Az instabilitás stabilitása – a borderline személyiségzavar

A személyiségzavaros kifejezést gyakran használjuk a hétköznapokban, általában inkább pejoratív értelemben, de valójában a különféle személyiségzavarok sokszor még a szakemberek számára is nehezen diagnosztizálhatók. Az egyik legközismertebb személyiségzavar a borderline, ám a köztudatban élő kép nem feltétlenül fedi a valóságot. Hogyan működik a borderline személyiség valójában, ha lerántjuk róla a tévhiteket és mítoszokat? Mik a legjellemzőbb tünetei és mit tudunk a kialakulásáról?

Ahhoz, hogy megértsük a borderline személyiségzavar működését, első körben a személyiségzavar fogalmát kell tisztába tenni. Segítségül a DSM-et, az Amerikai Pszichiátriai Egyesület által szerkesztett kézikönyvet hívhatjuk, ami leltározza a különböző mentális betegségeket és tünetegyütteseiket. A jelenleg érvényes, ötödik kiadás alapján akkor beszélhetünk személyiségzavarról, amikor a személy belső élménye és viselkedése egy olyan tartósan fennálló mintázatot alkot, ami jelentősen eltér a kulturális elvárásoktól. Ennek negatív következményei elsősorban az érzelmi élet, a társas kapcsolatok és az indulati kontroll területein jelentkeznek. Közös vonásuk, hogy

általában a személy nem érzi magát betegnek, a környezetében látja a hibát.

Merthogy hiba van, hiszen a társadalmi normáktól való eltérés miatt általában nehezen megy a beilleszkedés, ami jelentős szenvedést okozhat a személynek. A személyiségzavarok jellemző tüneteik alapján három nagy csoportra oszthatók. A borderline-ok a teátrálisnak vagy drámainak nevezett „B” klaszterhez sorolhatók.

Egyszer fekete, egyszer fehér

A borderline, magyarul határeseti személyiségzavar egy viszonylag friss diagnosztikai kategória, hiszen csupán a hetvenes évektől kezdve használják a pszichológiában. Elnevezése arra a pszichózis és normál személyiségműködés határán húzódó „köztes” állapotra utal, ami miatt sokáig a szkizofrénia kezdeti stádiumának gondolták. Ez mára már megdőlt, a két tünetcsoport elkülönül. A borderline-os személyiség megnyilvánulásai szélsőségesek és kiszámíthatatlanok. Problémát okoz számukra érzelmeik kontrollálása, emiatt néha kedvesek és megnyerők, ám időnként indulatosak, követelőzők, esetleg agresszívak is lehetnek. Nem ritkák az önbántalmazások, akár öngyilkossági kísérletek. A kórkép

egyik legjellegzetesebb tünete a hasítás,

ami megnyilvánul saját magára vonatkozó nézeteiben, környezete megítélésében és hangulatváltozásaiban is. Mit jelent ez a hétköznapokban? A hasítás egy elhárító mechanizmus, ami elválasztja az egymásnak ellentmondó érzéseket és tapasztalatokat. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy nem létezik a pozitív és negatív tulajdonságok keveréke. Valaki – beleértve önmagukat is – számukra vagy isten vagy ördög. Viselkedésükben hangulatingadozásaiknak megfelelően gyakran önellentmondásba keverednek – amit érdektelenül vagy nyílt tagadással szemlélnek. Társas kapcsolataikban a „tökéletesen jó” és a „tökéletesen rossz” kategóriák alapján ítélik meg az embereket, ám a kategóriák egy adott személyre vonatkozóan is gyakran változhatnak. Ha valakit pillanatnyilag kedvesnek vagy megértőnek élnek meg, könnyen idealizálhatják, ám ugyanilyen egyszerűen leértékelik egy apró kritika vagy negatív visszajelzés kapcsán. Ehhez hasonlóan a saját magukra vonatkozó nézeteik is napról napra, vagy akár óráról órára változhatnak, hozzájárulva ezzel a krónikus ürességérzéshez.

Hogy jön létre, mit lehet tenni?

A személyiségzavarok pontos hátterének feltárása a mai napig foglalkoztatja a pszichológia és pszichiátria területén dolgozó kutatókat. A praktizáló szakemberek tapasztalatai és a vizsgálatok eredményei alapján összetett kép rajzolódik ki. Kialakulásukban számos tényező játszhat szerepet, úgy mint a genetikai háttér, a gyermekkori tapasztalatok, családi minták valamint a korai traumatizáció különböző formái (szexuális vagy fizikai, esetleg verbális abúzus). A személyiségzavarok sajátja, hogy

tüneteik tulajdonképpen a normál személyiségvonások szélsőséges megnyilvánulásai.

Éppen ezért csengenek sokszor ismerősen a jellemzők, hiszen a komoly stressznek vagy traumának kitett egészséges személyek is produkálhatják ideiglenesen! Mielőtt azonban saját magunkat vagy környezetünket elhamarkodottan diagnosztizálnánk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a borderline diagnózishoz a fenti feltételeknek együtt és hosszú távon kell teljesülnie. Bár sokáig a kezelésnek ellenálló, krónikus állapotnak tartották a borderline személyiségzavart, a friss eredmények sokkal biztatóbb képet festenek. Szakember segítségével, a gyógyszerek és a pszichoterápia megfelelő egyensúlyával a legtöbb borderline-os beteg jól reagál a kezelésre! Érdemes belevágni a terápiába, mert bár a teljes személyiség érintettsége miatt a kezelés általában nem egyszerű, hosszú távon mind a személynek, mind a környezetének megoldást jelenthet!

 

Felhasznált szakirodalom:

Gabbard, G. O. (2016). A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Budapest: Oriold és Társai Kiadó és Szolgáltató Kft.

APA (2015). DSM-5 referencia kézikönyv a DSM-5 diagnosztikai kritériumaihoz. Budapest: Oriold és Társai Kiadó és Szolgáltató Kft.

 


Iratkozz fel hírlevelünkre!