Egyenlő esélyeket mindenkinek! Vagy mégsem? – Avagy az integrált oktatás árnyaltsága

Ugyan a fogyatékos gyerekek normál oktatásba való integrálásának gondolata az utóbbi években Magyarországon is egyre inkább teret kapott, és abban sokan egyetértenek, hogy az alapelve pozitív, a bevezetés módjában, lehetőségeiben, következményeiben jelentős nézeteltérések és kérdések állnak fenn. Évek tapasztalatai után is kérdéses még, hogy bizonyos speciális nevelési igényű gyermekek számára az egészséges gyermekekkel integrált oktatási forma, vagy a speciális igényeknek megfelelő, gyógypedagógus által irányított elkülönített oktatás a jobb pedagógiai megoldás. Bár az integrált oktatás alapelve jó szándékú, érdemes mérlegelni, hiszen természetesen ennek is megvannak a hátrányai, egy nem szakszerű integrálás ráadásul még nagyobb károkat okozhat egy gyermek fejlődésében.

A hatályban lévő törvények kimondják, hogy „a fogyatékos gyermek joga, hogy a különleges gondozás keretében állapotának megfelelő pedagógiai ellátásban részesüljön.”(1993.LXXIX. okt. törvény). Egy 2003-as kiegészítés szerint pedig: „Speciális nevelési igényű gyermek iskolai nevelése és oktatása az e célra létrehozott gyógypedagógiai nevelési oktatási intézményekben, iskolai tagozaton, osztályban, csoportban, vagy a többi gyermekkel együtt, azonos osztályban, külön, vagy közös nevelésben részesüljön.”(2003. Közoktatási törvény, 30. §. 2. pont). Az ENSZ a fogyatékos személyek esélyegyenlőségére vonatkozó alapszabályzata is kimondja: „Az államok biztosítsák integrált formában az egyenlő alap-, közép- és felsőfokú oktatási lehetőségeket a fogyatékos gyermekek, fiatalok, felnőttek részére.

A sajátos nevelési igényű gyermekek iskolai integrációjának igényét a korábbi gyakorlatban elterjedt

szegregált gyógypedagógiai oktatás-nevelés hiányosságai és kritikái szülték.

Egyre többen ismerték fel, hogy az elkülönítés stigmatizál, diszkriminál. A külön nevelés a másság érzetét erősíti, mind a fogyatékosságokkal élő gyermekekben, mind pedig egészséges társaikban. Emiatt a gyermekkorban szegregáltan élő, tanuló fogyatékos gyermekek felnőttként nehezebben illeszkednek be az épek közösségeibe, és az átlagos gyermekek sem tanulnak elég nyitottságot, elfogadást a körülöttük élő fogyatékosokkal szemben. Az elmúlt évtizedekben az erre való reflexiók alapján fogalmazódott meg az igény, amely lehetővé teszi, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekek többségi iskolákban kapják meg az egyénre szabott pedagógiai segítséget.

Ez az elgondolás egy részről rendkívül pozitív, és amennyiben az integráció megfelelő szakértelem és odafigyelés mellett sikeresen történik, úgy társadalmilag hasznos, hiszen a fogyatékkal élő emberek beilleszkedését szolgálja. Kutatások szerint, az integrált osztályok egészséges tanulói megtapasztalhatják a segítségnyújtást, erősödik a toleranciájuk,

megtanulják elfogadni a másik embert, a „másságot”.

Az integrált tanulók szociális viselkedése megváltozik, különböző tanulási technikákat, magatartási formákat, normákat, mintákat látnak maguk előtt, s ezeket ők is elsajátítják, követik és betartják.

A gyakorlatban azonban több kérdés és hiányosság is felvetődik, valamint az elmúlt év kísérletei alapján több problémára is fény derült. Egyrészt még mindig megfigyelhető, hogy a szülők egy része fél olyan iskolába engedni a gyermekét, ahol fogyatékosok is vannak. Legtöbben úgy hiszik, hogy a sajátjuk is stigmatizálódik ezáltal, mert így alacsonyabb követelményszintű iskolába kerül. A másik legszembetűnőbb probléma, hogy az alapelvben megfogalmazott „egyénre szabott pedagógiai segítség” nem minden esetben tud megvalósulni. Az okok között pedig legmarkánsabban a szakemberhiány látható. Sok esetben bár egy óvoda, iskola integrált intézménynek minősül, mégsem képes minden egyes fogyatékossággal élő gyermek mellé külön szakembert állítani, ez pedig jelentősen megnehezíti a pedagógus többi gyerekkel való munkáját, és feszültséget szül a gyerekek között is.

