Pszichológus a karosszékben – amikor a szakember klienssé válik

A pszichológusok is járnak pszichológushoz, de vajon hogyan éli meg egy szakember, ha ő válik klienssé, és mi a helyzet akkor, ha ez az egész ráadásul kötelező is neki?

Több cikkünkben is említést tettünk már arról, hogy mekkora jelentőséggel bír a saját önismeretei munka azoknak a pszichológusoknak, akik a pszichoterápia valamely formájával kívánnak foglalkozni. A sajátélmény nem opcionális: Magyarországon a klinikai szakpszichológussá váláshoz 150 óra önismereti sajátélmény szükségeltetik, vagyis minimum ennyi időt kell eltöltenie a klinikusjelölteknek a kliens székében, a saját vakfoltjaikon dolgozva. A különféle módszerspecifikus képzések szintén előírják, hogy mennyi sajátélményt várnak el a képződőtől. Így aztán a legtöbb szakemberről elmondható, hogy hosszú évekig jár ő maga is terapeutához.

De vajon hogy élik meg mindezt a képződő pszichológusok, pszichoterapeuták? – tette fel a kérdést egy 2018-as áttekintő tanulmány, mely azokat a kvalitatív adatokat összegezte, melyek eddig a témában születtek. Az eredmények tanúsága szerint természetesen számos pozitív hozadékkal szolgál ez a fajta belső munka a szakembereknek, azonban a kép árnyalt, mert azonosíthatók negatív hatások is. Az összegző tanulmány összesen 139 olyan pszichológus, tanácsadó és pszichoterapeuta adataira támaszkodik, akik valamilyen képzésük részeként épp az ahhoz tartozó önismeretei sajátélményüket teljesítették. Az áttekintett vizsgálatok egy részében a szakemberek interjú keretében mondták el a megéléseiket, máshol írásban adtak számot a tapasztalataikról.

Nyereségek és nehézségek

A cikk szerzői összesen 6 témát azonosítottak a beszámolókban. Ezek némelyike pozitív volt: a szakemberek beszámoltak arról, hogy a saját terápiájuk által tudatosabbak lettek a személyiségük működésében, nőtt az érzelmi ellenállóképességük, és magabiztosabbak lettek a szaktudásukat illetően. Azáltal is gyarapodtak, hogy személyesen tapasztalhatták meg, milyen érzés kliensnek lenni, illetve a velük szemben ülő terapeuta az önazonos és hiteles működésről nyújtott modellt számukra.

Reflektívebbé is váltak: a terápia hatására jobban meg tudták figyelni saját működésüket, és tisztábban látták, hogy ők maguk hogyan vesznek részt egy terápiás ülés pszichodinamikai folyamataiban,

vagy egyszerűbben szólva: milyen hatással vannak a klienseikre. Végül, de nem utolsósorban szintén a terápia nyereségeihez sorolható, hogy az ülések segítettek nekik régóta gyötrő kérdéseken túllendülni, valamint közelebb kerülni ahhoz az állapothoz, melyben az egyén önmagát a gyengeségeivel és a hibáival együtt képes elfogadni.

Ahogyan azonban említettük, a kép nem tisztán pozitív. A segítő szakemberek számára az önismereti út sokszor stresszel és kínokkal terhelt volt, és ezek a hatások bizonyos esetekben a személyes kapcsolataikra is rányomták a bélyegüket, vagy a saját munkájukra történő fókuszálást nehezítették meg (amikor ők dolgoztak klienssel terapeutaként). Csak mi tesszük hozzá, hogy ez nem meglepő, hiszen tudható, hogy

a terápiába járás senkinek sem egy tiszta diadalmenet: a belső munka felkavarhatja az állóvizet, megbillentheti az egyensúlyt és kikezdheti az addig jól működő elhárításokat

– mindezek eredményeként aztán egy magasabb szintű, érettebb személyiség jöhet létre, azonban ennek meg kell fizetni az árát.

Ezen túl – érthető módon – a sajátélményt fokozott megterhelésnek érezték a résztvevők azért is, mert az időt és az anyagiakat tekintve is jelentős erőforrásokat kellett feláldozniuk, másrészt nyomásként élték meg, hogy függnek egy másik terapeutától. Arról is beszámoltak néhányan, hogy szakmaiatlannak érezték a terapeutájukat, illetve hogy a képzésből fakadó kötelező jelleg miatt nehéz volt ténylegesen megnyílniuk – ez utóbbival összefüggésben megfigyelhető bizonyos esetekben, hogy inkább csak túlesni akarnak a szakemberek ezen a belső munkán, hogy abszolválhassák az adott képzést.

Úgy tűnik tehát, hogy bár egyértelműen vannak pozitív hozadékai a különféle képzésekbe épített önismereti szakaszoknak, megvannak ennek a maga hátrányai is. Fontos megjegyezni, hogy a fent leírt megállapítások a kötelező jelleggel végzett sajátélményre vonatkoztak, és ezt külön kell választani azoktól a helyzetektől, amikor egy pszichológus vagy pszichoterapeuta nem valamilyen külső nyomás vagy kötelezettség miatt ül le a kliens székébe, hanem valamilyen belső indíttatástól vezérelve. Ennek egy szép példáját láthatjuk a filmvásznon a Terápiában, amikor a praktizáló terapeuta, Dargay András akad el a saját életében.

Forrás itt: Research Digest.


Iratkozz fel hírlevelünkre!