tartalmazza. Benne vannak azok a mozgásminták, empatikus vonatkozások, verbális jellegű megnyilvánulások és zenei motívumok, melyek elegendőek és kielégítőek egy ekkora gyermek számára. Azért is bátorítom a szülőket, hogy próbáljanak meg visszanyúlni ehhez az anyaghoz, mert sem zeneileg, sem szövegileg, sem ritmikailag nem egy hatalmas kihívás, és

ez az elsődleges rétege a terápiás hatásnak: a sikerélmény. Ez az, amit a legtöbb ember a zenében nem kap meg.

Hogyan képzeljük el, mi zajlik egy zeneterápia alkalmával?

Az aktív zeneterápiát úgy kell elképzelni, hogy a belső tartalmakhoz, érzelmekhez, traumahelyzethez kapcsolódó tényezők improvizációkon keresztül jutnak kifejezésre. Adott sok-sok hangszer (Orff-instrumentárium), melyeken bárki, előképzettség nélkül tud játszani. Ritmushangszerek, dobok, csörgők és olyan dallamhangszerek, amiket ütéssel, pengetéssel vagy egyéb egzakt módon kell megszólaltatni. Ezeken a (vezetett vagy szabad) improvizációkon keresztül van jelen egy szituációban a kliens vagy csoport és a terapeuta, terapeuták. Egy hangszert sokféleképpen lehet megszólaltatni, nem csak az elvárt módon, és hangokat, ritmust, dinamikát is be lehet hívni ebbe a közös improvizációba.

A receptív zeneterápia pedig a hallgatott zene által keltett érzések, érzetek, belső tartalmak megélése, kifejezése, amit verbálisan vagy más képzőművészettel összekapcsolva dolgozunk fel. Néhányan még ma is azt gondolják, hogy az a zeneterápia, amikor„szép zenéket” vagy Mozartot hallgatok, és attól jobban érzem magam. Persze, ez is egy terápiás hatása lehet a zenének, de ez így nem állja meg a helyét: az elérendő terápiás cél általában több ennél. Rendkívül szubjektív egyébként, hogy kinek mi a szép vagy terápiás hatású, milyen zenére tud például relaxáltabb állapotba kerülni. Ilyen szempontból egy terapeutának nyitottnak kell lennie a különféle zenei irányzatokra, mert bármi előkerülhet: a heavy metáltól a minimal technóig széles a paletta.

Julianna fontosnak tartja, hogy a zenében sikerélményünk legyen.

Illusztrálná néhány példával, hogy a fejlesztésben hogyan tud megjelenni a zene?

Kisgyermekeknél beszédindításban sok logopédus használja a mondókákat, korai fejlesztőkben pedig a mozgásukban lemaradt babákat az ölbéli játékok mozgáselemeivel lehet jól fejleszteni. A dadogó terápiákban is kulcsfontosságú, hiszen a dadogó emberek éneklés közben nem dadognak. Különböző traumákban agysérülést szenvedett embereknél – akik általában mozgás- és beszédképtelenek – az éneklés az a terápiás eszköz, amellyel egy hosszú folyamatban (minden zeneterápiás folyamat hosszú út) visszanyerhetik beszédkészségüket. Egy autizmus spektrumzavarban érintett gyermek például érzelmi szempontból nehezen tudja kifejezni magát. Fantasztikusan tudnak működni ebben az esetben a tükrös játékok. Vegyünk leegyszerűsítve-sematizálva egy szituációt: én játszok valamit, amire ő válaszol vagy visszajátssza – egy hangszerrel, szemben ülve, hogy az arcmimikát is lássa. A hangszeren megjelenő hangulatokat visszatükrözve megnevezzük őket, tehát van egy verbális része is a foglalkozásnak, ami a tudatosításban segít. Megérkezéskor játszunk egy üdvözlő dallamot: azt mondom, hogy ma szomorú napom volt és ezt elzenélem. Ezután ő is bemutatja a saját napját, így megjelenítheti egy másik színtéren az érzéseit.

Láthatóan sokféle esettel találkoznak. Hogyan boldogulnak a nem segítő szakmából érkező zeneterapeuták?

Szupervízióba járunk pszichoterapeutákhoz, illetve más művészetterapeutákkal vannak szupervíziós csoportjaink. Intézményen belül kizárólag teamben dolgozunk, orvosokkal, pszichológusokkal és más művészetterapeutákkal, ami nagy védelmet és szakmai megsegítést jelent nekünk. Azért is jó, mert visszaigazolást kapunk a kollégáktól, hogy hasznos, helyénvaló és hatékony a módszerünk, és így tud működni az egész.

Mit üzenne azoknak, akiket érdekel ez a terápiás vonal, de még bizonytalanok abban, hogy kipróbálják?

Azt gondolom, hogy nincs vesztenivalónk. Ha negatív élmény ért valakit a zenével kapcsolatban eddigi élete során, akkor attól negatívabb élmény egy foglalkozáson nem fogja érni zenei szempontból. Ha pedig valamilyen nehézséggel küzd, akkor szintén nincs vesztenivalója, hiszen lehet, hogy ez a módszer lesz az, ami által közelebb kerül a gyógyuláshoz.

 

A fényképeket Bezzeg Gyula készítette.