Kicsit távolabbi, de mindenképp említésre méltó problémás pont a gyógypedagógia mint tudomány hozzáállása, a gyógypedagógus szakemberek félelme.

A többségi pedagógia nehezen vesz tudomást arról a többlettudásról, amely a gyógypedagógiában létrejött.

A gyógypedagógusok olyan jelentős tudást, tapasztalatot halmoztak fel a sérült gyermekek fejlesztése, oktatása terén, hogy féltik eredményeiket, s úgy látják, hogy az integráció terjedésével ez a kompetencia elveszhet. Ezzel ellentétben azonban sokak szerint a gyógypedagógusoknak nincs mitől félniük. Az integrált oktatási rendszer általánossá válása esetén a szakmának, illetve az egész közoktatásnak a jelenleginél sokkal több és sokkal mobilizálhatóbb gyógypedagógusra lesz szüksége. Mivel azonban az egész ország összes óvodáját, iskoláját ellátó gyógypedagógusok képzése szinte elképzelhetetlen, felmerül a kérdés, hogy a hagyományos pedagógiai oktatást kellene átalakítani, vagy különböző segítő szakembereket, például pedagógiai asszisztenseket, gyógypedagógusokat kellene bevonni a többségi oktatási rendszerbe? Talán az lenne a legésszerűbb, ha a változtatás eredményességéhez nélkülözhetetlen kompetenciák megjelennének a pedagógusképzésben is. A gyógypedagógia mostanában az épek pedagógiájában is szerephez jut, mert segíteni kell a sok részképesség-zavarban szenvedő gyermeken is ahhoz, hogy az általános iskolában meg tudjanak felelni. Az általános iskolában tanító pedagógus ezen a területen nem érzi magát felkészültnek. A megoldás talán egy olyan egységes rendszerben keresendő, ahol nincs ilyen élesen elkülönítve, széttagolva a két pedagógiaforma, sem az oktatásban, sem pedig a gyakorlatban. Az integrált oktatás sikerességének széles körben való elterjedéséhez tehát olyan típusú tanítóképzést kellene létrehozni, amely nagyon erős gyógypedagógiai képzést is ad, illetve fordítva, a gyógypedagógusoknak sokkal többet kellene tanítani az épek pedagógiájából.

Emellett a kísérleti tapasztalatok alapján kételyként az is felmerült, hogy a társadalom még nem készült fel az integrációra. Nemcsak az iskolának kellene az integráció színterének lennie, hanem a társadalomnak is. Célszerűbb egy olyan társadalmi közegben elindítani az integrációt, ahol befogadják ezt a szemléletet, ahol a társadalmi feltételek már adottak.

Nehéz integrálni a fogyatékosokat egy olyan társadalomba, ahol ép értelmű, tehetséges gyermekek is kiszorulnak a munkaerőpiacról.

Fontos azt is szem előtt tartani, hogy mind az egészséges, mind a fogyatékossággal küzdő gyermekek esetében is igaz, hogy minden gyermek egyedi, igényei eltérőek. Vannak olyan gyermekek és olyan helyzetek is, ahol az integráció elképzelhetetlen, ahol a fogyatékos gyermek fejlődését egyedül a szegregált intézmény biztosítja. Egyes fogyatékossági csoportoknál például fontos kritérium a korai szegregált fejlesztés, mert a gyermeket csak így lehet felkészíteni az integrált oktatásra. Azt is muszáj megemlíteni, hogy a differenciált oktatásra nem csak az integráció érdekében van szükség a közoktatásban. A többségi iskolába járó ép gyermekeket éppen úgy megilleti a differenciált oktatás. A saját tempó és a saját ütem szerinti fejlesztés az ép gyermekek esetében ugyanígy követelmény.

