Terapeuták a kiégés árnyékában

A nagy érzelmi megterheléssel járó, segítő szakmát gyakorlók körében gyakori a kiégés, de vajon hogyan alakul ez a jelenség a terapeuták körében? Kik azok, akik veszélyeztetettebbek, és mit tehetnek a szakemberek, hogy megelőzzék a kiégést?

Köztudott, hogy az érzelmileg megterhelő munka még akkor is az elidegenedettség és kimerültség állapotaihoz vezethet, ha egyébként jól csináljuk a dolgunkat. Ilyen munkát végeznek a klinikai szakpszichológusok és a pszichoterapeuták is, akik ahhoz adnak felületet nap mint nap, hogy a kliensek megmutathassák legnehezebb érzéseiket és emlékeiket is, ezért nem meglepő, hogy a kiégés – más segítő szakmákhoz hasonlóan – ezen a területen egy vezető problémának számít. Hogy jobban érthetővé váljanak azok a kockázati tényezők, melyek a kiégéshez vezethetnek, egy, a Journal of Clinical Psychology című folyóiratban megjelent áttekintő tanulmány összegezte az utóbbi 30 év vizsgálati eredményeit a témában.

A Dél-Ausztráliai Egyetem kutatói, Gabrielle Simionato és Susan Simpson összesen 40, angol nyelvű tudományos publikációt gyűjtöttek össze, és ezáltal körülbelül 9000 pszichoterapeuta adataihoz jutottak hozzá. A beszámolók alapján a kiégés három kisebb összevetőre volt tovább bontható, melyek közül a legrelevánsabbnak az emocionális igénybevétel bizonyult, ami az érzelmi kimerülésen túl testi fáradtságot is okozhat. Jelentős volt a másik két komponens is: a deperszonalizáció, valamint a személyes teljesítmény csökkenésének megélése.

A vizsgálatokban számos faktor mutatott együttjárást a kiégéssel, azonban a tanulmányok keresztmetszeti volta miatt nem mondhatjuk azt, hogy ezek a faktorok mindenképpen okozói is a kiégésnek. Az mindenesetre kimutatható volt, hogy a kiégés magasabb volt a kevesebb tapasztalattal rendelkező szakemberek, továbbá azok körében, akik kevésbé voltak magabiztosak a szakmai tudásukat illetően. Több kutatás is arról számolt be, hogy a szociális támogatás hiánya (legyen szó akár munkahelyi, akár azon kívüli környezetben vett támogatásról) együttjárást mutat a kiégéssel, ugyanakkor az is igaz, hogy

a munkával kapcsolatos frusztrációk gyakori ventilálása is a kiégés felé mutat.

Ennek egy egyszerű magyarázata az lehet, hogy a túlterhelt terapeuták azok, akik hajlamosabbak a ventilálásra, azonban olyan tanulmányról is tudunk, mely felveti, hogy a túlzott ventilálás akadályozza a stresszes szituációkkal való eredményes megküzdést, ilyenformán kvázi okozója is egy mélyülő állapotnak.

A nemek tekintetében nem tiszta a kép: bizonyos kutatások a nő, míg mások a férfi terapeuták körében találták gyakoribbnak a kiégést, ezért biztos következtetéseket ezen a téren nem tudunk tenni. Egyértelműbbnek tűnt viszont, hogy mik azok a protektív stratégiák és viselkedések, amik a kiégés ellen hatnak. Ilyen volt a terapeutának az a képessége, hogy megfelelő érzelmi határokat tudjon húzni önmaga és a kliensek problémái között. Ez kulcsfontosságú egyébként a terápiás munka szempontjából is, hiszen

ha egy terapeuta túlzottan bevonódik a folyamatokba és elsodorják az érzelmek, akkor nem fogja tudni objektív szemüvegen keresztül szemlélni a kliens helyzetét,

ami viszont alaptétele a pszichoterápiának. Nem véletlenül hívják fel a figyelmet már a kezdetektől fogva a különböző képzéseken arra, hogy az ülések végeztével le kell tudni tenni mindazt, ami ott elhangzott. Egy másik lényeges protektív faktornak bizonyult a humor, melyről tudjuk, hogy egyike az érett elhárító mechanizmusoknak: a magasabb szintű kiégéssel jellemezhető terapeuták kevésbé, vagy csak öndestruktív módon használták a humort, azonban ez esetben is lehetséges, hogy ez már inkább csak a következménye a kiégésnek, nem okozója.

Nagyobb biztossággal gondolhatunk ugyanakkor a különféle személyiségvonásokra, hiszen azok viszonylag állandók és stabilak, ezért valószínűbb, hogy indikátorként vesznek részt a kiégés kialakulásában, nem pusztán következményként jelennek meg.

Úgy tűnik, hogy a perfekcionizmus erős kapcsolatban áll a kiégéssel, csak úgy, mint a neuroticizmus és a túlzott érzékenység a különféle negatív események iránt.

Veszélyeztetettebbnek bizonyultak továbbá a kevésbé extravertált és a gyengébb kapcsolatfenntartási készségekkel rendelkező terapeuták is, melyre vélhetően az a magyarázat, hogy esetükben gyengébb a társas támogatás.

Simionate és Simpson összegző javaslata az, hogy a határok meghúzása, a társas támogatás keresése és a humor mindenképpen segítséget jelenthetnek a kiégés megelőzésében. Kiemelik a szupervízorok szerepét is, hiszen ők azok, akik felhívhatják a kevesebb önbizalommal rendelkező terapeuták figyelmét az elért sikereikre, arra, hogy a munkájuk értékes és hasznos, ezáltal jelentős érzelmi töltekezést nyújtva nekik. Megemlítik a mindfulnesst is, ami a rumináló jelleggel ismétlődő gondolatok és irreális elvárások leépítésében lehet hasznos. Vannak tehát mentőövek, melyeket igénybe véve csökkenthető a kiégés esélye, de ezzel együtt az tény, hogy a terapeutai munka erősen igénybe veszi nemcsak a szaktudást, de a személyiséget is.

•••

A burnout nemcsak terapeutákat, hanem bárkit érinthet. Ha úgy érzed, hogy te is érintett vagy, Terápiás & Tanácsadó Központunk pszichológusai a segítségedre lehetnek!

 

Forrás: Research Digest


Iratkozz fel hírlevelünkre!