Salné Lengyel Mária, az Oktatáskutatási és Fejlesztési Intézet egyik interjújában elhangzott véleménye szerint a legnagyobb probléma az, hogy sehol nincs lefektetve az a feltételrendszer, amely garantálná az integráció eredményességét. Ebben a kérdésben is a gyógypedagógia tett le valamit az asztalra, mert az egyes fogyatékos ágakra lebontva kidolgozta az integráció lehetőségeit. Ennek a munkának az eredményei nem kerültek be a törvénybe, csak annyi, hogy bizonyos feltételek megléte mellett lehet integrálni. A gyógypedagógiai irányelvekbe sem kerültek be ezek a törekvések. Tehát van létjogosultsága a kísérleti vizsgálatoknak.

A legfrissebb statisztikai adatok szerint (2018. május) a pedagógusok és az óvodai csoportok számának növekedése kisebb mértékű volt, mint a gyermeklétszám gyarapodása, ezért az egy pedagógusra, valamint az egy óvodai csoportra jutó gyermekek száma kismértékben emelkedett. Országos átlagban egy óvodapedagógusra 10.3, egy óvodai csoportra 21.7 gyermek jut. Az óvodás gyermekek közül 9200 fő sajátos nevelési igényű (SNI), számuk 580 fővel több, mint az előző évben. Többségük (82,2 százalékuk) integrált nevelésben részesül. A sajátos nevelési igényű tanulók száma közel 500 fővel, 0,9 százalékkal tovább emelkedett az általános iskolákban is. Az SNI-tanulók aránya továbbra is Dél-Alföldön a legmagasabb (11,7%), valamint Pest megyében (5,2%) és Észak-Alföldön (5,4%) a legalacsonyabb. A nemek szerinti különbség tovább nőtt, az általános iskolás fiúk 9.7, a lányok 5.2 százaléka sajátos nevelési igényű. Az általános iskolai osztályokban integráltan oktatott SNI-tanulók száma jelenleg 38,9 ezer fő, ami az előző tanévinél 1,7% százalékkal (640 fővel) magasabb. Az SNI-tanulók közül az integráltan oktatottak aránya 70,4 százalékra nőtt. A külön osztályban oktatott SNI-tanulók száma közel 200 fővel 16,3 ezerre csökkent.

Ezekből az eredményekből is látszik, hogy egyre nő az integráltan oktatott gyermekek száma, a szakemberek aránya viszont változatlan. Így, miközben a cél a gyermekek egyéni igényeivel való foglalkozás lenne, egyre csak nő az egy pedagógusra jutó gyermekek száma. Ez pedig mindenképp nehézségeket okoz, akár a fogyatékossággal élő gyermekekről, akár a normál fejlődési menetet mutató gyermekekről van szó.

Összességében mérlegelve, ugyan az integráció alapgondolata mindenképp támogatandó, a magyar oktatási rendszerben jelenleg nem megfelelőek az alapok ennek hatékony megnyilvánulásához. A gyógypedagógia mint tudomány létrejöttét és fejlődését egyértelműen az az igény szülte, miszerint

a speciális nevelési igényű gyermekekkel való munkához sajátos tudásra van szükség.

A gyógypedagógia tudományának szétválása és fejlődése, az oktatásának megszerveződése, kompetenciáinak megerősödése után most szükséges a normál pedagógiába való visszaültetése és a tudás ottani kamatoztatása. Csak ebben az esetben „ültethetők vissza” a speciális nevelési igényű gyermekek is az normál iskolák padjaiba.

 

Felhasznált irodalom:

KSH, STATISZTIKAI TÜKÖR, Oktatási adatok, 2017/2018, 2018 május 31.

Országos Közoktatási Intézet , Új Pedagógiai Szemle 1999 október , Pro és kontra az integrációról — Beszélgetés Kereszty Zsuzsával és Salné Lengyel Máriával (Kerber Zoltán)

Gondolatok az integráció-orientált iskolareformmal kapcsolatban. In: Csányi Y. Szemelvénygyűjtemény az integratív nevelésről és oktatásról. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, Budapest. 70−75.

Torda Á. (2004): Az integrált iskoláztatás hatása a gyermek személyiségfejlődésére, Gyógyító pedagógia. Medicina Könyvkiadó, Budapest. 357−368.

 


Iratkozz fel hírlevelünkre!